Magyar Krónika
Egy bordó szegfű
Magyar Krónika 2022. 06. 21. esemény
ESEMÉNYEK Tovább
GASZTRONÓMIASzoky konyhája
TEKNŐSBÉKAA teknősbéka igen hosszú életű állat, egy teknősbéka élete hosszúságban kitesz annyit, mint tíz ember élete. Persze, ez a teknősbékaélet amilyen hosszú, olyan keskeny szélességben, tehát messze mögötte marad akár egy magyar gróf vagy lánckereskedő életének is.
hirdetés
Klikk ide
„Drága jó Bandikámnak a szegfű volt a kedvenc virága” – mesélte Ady Lajosné 1936-ban, a Rádióélet című újságban
És így folytatta: Kérte, hogy a kis kertet ültessem be szegfűvel. Úgy is tettem mindig. Emlékszem, hogy valahányszor hazajött, mindjárt kiment a kedves virágjai közé, s egy szegfűt tűzött a gomblyukába. De egy szálat nem tépett le anélkül, hogy előbb külön engedélyt ne kért volna. Most is otthoni szegfűből kötött csokrot hoztam a drágám sírjára. Ugrás a mába: a költő síremlékén mindig van virág, mégpedig egy szál bordó szegfű. Vajon ki jár hozzá szerelmetes szívvel, annyi évvel a halála után is? De jó volna meglesni és csókot hinteni a kezére. Egy idős, ősz hajú, egyedülálló asszonyt őriz a képzeletem, aki itt találja meg lelki békéjét. Bizonyára verseket mormol, és beszél is a költőhöz. Mit jelentett neki a fény, amit Ady verseitől kapott? Síron túli szerelem az övé, s már csak ez tartja életben?

Vannak nők, akik ha meglátnak egy szegfűt, lábaik felmondják a szolgálatot” – írta Bernáth Aurél, és alighanem az ismeretlen asszony is így van ezzel. A festő így folytatja: A rózsa nagyobb attrakció, mint a szegfű, de ez behízelgőbb. Édes szirmait zárni kezdi fent, mintha azt kezdené mondani: nincs már több szavam hozzátok. Hogy mióta jár az asszony Ady Endre sírjához? Nem tudom. De élteti a bordó virág, s minden találkozás napba néző mosoly a költő emlékével. Különösen azóta, hogy néhány éve – egy Stockholmban élő magyar házaspár, Csillag István fizikaprofesszor és Maros Magda egykori kitűnő tőrvívó adományából – megújult a Fiumei úti temetőben Ady síremléke. Elképzelem, hogy az asszony mindig ugyanannál a virágosnál veszi a virágot, de a titkát nem árulja el sosem. Az árus csak sejtheti, hogy plátói szerelem és néhány könnycsepp állhat a szegfű mögött. De mindig gondoskodik arról, hogy bordó szegfű ne hiányozzon a készletéből.

Egy jeles Ady-évfordulón megszámoltam, hány gimnázium és technikum vette fel a költő nevét az országban. Ha most emlékezetembe idézem, Budapest, Zalaegerszeg, Nagyatád, Ráckeve és Debrecen jut hamarjában az eszembe. Ady sírján azonban csak a ráckeveiek koszorúját találtam. Erre aztán glosszát írtam az iskolák tanárainak szánva a sorokat, hogy diákjaik méltatlanok a költő nevére.

Debrecenből meglepő választ kaptam: Szerkesztő úr kipellengérezett bennünket, pedig… – így kezdődött a levél. Kiderült, hogy évekkel korábban az akkori igazgató a gimnázium összes évfolyamát és osztályát elvitte a költő szülőhelyére, Érmindszentre. Kellemetlenül éreztem magam, de kivágtam a rezet azzal, hogy lám, ilyen igazgató is van az országban, tessék követni a példáját!

Útban a költő sírja felé meglepődve látom, hogy egy idős asszony közeledik a másik irányból, kezében egy szál virággal. „A szegfűs asszony!” – kiáltok fel.

Megtorpanok. Izgalom fog el. Na, most majd kifaggatom, hogy miért látogatja oly sokszor Ady sírját. Mi áll a kibogozhatatlan szál hátterében. Hallani vélem, hogy a Beszélgetés egy szegfűvel című vers utolsó bekezdését mormolja: Drága tudás az én tudásom
S egy szegfű is sok a magyarnak.
Irigy buták űznek, zavarnak.
Kicsi virág, szegény virág,
Hiszen eldoblak. Mit akarnak?
De abban a pillanatban, amikor megszólítom az asszonyt, hirtelen köddé válik előttem, s csak a szegfű őrzi a nyomát a síremléken. (A szerző újságíró)