És így folytatta: Kérte, hogy a kis kertet ültessem be szegfűvel. Úgy is tettem mindig. Emlékszem, hogy valahányszor hazajött, mindjárt kiment a kedves virágjai közé, s egy szegfűt tűzött a gomblyukába. De egy szálat nem tépett le anélkül, hogy előbb külön engedélyt ne kért volna. Most is otthoni szegfűből kötött csokrot hoztam a drágám sírjára. Ugrás a mába: a költő síremlékén mindig van virág, mégpedig egy szál bordó szegfű. Vajon ki jár hozzá szerelmetes szívvel, annyi évvel a halála után is? De jó volna meglesni és csókot hinteni a kezére. Egy idős, ősz hajú, egyedülálló asszonyt őriz a képzeletem, aki itt találja meg lelki békéjét. Bizonyára verseket mormol, és beszél is a költőhöz. Mit jelentett neki a fény, amit Ady verseitől kapott? Síron túli szerelem az övé, s már csak ez tartja életben?

Vannak nők, akik ha meglátnak egy szegfűt, lábaik felmondják a szolgálatot” – írta Bernáth Aurél, és alighanem az ismeretlen asszony is így van ezzel. A festő így folytatja: A rózsa nagyobb attrakció, mint a szegfű, de ez behízelgőbb. Édes szirmait zárni kezdi fent, mintha azt kezdené mondani: nincs már több szavam hozzátok. Hogy mióta jár az asszony Ady Endre sírjához? Nem tudom. De élteti a bordó virág, s minden találkozás napba néző mosoly a költő emlékével. Különösen azóta, hogy néhány éve – egy Stockholmban élő magyar házaspár, Csillag István fizikaprofesszor és Maros Magda egykori kitűnő tőrvívó adományából – megújult a Fiumei úti temetőben Ady síremléke. Elképzelem, hogy az asszony mindig ugyanannál a virágosnál veszi a virágot, de a titkát nem árulja el sosem. Az árus csak sejtheti, hogy plátói szerelem és néhány könnycsepp állhat a szegfű mögött. De mindig gondoskodik arról, hogy bordó szegfű ne hiányozzon a készletéből.

Egy jeles Ady-évfordulón megszámoltam, hány gimnázium és technikum vette fel a költő nevét az országban. Ha most emlékezetembe idézem, Budapest, Zalaegerszeg, Nagyatád, Ráckeve és Debrecen jut hamarjában az eszembe. Ady sírján azonban csak a ráckeveiek koszorúját találtam. Erre aztán glosszát írtam az iskolák tanárainak szánva a sorokat, hogy diákjaik méltatlanok a költő nevére.

Debrecenből meglepő választ kaptam: Szerkesztő úr kipellengérezett bennünket, pedig… – így kezdődött a levél. Kiderült, hogy évekkel korábban az akkori igazgató a gimnázium összes évfolyamát és osztályát elvitte a költő szülőhelyére, Érmindszentre. Kellemetlenül éreztem magam, de kivágtam a rezet azzal, hogy lám, ilyen igazgató is van az országban, tessék követni a példáját!

Útban a költő sírja felé meglepődve látom, hogy egy idős asszony közeledik a másik irányból, kezében egy szál virággal. „A szegfűs asszony!” – kiáltok fel.

Megtorpanok. Izgalom fog el. Na, most majd kifaggatom, hogy miért látogatja oly sokszor Ady sírját. Mi áll a kibogozhatatlan szál hátterében. Hallani vélem, hogy a Beszélgetés egy szegfűvel című vers utolsó bekezdését mormolja: Drága tudás az én tudásom
S egy szegfű is sok a magyarnak.
Irigy buták űznek, zavarnak.
Kicsi virág, szegény virág,
Hiszen eldoblak. Mit akarnak? De abban a pillanatban, amikor megszólítom az asszonyt, hirtelen köddé válik előttem, s csak a szegfű őrzi a nyomát a síremléken. (A szerző újságíró)