Talán nem könnyelmű kijelentés minden idők legnépszerűbb szabadidős elfoglaltságának nevezni a kártyázást. Napjainkban is tízmilliók ülnek a kártyaasztalokhoz. A lehetőség sokféle: közösségformáló társasjáték, jövőlesés, szellemi sport, ismeretterjesztő és mulattató gyermekjáték, szemfényvesztés, magányos türelemjáték vagy éppen a szerencse hajszolása az időtöltés célja. Emellett figyelemre méltó maguknak a játékkártyáknak a sokoldalúsága is.

A hat évszázad alatt létrehozott, tízezernyi grafikával díszített műtárgyak gyűjtésére a témára szakosodott múzeumok működnek világszerte.

A német sorozatjelű játékkártyák egyike a lapjain Schiller Tell Vilmos című drámájának alakjait és epizódjait idéző, nálunk magyar kártya néven ismert típus. Eredetéről és históriájáról számtalan tévhit kering a történeti irodalomban is. Svájci eredetről írnak, hol­ott Helvéciában soha nem gyártották, nem ismerik. A Tell-kártya gyártási tilalmát, a meglévők elkobzását emlegetik, illetve a népszerűség okaként a Habsburg-ellenes tartalmat. Ezek a torzítások a XX. század szüleményei, ilyen hírrel nem találkozunk korábban. De valójában honnan is ered a „magyar” kártya?

Baden bei Wienben, a Rollettmuseum kiállításán láthattuk 2018 májusában azt a kilenc kártyalapot, amelyet 1830 előtt készített ismeretlen bécsi metszetkészítő. Itt szembesültünk a „magyar kártya” motívumainak előzményével. A kártyaképek mintájául korabeli színházi jelmeztervek szolgáltak. Az alsó és felső lapokon Geszler, Rudenz, Tell és Reding egész alakos rajzát, az ászokon pedig az évszak-allegóriákat látjuk. Része volt ez a kor Schiller-kultuszának, amikor a hagyományos kártyaképek mellett divat lett különleges játékokat színművek, operák, legendák szereplőivel is megjelentetni.

Az 1830-as évek Pest-Budáján tucatnyi kártyafestő dolgozott. Portékáik kelendőnek bizonyultak a polgárosodó, játékos kedvű városban. 1835 körül Schneider József és Chwalowszky Ödön kártyafestők – elsőségük aligha dönthető el – bécsi minták alapján „kétfejű német kártya” néven kezdtek gyártani új, tükörképes játékot. Schiller drámájának szereplőit festették a figurás lapokra, míg a számos kártyákra vár- és tájképek, illetve a színmű cselekményére utaló rajzok kerültek. Ekkor még 36 lapból állt a kártyacsomag. (A piros VI-on a legendás almajelenet látható. A kártyacsomag lapjainak száma hamarosan 32-re csökkent, így a VI lapok is eltűntek.)

A praktikus újdonságnak számító tükörképesség olyan sikert aratott, hogy hamarosan más kártyakészítők is gyártani kezdték változatlan motívumokkal. Svájci, helvét, kétfejű vagy dupla német és Doppeldeutsche lett a kártya neve, és csak a századfordulón jelent meg a „magyar kártya” felirat a csomagolásokon. Így is három évtized kellett a korábban magyar kártyaként ismert egyalakos „soproni képes” kártyák lecseréléséhez. Az 1860-as években bécsi metszetkészítők osztrák kártyagyárak megbízásából rajzolták meg azokat a típusváltozatokat, amelyekkel ma ultiznak, snapszereznek és makaóznak. A XIX. század második felétől a Tell-kártya elsődleges használati helye a soknemzetiségű Monarchia lett. Budapesten magyar kártya, Bécsben Doppeldeutsche a neve, és Ausztriában is annyira kedvelt játékszer, mint nálunk.

Zsoldos Benő 1975-ben angol gyűjteményben találta meg a Schneider József pesti kártyafestő által kiadott, akkor első ismert példánynak tekintett „Tell-kártya” 23 lapját. Ezt a körülményt használta fel a Pató Pál Párt és a Magyar Talon Alapítvány. Felkutatták Schneider műhelyének helyét, és 1996-ban emléktáblát helyeztek el a Kazinczy utca 55. számú ház falára az Erzsébetvárosban. (Wichmann Tamás vendéglője működött az épületben 2018 júliusáig.) December 29-ét a magyar kártya napjává nevezték ki, itt találkoznak minden esztendőben a kártyajátékok barátai.

Az idő múlásával tudásunk is korszerűsödik. Eddig nem ismert műtárgyak kerültek látókörbe. (A Chwalowszky-kártyákból például három példányt találtunk az 1835–1845 közötti évtizedből.) Az új keletű publikációkban pedig a korábbinál pontosabb adatokat olvashatunk, amelyek megtisztítják a tévedésekkel, torzításokkal terhelt kártyatörténelmet.

Az egykori Schneider-ház ma üresen áll. Kultúrtörténeti és idegenforgalmi szempontból is szerencsés lenne a Magyar Kártya Házának létrehozása, ahol méltó otthonra lelhet a közös közép-európai kártyakultúra gyöngyszeme. Kultikus, interaktív tér, benne kártyagyártó műhely, archívum, könyvtár, kiállító- és játszóhely.