A helyzet, mondhatni, speciális volt: a Magyar Királyi Pestvidéki Törvényszék előtt két orosz állampolgárságú lengyel állt, akik az első „klasszikus” honi bankrablást követték el. Szerencsére senki nem halt meg, a tetteseket viszont rekordgyorsasággal fogták el a távírónak, a vasúthálózatnak és a telefonnak az új évszázadhoz méltó felhasználásával.

Az Árpád út 19. szám alatti épületben volt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank újpesti fiókja. 1908 eseménytelennek induló október 28-i, szerdai napján, délelőtt 11 óra után, kétlovas bérkocsi állt meg a bankfiók közelében. A kocsiból két fiatal férfi szállt ki, akik sötétkék munkásruhában voltak. Az egyik fekete szemüveget viselt, a másikról pedig messziről lerítt, hogy a bajusza álbajusz. A bankfiók bejáratánál mindkét férfi revolvert és tőrt húzott elő. A bankfiókban ekkor éppen nem volt ügyfél, viszont Devellák Károly fiókigazgató, Schaeffer Ignác pénztáros, Fleischer Hugó könyvelő, és Stern Sándor gyakornok bent tartózkodtak.

A két férfi nem vesztegette az idejét. Tört magyarsággal csendre intettek mindenkit –Csendben maradni! Nem beszélni! – aztán pénzt követeltek.

A tisztviselők meglepően bátornak mutatkoztak. A pénztáros egyből becsapta a banktrezor ajtaját, a fiókvezető pedig rögtön odaszólt a könyvelőnek, hogy telefonáljon a rendőrségre. Ám tárcsázásra már nem maradt ideje: az egyik rabló a tőrével elvágta a telefonvezetéket. Ennek ellenére a fiókvezető nem esett pánikba. Szinte ugyanekkor szólt oda az ajtóhoz legközelebb tartózkodó gyakornoknak: – Stern, szaladjon ki! Ő egyből az ajtó felé indult. Azonban a másik rabló futtában tarkón csapta, és ájultan zuhant a bankfiók padlójára.

Ezek után már mindenki láthatta: a rablók nem „lacafacáznak”. Azonban továbbra sem engedelmeskedtek fenntartás nélkül a tört magyarsággal előadott utasításoknak; a könyvelő csak a rászegezett revolver hatására volt hajlandó kinyitni a trezor ajtaját. Kisvártatva három ügyfél érkezett a bankba, ám a rablók erre is számítottak. Fegyvert szegeztek rájuk, és hangosan, fenyegető hanghordozással közölték, hogy ne ugráljanak, különben halál fiai.

A páncélszekrényből a páros besöpörte a papírpénzt, értékpapírokat és érméket. Éppen 41 722 korona 81 fillér értékben. Ennek értéke mai magyar forintban, annak alapján, hogy 1 kg színarany ára akkor mennyi volt koronában, illetve mennyi most forintban, kissé felfelé kerekítve 87 millió forintot tesz ki. Nem csekély összeg, ráadásul a Monarchia valutájának, a koronának vásárlóereje sokszorosa volt a mai forinténak, és amúgy is az egyik legerősebb valuta volt.

Az egyik rabló azonnal kivitte az érmével teli zsákot, és visszatért a másodikért. Amikor emez kiszaladt az újabb pénzeszsákkal, a bőrtáskával a kezében a másik is követte az Árpád útra, és eltűntek mindenki szeme elől. Még úgy is legfeljebb tíz-tizenöt percig tartott az egész, hogy az egyik rabló kétszer is fordult.

A banki alkalmazottak persze azonnal az újpesti rendőrkapitányságra szaladtak, ami éppen ott volt az Árpád úton, azonban a rendőrök akkor már semmit nem tehettek. Az első magyarországi bankrablás negyedóra alatt véget ért.

Ami történt, példátlan volt, de a Magyar Királyi Csendőrség és a Rendőrség egyáltalán nem állt fejét vakarva az eset előtt. A szükséges intézkedések és a halaszthatatlan nyomozati cselekmények azonnal megtörténtek.

Hét tanú is használható személyleírást adott a rablókról; valamennyien közelről, hosszabb ideig láthatták őket, és arcukat a fekete szemüveg vagy az álbajusz egyáltalán nem tette felismerhetetlenné. Sejtették, hogy a rablók idegenek a környéken, és eleve úgy terveztek, hogy nem térnek vissza. Az elkövetők egyértelműen külföldiek voltak; a magyar szavakat csupán papírról citálták.

Egészen fiatal, huszonkét-huszonhárom éves, középtermetű, átlagos testalkatú férfiak képe bontakozott ki előttük. A tanúk megfigyelték, hogy az egyiknek kimondottan elálló fülei voltak, és a másiknak az arca jobb felén egy valószínűleg szúrásból eredő sebhely éktelenkedett. A munkásruha miatt az elkövetők öltözékéről nem lehetett leírást adni, azonban mindaz, amit a személyleírásokból megtudtak, elegendőnek látszott azonosításukhoz és elfogásukhoz. Menekülésük meghiúsítása érdekében egy olyan nagyságú terület szoros ellenőrzése vált szükségessé, aminek határait a rablók a leggyorsabb járművekkel (autón, de elsősorban vonaton) sem léphették még túl.

Több tanú kihallgatása után megtudták, milyen kinézetű volt a kocsi, és milyen lovak húzták – akkoriban még a lovak „személyleírásai” is jól jöhettek. A fővárost ellepő nyomozók egyenesen a bérkocsi-állomásokra mentek érdeklődni, de nem gondolták, hogy a keresett kocsi még nem ért vissza az állomáshelyére. Így ez az irány zsákutcának bizonyult.

Egy határozottan és praktikusan intézkedő gödöllői csendőrnek, valamint a távírón és telefonon szétküldött utasításoknak köszönhetően azonban sikerrel jártak. Szekeres István címzetes csendőr őrmester a gödöllői őrsön elmondta parancsnokának: délután öt óra tájban a máriabesnyői vasútállomáson két feltűnő alakot látott, akik sötétkék munkásruhát viseltek, és először villanyszerelőknek is nézte őket. A két fiatal férfi egyszer végigsétált a peronon, aztán meglehetősen sietősen lementek a lépcsőn. Szekeres jó szimattal utánuk sietett, de csak azt látta, hogy bérkocsival elporzottak a község irányába. A kiküldött utasításokban levő személyleírások láttán egyértelművé vált számára, hogy a bankrablókat látta. Kollégájával, Bapkó címzetes őrsvezetővel azonnal visszautaztak Máriabesnyőre.

A két férfi azonban addigra továbbutazott, egyikük Budapest, másik a felvidéki Ruttka felé, a 2193. számú jeggyel. Az őrmester ekkor felhívta az aszódi állomást, és meghagyta, hogy a jegy tulajdonosát odaérkezésükig tartsák fel. Szekeres és Bapkó már Aszódon kapták a hírt: a kisterenyei állomásra befutó ruttkai vonatról a vasutasok leszállították a 2193. számú jegytulajdonost. Igazoltatásakor kiderült, hogy az illető Jozef Piaszkowsky, aki lengyel nemzetiségű orosz állampolgár (akkoriban Lengyelország nem létezett), és 1886. október 24-én született – alig múlt huszonkét éves. Sorban szembesítették a tanúkkal. Valamennyi felismerte.

Az első magyarországi bankrablás egyik tettesét tíz órán belül elfogta a Magyar Királyi Csendőrség.

Közben a bérkocsi tulajdonosa önként jelentkezett a Budapesti Államrendőrségen, mert az újsághírek olvastán biztosra vette, hogy az ő kocsiját keresik. Elmondta, hogy egy németül gyatrán beszélő férfi 30 koronáért kibérelte tőle, így a kocsisa aznap délelőtt előállt a kocsival a megbeszélt helyen, és Kelenföldön kell majd jelentkeznie a fuvar végeztével.

A kocsis aztán időben meg is érkezett, és készségesen elmondta, hogy utasaival egyenesen Újpestre hajtott. Megjegyezte, hogy egyiküknél egy bőr utazótáska volt. Újpesten a bankfiók közelében (a helyet pontosan megmutatta) megálltak, utasai egy időre eltűntek, aztán előbb az egyik érkezett meg egy gabonászsákkal, utána már mindketten együtt jöttek vissza, egyikük az utazótáskát, a másik egy láthatóan súlyos másik zsákot cipelve. Ezek után elhajtottak Kerepes irányába, egy erdőnél megálltak, és ő kapott két koronát, hogy ebédeljen, abrakoltasson, aztán három órára jöjjön vissza ugyanoda. Ekkor utasaival a gödöllői vasútállomásra ment, ahol kifizették, és hatalmas borravaló, száz korona ütötte a markát.

Időközben a gödöllői csendőrök táviratoztak a rendőrséghez. Tudatták, hogy elfogták a rablás egyik tettesét, Jozef Piaszkowskyt, akinek a bűntársát Julian Antosziewicznek hívják, és az Angol utca 21. számú tömegszálláson lakik, Zuglóban. A módszeres motozás során ugyanis az Piaszkowsky zsebében találtak egy cédulát, egy bizonyos Julian Antosziewicz nevével és az Angol utcai címmel. A fővárosi detektívek persze rohantak a tömegszállásra, ahol valóban megtalálták Antosziewiczet, aki az igazak álmát aludta. Álmában bilincselték meg, utána ébresztették csak fel. Néha a zsaruknak is jár egy kis csintalankodás…

Antosziewicz is lengyel volt, 1885. január 10-én született. Két egyrubelesen kívül 13 tízkoronás aranyérmét, egy további tízkoronás bankjegyet, és 6 darab egykoronás ezüstérmét találtak nála – és kihallgatói már akkor tudták, hogy ez a pénz az újpesti bankrablásból származik. Előkerült egy jegyzetfüzet is, amibe a rablás során használt magyar szavakat és kifejezéseket írta. Amikor aztán Antoszieviczet előbb egyedül, aztán Piaszkowskyval együtt is szembesítették a tanúkkal, már nem volt értelme a tagadásnak.

Az első magyarországi bankrablás második tettesét tizenkét óra leforgása alatt elfogta a Budapesti Államrendőrség.

Vallomásuk alapján átkutatták a kerepesi erdőt, annak is a Fácánerdő nevű részét. Meg is találtak elásva két Browning revolvert négy tárral, bennük összesen 24 éles lőszerrel, két tőrt, és egy zacskóban 63 további éles lőszert. A csendőrök találták meg ugyanott a bőr utazótáskát, és a bádogdobozokban elásott pénzt is.

Egyikük – vélhetőleg Antosziewicz, aki jobban tudott magyarul – ezt a következőképp konstatálta: „Voltam szegény, lettem gazdag, vagyok megint szegény.”

A bíróság előtt a két lengyel abszolút tisztelettudóan viselkedett, és végig beismerésben volt. Állításuk szerint Bécsben ismerkedtek meg, aztán Budapesten vasmunkásként dolgoztak, ám Antosziewicz lebetegedett, Piaszkowskyt elbocsátották. Ekkor határozták el, hogy jobb híján bankot fognak rabolni. Hogy miért az újpestit? Innen ítélték legkönnyebbnek a menekülést, és ezt abszolút helyesen mérték fel – mint ahogy magára a rablásra is igen alaposan felkészültek. A sikeres rablás után a máriabesnyői állomáson felöltőt és fejfedőt cseréltek, és vasúton két irányba indultak. Antosziewicz Budapestre, Piaszkowsky a Kassa-Oderbergi vasútvonalon a több mint 300 kilométerre levő németországi Oderbergbe akart eljutni.

Következetesen tagadták, hogy a fegyvereket valóban használták volna, ragaszkodtak hozzá, hogy legfeljebb riasztólövésre szánták őket. Amúgy ez lehetséges, hiszen a könyvelő vagy a gyakornok esetében is simán lőhettek volna – mégis a „lájtosabb” megoldást választották.

A viszonylag enyhe ítéletek az ügyükben első fokon ítélkező Rónay Kamill bírói karakteréhez tartozhattak, mindenesetre a verdikt mindkét bankrabló esetében három év fegyházra, mellékbüntetésként pedig Magyarország területéről való örökös kitiltásra szólt. Rónay nyomatékos enyhítő körülményként értékelte megbánásukat, és hogy beismerésük nélkül a rablott pénzt nem találták volna meg.

Ám a Curia már mindkettőjükre ötéves fegyházbüntetést rótt, és Antosziewicz Lipótvárra, Piaszkowsky Sopronkőhidára került. Előbbit szabadulásakor Zsolna térségében azonnal át is tették a magyar határon. A sopronkőhidai dokumentáció eltüntetéséről gondoskodott a történelem, így Piaszkowsky további sorsát nem ismerjük.

A két lengyelt tehát emberi számítás szerint nem adtuk a rájuk nagyon is fenekedő oroszok kezére, bár nevük éppenséggel nem került a magyar–lengyel barátság aranykönyvének legfényesebb lapjaira. Bőven volt azonban mozgásterük a Monarchiának azokon a területein, amik Magyarországon kívül estek.

Sajnos, mi már nehezen tudunk gondolkodni a Trianon előtti Magyarország és a Monarchia méreteiben…

Híven, becsülettel, vitézül – ahogy a Csendőrség jelmondata is szólt – a rablók elfogói megszolgálták és megérdemelték az uralkodói elismerést: Szekeres őrmestert személyesen Ferenc József tüntette ki, és a nyomozásban résztvevők mindegyikét megjutalmazták.

A gyors és sikeres nyomozásnak köszönhetően a rablott pénz is meglett, 365 korona kivételével. Ezt az összeget azonban a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak gond nélkül kifizette a biztosító.

Szegény kocsistól viszont azonnal lefoglalták a 100 korona borravalót. Szava sem lehetett: utasai valóban nem a saját pénzükből voltak ilyen gavallérok vele. Fura belegondolni, de az első magyarországi bankrablásnak tulajdonképpen ő volt az egyetlen károsultja. A szerző jogász, író (A cikk a szerző Kriminális történelem - a huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul)