Párizs Elba felé tekint

A császár és kísérete május 4-én érkezett meg Elbára. Bertrand marsall és Drouot tábornok, valamint a később, Waterloonál velős válasza révén híressé vált Cambronne ezredes alkották a kíséretét. A szövetségesek különös kegyéből a Morgósok egy gyenge zászlóalja is elkísérhette császárát. A mindössze 223 km2-es szigeten akkoriban 13 ezer ember élt – három kis városkában és több faluban. Ennyi maradt Napóleon birodalmából. Elbán Napóleon a sziget fővárosa, Portoferraio mellett egy hegytetőn épített házban lakott, amit I Mulininak, malmoknak hívtak, nevét a hozzátartozó szélmalmokról kapta. A „palota” szegényes volt, de legalább gyönyörű kilátást nyújtott a Tirrén-tengerre. A császár eleinte nem volt túl aktív, sokat maradt egyedül, feltehetően a mérgezés utóhatása miatt.

Amint egészsége jobbra fordult, egyre többet lovagolt, aktívabb lett a társasági életben, vasárnaponként császári fogadást rendezett, látogatókat is fogadott. Húga, Pauline vele élt, de meglátogatta Walewska grófnő és édesanyja, Madame Mère, Letizia Bonaparte is. Udvarában napi rendszerességgel fordultak meg a hírvivők, akik a legfrissebb híreket hozták az európai eseményekről. Még Franciaország elhagyása előtt Napóleon ragaszkodott ahhoz, hogy adjanak mellé kíséretként egy angol tisztet, mert félt, hogy merénylet áldozata lesz. Sir Neil Campbell ezredes folyamatosan tájékoztatta Lord Castlereagh miniszterelnököt a császár viselt dolgairól. Valóban terveztek ellene merényletet, nem is kisebb méltóság, mint maga Talleyrand herceg, a császár egykori külügyminisztere. De a korzikai helyőrségparancsnok is megpróbált felbérelni orgyilkosokat. E próbálkozások még annak ellenére is eredménytelenek maradtak, hogy Napóleon, korábbi álláspontját megváltoztatva, maga kérte Campbellt: hagyja, hogy meggyilkolják őt.

Campbell 1814 decembere körül figyelt fel arra, hogy a császár egyre visszahúzódóbb lett. Keveset mutatkozott nyilvánosan, sokat volt egyedül, kerülte a társaságot. A hónap végén mindezt jelentette is Londonba. Nyilván az ő figyelmét sem kerülték el az Európából és a bécsi kongresszusról érkező hírek. Európa új hatalmasai úgy sakkoztak országokkal, népekkel, mintha nem is emberekről lett volna szó. A Bourbon király uralma Franciaországban nagyon hamar roppant népszerűtlenné vált, a visszatérő régi arisztokraták pedig közgyűlölet tárgyai voltak. Franciaország egyre inkább délkeleti irányba, Elba szigete felé tekintett. A feszültség nőtt, az ország várta vissza császárát. Napóleonnak egészen 1814 végéig eszébe sem volt visszatérni. Campbell azonban december végén már megsejthetett valamit. Látta, hogy egyre többen keresték fel a császárt, a „palotában” nagy a sürgés-forgás. 1815. február 12-én megérkezett Fleury de Chaboulon, Napóleon volt prefektusa is: üzenetet hozott Napóleon egykori külügyminiszterétől, Hugues-Bernard Maret-tól, Bassano hercegétől. A gyanús jelekkel nem törődve Campbell február 12-én mégis elhagyta a szigetet, Itáliába ment egy hölgyismerősét meglátogatni. A császár azonnal cselekedett. Február 26-án, vasárnap mise után felöltötte kedvenc gárdaezredesi egyenruháját, és ismét beszédet mondott gárdistáinak: „Gránátosok, megszületett a döntés. Visszamegyünk Franciaországba, visszamegyünk Párizsba!” A hét hajóból álló kis flotta felszedte a horgonyt, és elindult Franciaország felé. A császár hatszáz katonájával elindult meghódítani Franciaországot. A csapat március 1-jén Fréjus mellett ért partot. A „korzikai szörnyeteg” partra szállt – adta hírül az egyik párizsi újság. Ugyanez a lap 18 nap múlva örömmel jelentette be, hogy „a császári felséget hű Párizsa holnap fogadja”. Napóleon március 20-án valóban bevonult Párizsba. Uralma száz napig tartott, utána következett a waterlooi vereség.