Nézze, milyen ragyogóan fehér lett ez az ing!
Szép, szép, de nekem pirosan jobban tetszett...– hangzik az örök érvényű vicc. Effajta malőr az ókorban azonban súlyos következményekkel járt volna a római mosodások, azaz a fullók számára.

Mivel akkoriban egy ruha jóval többet ért, mint manapság, egy rossz ruhanemű visszajuttatása, netán tönkretétele büntetést vont maga után. Ugyanakkor egy ruhadarab értéke minden mosás során csökkent, Heliogabalus császár például nem hogy felvenni, még megérinteni sem volt hajlandó egy kimosott ruhát.

Ha a büntetőjogi szankciók és az unalmas tevékenység önmagában még nem lenne elég, az ókori Rómában emellett még az undorító jelzőt is hozzácsaphatjuk a mosás veszélyeihez.

A ruhatisztítás művészete alapvetően három folyamatból állt: a szappanozás során a szennyest kisebb kádakba helyezték, ezekben különféle lúgos vegyi anyagokkal telített víz, valamint meleg vizelet volt. Az ókori Róma „mosóporát”, a vizeletet – amelynek ammóniatartalma segített a tisztításban – a boltok, valamint a nyilvános vizeldék előtt elhelyezett edényekben gyűjtötték össze.
Az egyébként kifejezett társadalmi megbecsülésnek örvendő mosodás ezekben a kádakban foglalt helyet, és a lábával taposta az összekoszolódott ruhaneműt. Később kézzel sikálta, majd kicsavarta.

Ezután következett a hosszas öblítés, amely olyan, édesvízzel telt medencékben történt, amelyek gyakran közvetetten kapcsolódtak a városi vízellátáshoz. A tipikus öblítőfolyamat során három vagy négy, kifejezetten modernnek számító medencét használtak: az egyik oldalukon befolyt a tiszta víz, a másikon pedig kicsurgott.

Az utolsó fázisban a vizelettől már megtisztított ruhákat bogáncstüskékkel kefélték ki, olykor kénnel is kezelték, a végén pedig egyfajta csavaros présgépbe húzták, ezzel helyettesítve a vasalást.Múlt-kor