Pészach, a kivonulás ünnepe
A pészah az egyik legnagyobb, évente megtartott zsidó ünnep, az Egyiptomból való kivonulás emléknapja. Eredetileg az i. e. 9. században az aratás ünnepe volt, és valószínűleg kánaáni hatásra alakult ki a másik két mezőgazdasági ünneppel, a pünkösddel és a sátoros ünnepel együtt, azonban fokozatosan elvesztette természeti jellegét és történeti magyarázatot kapott.

A hétnapos ünnep előestéjén (Nizán hónap 14-én) egy egyéves, hibátlan hím bárányt öltek le, amelyet a csont megtörése nélkül sütöttek meg, és kovásztalan kenyérrel fogyasztottak el maradéktalanul.

A lakomán, amelyhez legalább tíz és legfeljebb húsz személyre volt szükség, kovásztalan kenyeret (maszóth, „macesz”) és keserű salátát ettek. A lakoma közben ünnepélyesen ürítették borral telt kelyheiket, miközben a legidősebb résztvevő a legfiatalabb kérésére elmondta a Biblia alapján az egyiptomi szabadulás történetét.

Az egy hétig tartó ünnep minden napján különleges áldozatokat mutattak be a jeruzsálemi templomban, az első és a hetedik napon szombati munkaszünet volt, az ünnepet követő szombat utáni napon pedig egy marék friss gabonát kellett felajánlani.
Ezek az ősi szokások az idők folyamán sokat módosultak, az ünnep és annak lényeges tartalma azonban ma is megvan a zsidóknál.
Napjainkban az ünnep előestéjén ünnepi vacsora keretében az egyiptomi kivonulásról szóló rabbinikus hagyományokból olvasnak fel.

Húsvét, nagyhét, szent napok
A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, melyen Jézus Krisztus feltámadását ülik meg. A keresztény húsvétban zsidó és pogány elemek is ötvöződnek. A keresztények az i. sz. 2. század elejétől hozták kapcsolatba a zsidók pészachját Krisztus halálával és feltámadásával. A húsvét megünneplésének napja kezdetben nem volt egységes. Általában az volt a szokás, hogy a feltámadás napját Nizán hónap 14-e (a zsidó húsvét) utáni vasárnap tartották, előtte való pénteken pedig Krisztus halálára emlékeztek. Az ázsiai provinciákban ezzel szemben mindig Nizán hónap 14-én tartották Krisztus halálának emléknapját. E napon délután három órakor befejezték a böjtöt, agapét tartottak és két nap múlva tartottak húsvétot, még akkor is, ha az nem vasárnapra esett.

Jeruzsálem pusztulása, a templom lerombolása (i. sz. 70) után szokásba jött a zsidóknál, hogy a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőség napján (március 21-én) tartották, amely szokást a keresztények egy része is követte. Ily módon eltérések alakultak ki a húsvét megünneplésének az ideje körül, ami a keresztények között szakadást idézett elő. A húsvéti vitát végül is a niceai zsinaton (325) zárták le, amely előírta, hogy a húsvétot egyöntetűen vasárnap kell ünnepelni, ez a vasárnap pedig a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap legyen. Ha a holdtölte vasárnapra esik, akkor a húsvétot a következő vasárnap kell megtartani. E rendelkezésnek azonban a 8. századig nem mindenhol vetették magukat alá a keresztények. A 4. századtól kezdve általános lett az a szokás, hogy a húsvéti nagy ünnepekre negyven napos böjttel készültek a keresztények.

A nagyhét a keresztény húsvétot közvetlenül megelőző hét nap, a nagyböjt utolsó szakasza. Első napja a virágvasárnap. A virágvasárnap nyomai már a 4. században megvannak, általánosan pedig a 8. században terjedt el. Lényege: szentelt pálma-, illetve olajágakkal (barkával) körmenetet tartanak Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásának az emlékére.

A nagyhét kiemelkedő időszaka a „három szent nap” (triduum sacrum): nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. Nagycsütörtököt a 4-5. századtól kezdve ülik meg az utolsó vacsora és a szenvedés kezdetének az emlékére. Ezen a napon van a püspöki székesegyházakban az olajszentelés (azoknak az olajoknak a megszentelése, amelyeket a szentségek kiszolgáltatásánál egész éven át használnak), a 6. századtól a lábmosás, annak emlékére, hogy az evangéliumok szerint Krisztus megmosta e napon apostolainak a lábát.

A pápa Rómában 13 fehérbe öltözött papnak a lábát mossa meg (a tizenharmadik Pál apostolt jelenti), a püspök 13 kanonokét vagy szegényét. Az újabb liturgikus rendelkezések szerint a plébános is elvégezheti ezt a szertartást, ha azt lelkipásztori szempontból gyümölcsözőnek látja. Nagycsütörtökön történik az oltárfosztás: ilyenkor mindent leszednek az oltárról, csak a gyertyatartókat és a keresztet hagyják ott Jézus szenvedésének és ruháitól való megfosztásának a szimbolizálására. Az új liturgikus előírások szerint a papoknak e napon meg kell újítaniuk az esküjüket.
Nagypéntek Krisztus szenvedésére és halálára való emlékezés ünnepe, amelynek kiemelkedő része a kereszt imádása. Az ünnep nagypéntek estétől nagyszombat estéig tart. Első nyomai a 4-5. századig nyúlnak vissza. Nagyszombat már a húsvéti örömünnep kezdete. Este kezdődik az ünnep a tűzszenteléssel (amely 8. századi pogány eredetű szertartás), ezt követi a keresztvíz-szentelés, majd a vigília-mise (éjjeli mise), amely már a feltámadást ünnepli.

A nyúl és a tojás napja
Az angolszász „Easter” szó eredete a kereszténység előtti Eostre szóra vezethető vissza, legalábbis Bede Venerabilis angol középkori történetíró szerint. A magyar húsvét szavunk a hús ekkori elfogyasztását jelöli. Bár Bede művében a történet szimpla kommentárként jelenik meg, jó tudni, hogy a 19. század előtt sehol, semmilyen formában nem kötötték össze Eostre nevét a húsvéti nyuszival. Elképzelhető, hogy ez egy ekkortájt megszülető történet volt, amelyet ügyes kezek illesztettek be a történetíró munkájába.

De ki is volt ez az Eostre? Eostre istennőt, a tavasz és a termékenység úrnőjét Bede szerint a legtöbbször nyúlfejjel ábrázolták, vagyis a húsvéti nyúl pogány őse lehetett. A nyúl a termékenység szimbóluma, így a tavaszünnep és a húsvét pogány eredetű termékenységi rítusokra vezethető vissza. Bizáncban ráadásul a nyúl a kereszténység felvétele után egyenesen Krisztus szimbóluma lett.

A termékenység másik ismert szimbóluma a tojás, a tisztaság, a termékenység és elsősorban az élet, az újjászületés jelképe. Bede története szerint az istennő kedvenc madarát nyúllá változtatta, hogy ezzel is a gyerekeket szórakoztassa. A madárból lett nyúl azonban hamarosan színes tojásokat tojt, s a tojásokat az istennő a gyerekeknek adta.

A tojások festése ókori hagyomány, amit a 13. századtól írásos emlékek is megörökítenek. A húsvéti tojás első írásos említése 1615-ből Strasbourgból származik. Nyugat-Európában a leginkább kedvelt tojásfesték a piros, míg Kelet-Európában az arany volt. A többszínű tojások a 17. századtól terjedtek el.

A húsvéti nyúl eredetileg a német protestánsok trükkje volt, hogy ne kelljen végigéhezni a katolikus hagyomány szerinti nagyhetet. A tojást tojó nyúl ötlete pedig az 1700-as években született meg az Egyesült Államokban. A pennsylvaniai holland telepesek az „Osterhase” vagy „Oschter Haws” (azaz a Húsvéti Nyúl) eljöveteléről meséltek gyerekeiknek.

A Mikuláshoz hasonló ünnepi szokás szerint a jó gyerekek színesre festett tojásokat kaphattak a húsvéti nyúltól gondosan kikészített sapkáikba. A 18. században kialakult Halloweenhez és Valentin-naphoz hasonlóan a húsvéti nyúl szokása is rövid idő alatt elterjedt, a keresztény-zsidó ünnepkörhöz szorosan kapcsolódva pedig széles körben népszerűvé vált.