Ady Endrének több ilyen roppant bruttó regisztertonnás verse úszik a világóceánon. Igaz, legtöbbjüket csak a magyar lélek kikötőiben fogadják – fogadták – díszlövéssel. Közülük a legméltóságosabb Az ős Kaján. Mert ez csatahajó. Két kapitánya van, ami képtelenség, de mégis így van […]”. (Csurka István)
Ős Kaján bíbor palástja naftalinban – arra már nincsen szükség, már elveszett a régi tudás, hogy honnan valók vagyunk, szent kelet vesztett varázsa már csak manír, Párizsból nem látszik semmi szent keletből, ó, Párizs a nagy illúzió, a Nyugat nagy illúziója, ott születik kompország tévedése és hazugsága, s abszintban oldott Chopin-mazúrban úszik az önsajnálat.
Ott van már a hajón a Hortobágy poétája, az önsajnálat egyik démonja, ki a honi dudva és muhar között nem nőhet azzá, mivé nőhetne.
Ilyesféle önsajnálatokból, önbecsapásokból, önfelmentésekből van a legtöbb ős Kaján fedélzetén.
Ady megtagadott már mindent, amit meg lehet tagadni.

Megtagadta osztályát, a vidék-Magyarország, kert-Magyarország évezredes megtartóját, a kis- és középnemességet, honnan érkezett, s osztályárulóként vetette bele magát a szabadkőművesség ürességébe, hogy majd egyikén az egyre ritkuló világos pillanatoknak vallomást tegyen a Korroboriban.
S hiába álmodta önmagát az „asztag-város” lakójává, hiába siratta a „semmit, a másét”, megtagadta a vidék-Magyarország, kert-Magyarország másik évezredes megtartóját, a parasztságot is, hogy elhálja legperverzebb, legvisszataszítóbb nászát is, a kommunizmussal.
S persze megtagadta Tiszát, a „vén geszti bolondot”, majd udvarias levélben kért tőle pénzt, hogy mehessen Párizsba.
Moral insanity volt? Az volt. A „kicifrált köd-jövendő” utasa, Don Quijotéja, rossz borokba fojtott fantasztája.

De ott van a hajón a haza, s a megfellebbezhetetlen hazaszeretet is. Ezt mindig megvallja, az egyre ritkuló világos pillanatokban, ő, a föl-földobott kő, ő, ki „Mindig elvágyik s nem menekülhet, / Magyar vágyakkal, melyek elülnek / S fölhorgadnak megint.”

S ott a hajó fedélzetén a múlt, a megtagadott megtagadhatatlan, ott a Krisztus-kereszt az erdőn…

„Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.”
Ez a megtagadott megtagadhatatlan. S a megtagadás megbosszulja magát, s démonokat szül.
S aztán nem marad más, csak az állandó harc a démonokkal.
Egyikük a disznófejű Nagyúr.

„Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.”

S mi végre? Csak a semmiért. Hiszen valójában senki más nem szólongat Téged, te szegény szerencsétlen, csak a megtagadott múltat, hited, osztályod, világod, mit odadobtál egy illúzióért, a semmiért, s most lám, nyikorog a talicska rozzant kereke, úgy tolnak fel téged a csucsai restiből a Goga kastélyba, nem vagy magadnál, elittad mindened, a lelked s a szellemed, s közben mindvégig sajnáltad magad, mert gyenge ember voltál, semmi ember voltál, mert zseni voltál, magyar voltál, s „mit ér az ember, ha magyar?”

Ó, többet, mint te értél, többet, mint te gondoltad.
De ritkultak a tiszta pillanatok, s állandósult a harc a démonokkal.

Így harcoltál ős Kajánnal is...

„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”

Már késő.

Késő már, Ady úr. Ott állsz, vérbajod dicstelen fokán, s kirontasz minden nap, de nem azért, hogy hősi harcban meghalj, hanem azért, hogy valahogyan mégis életben maradj. Hadakozol, s elpusztítod önmagad. Mily’ szánalmas ez, Ady úr, s mennyi csoda kell, hogy majd a halál halhatatlanságot faragjon belőle.

„Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.”

Igen. Ez is ott van a hajón. Örök kép, önképünk, a ló is te vagy Ady úr, Tornyai János Bús magyar sorsán, te vagy, aki

„Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran” elnyúsz „az asztal alatt.”

Te vagy minden, minek nem is kellene lennie, s mégis te vagy a minden. Az egyik minden. A nagy magyar hajó kapitánya. S én megvetlek, s örökké szeretlek téged.
„Két kapitánya van, ami képtelenség, de mégis így van s most felszállt rá egy fiatal tengerésztiszt, s mindjárt magas beosztást is kapott. Azonnal első tiszt lett. Bayer Zsolt.” (Csurka István)
Talán ezért.