Minden út Rómába vezet
„Alig létezik olyan terület a birodalomban, ahová római hivatalnokot küldve az ne találna ott utat. Az utak elérik a falat Britanniában, végigfutnak a Rajna, a Duna és az Eufrátesz mellett, és hálóként szövik át a tartományokat” – olvasható az Itinerarium Antonini nevű útikalauzban.

Róma mérnökei a szamnita háborúk során készítették el Capua irányába az első „valódi” római utat, amely olyannyira bevált a kommunikáció, a hadseregek mobilizációja és a kereskedelem meggyorsítása terén, hogy hét évszázadon át alig változtattak az építési koncepción.

A római utak a több mint egy méter mély alapozásuknak köszönhetik, hogy még ma is beszélünk róluk. A ledöngölt földre először ökölnyi vastagságú kövek kerültek 25-30 cm vastagságban, amelyre kisebb kavicsokból és kőtörmelékből álló réteget helyeztek.

Finom cementet öntöttek rá, végül a tetejére bazalt, láva vagy terméskő került, amelyet sokszor pontos méretre vágtak a megfelelő illeszkedés végett.

Hatalmának csúcsán Róma 113 provinciáját 372 nagy út kapcsolta össze, Európát több mint 400 ezer km római út szelte át, amelyek közül 80 ezer km le is volt kövezve.
A karbantartott, körültekintően és precízen megépített, csupán ritka alkalmakkor kátyús, az éles kanyaroktól mentes sztrádák pedig kiállták az idő próbáját, és évszázadokon át használatban voltak. Számos modern autóút követi ma is a nyomvonalukat. Az időjárással is dacoló úthálózat jelentős taktikai előnyhöz juttatta az örök várost.

Amiért ma is áll a Colosseum
„Téglavárosként találtam Rómára, márványvárosként hagyom itt” – hangzik Augustus császár híres mondása, amely bármennyire is frappáns, a római építészet legnagyszerűbb, bár kétségkívül a háttérben maradó anyagát, a betont nem említi.

Bár nem a rómaiak használták először, ők voltak az elsők, akik széles körben és következetesen használták. Fejlesztéseiknek köszönhető, hogy az oly hatalmas épületek, mint a Colosseum vagy a Pantheon – amely máig a világ legnagyobb átmérőjű, vasalatlan betonból készült kupolája – kétezer év elteltével is állnak.

A rómaiak felismerték, hogy boltíveket és méretes kupolákat könnyebb egy gyorsan száradó, folyékony anyagból építeni, mint kőből, márványból vagy téglából. Az elkészült építménykeretet már egyszerűbb volt „befedni” a díszesebb elemekkel.

A Kr. e. 2-3. században jöttek rá a tökéletes beton összetételére, amelyet Marcus Vitruvius Pollio, Augustus császár hadmérnöke miatt ismerünk.
A Nápolyi-öböl partjának alumínium-oxidban dús vulkanikus porát vízzel, égetett mésszel és vulkanikus hamuval keverték, a masszába pedig tufatörmeléket és lebontott épületekből származó kerámia-, kő- és tégladarabokat is helyeztek.

A rendkívül szilárd és tartós, repedésektől mentes, tengervízben is megkötő beton titka a birodalom bukása utáni zűrzavaros időszakban feledésbe merült, és a 18. századig kellett várni, míg újra felfedezték annak silányabb változatát.

Minél hamarabb vissza a csatatérre
Az ókori csaták a történelem legvéresebb és legkegyetlenebb összecsapásai közé tartoztak. Ha egy katona súlyosabban sérült meg a harcmezőn, fel kellett készülnie a sokkra, a vérveszteség okozta eszméletvesztésekre, az izomgörcsökre és az igen hosszú agóniára. Jó eséllyel a másnapot sem érte meg.

Augustus császár idején ismerték fel, hogy a gyógyulás reményét biztosítani kell a katonáknak, ezért létrehozták a történelem első hivatásos katonai egészségügyi szolgálatát, amelynek legfontosabb célja mindemellett az volt, hogy a sebesült katonák mihamarabb visszanyerjék egészségüket, s amilyen gyorsan csak lehet, visszatérhessenek a harcmezőre.

Minden légióhoz beosztottak egy orvosi csapatot, akik már a harcmezőn megkezdhették az ellátást. A rómaiak viszonylag magas „túlélési” aránnyal dolgoztak, ugyanis a kórházig eljutó, sebesült katonák mintegy 70 százaléka gyógyultan távozhatott a barakkból.

Az igen nagyra becsült római orvosok jó néhány évszázaddal megelőzve korukat nagy hangsúlyt fektettek a higiéniára. Megszokott módszer volt a sebészeti eszközök forró vízzel való fertőtlenítése és tisztítása, amit csak a 19. század végén fedezett fel újra Európa.

Az érszorító és az emberi anatómia meglepően pontos ismerete segítségével az ókori orvosok az amputálást is igen magas színvonalon művelték.

A szervezettségüknek, az állandó orvosi felügyeletnek, a szakmai tudásnak és a számos újításnak köszönhetően a római legionáriusok átlagosan öt évvel tovább éltek, mint a civilek.

Az információ hatalom
Több mint 5 ezer éve ír az ember, a könyvek azonban alig kétezer évesek. Mezopotámiában az ékírás jeleit még agyagtáblákon rögzítették, később az egyiptomiak e célból találták fel a papiruszt, amely a papirusznövény belső részének vékony lapjaiból készült.

Ezáltal a tudás immár tekercseken vált rögzíthetővé, amelynek azonban még számos hátránya volt: egyrészt nehézkesen lehetett szállítani, sérülékeny volt, hiába csupán a szöveg egy része érdekelte az olvasót, ki kellett görgetni számos más felületet is, ami pedig növelte az elhasználódását.

Számos írást rögzítettek az ókorban viasszal bevont fatáblákon, amelyeket olykor könyvszerűen össze is fűztek, csakúgy mint később az állati bőrből készült pergameneket, ám ez utóbbiakat csupán személyes jegyzetfüzetként alkalmazták.

A források szerint az összefűzött fatáblákat a caudex (jelentése: fatörzs, tönk) szóval jellemezték, így a ma ismert könyvek, kódexek ősének tekinthetjük.
Az ókor első évszázadaiban még nem igazán volt szükség könyvekre, hiszen például a legtöbb görög szöveg nem volt hosszabb 30 oldalnál, azt pedig harmonikahajtással meg lehetett oldani, hogy elférjen az ember kezében.
A római szövegek már jóval szószátyárabbak voltak, akár több száz oldalra is rúgtak, időszerűvé vált tehát egy találmány, amely a tekercseket felváltja. Így született meg az oldalakat egymás mellé rendező, a szélük mentén összefűzött, lapozható, praktikus könyv, amely lehetővé tette a nagy mennyiségű írott információ tárolását és könnyed szállítását.

Egy év 365 napból áll
Az évszakok természeti, valamint a Hold méretbeli változásai révén már ősidők óta körvonalazódott a napév fogalma, mint az idő múlásának egyik alapvető mértékegysége, ám az időszámítás számos ponton maradt pontatlan és teoretikus.

Jól jellemzi a zavart, hogy Krisztus születése előtt hét évszázaddal például még csupán tíz hónapot tartottak számon a rómaiak.

Ám e szám 12-re való feltornázása után sem volt még világos a törvényhozóknak, vajon hány napból kell állnia egy évnek (sokáig 355 napos volt, holott több csillagász is kiszámolta már a pontos adatot).

Ez pedig az évek, évszázadok múltán komoly időbeli fennforgásokat eredményezett, az utólagos, napévhez történő kiigazításokat ugyanis sokan politikai célokra használták fel. Ráadásul a vidéken élőkhöz később érkezett el egy-egy kiigazítás híre, ami további káoszhoz vezetett.

A római köztársaságot romba döntő diktátor egyiptomi hódító körútja után bízta meg a rendcsinálással Szoszigenész alexandriai csillagászt, aki az egyiptomi naptárat alapul véve 365 naposra datálta az évet. A tudós tisztában volt azzal, hogy egy év valójában 365 napból és hat órából áll, így négyévente szökőéveket vezetett be.

A julián naptár korrekciójának köszönhetően az utolsó zavaros év, a Kr. e. 46-os 445 naposra nyúlt a birodalomban, a naptári év kezdetét január elsejére helyezték át, hét hónap kapott egy vagy két extra napot, az időbeli zűrzavar pedig Kr. e. 45-től megszűnt.

Hegyi forrásvíz Róma szívében
A rómaiak vízimádók voltak, a birodalom városaiban ezrével építették a szökőkutakat, a fürdőket és az utcai kutakat – nem csoda, hogy a milliós lakosságú birodalmi központban alig voltak járványok az ókorban.

A római mérnökök, hogy biztosítsák az igényeket, szabványosított ólomcsöveket fektettek le, s magas akvaduktokat építettek, amelyeken a megfelelő nyomás juttatta célba a vizet.

Bár akvaduktokat nem a rómaiak építettek először, műszaki tökéletesítésük nekik köszönhető. Precíz mérnöki munka kellett ugyanis ahhoz, hogy pusztán a gravitáció segítségével bevezessék az akár száz kilométerre lévő folyók vagy források vizét a városba.

A vízvezetékeknek hála Rómában az egy főre eső vízfogyasztás elérte a napi 500 litert. Csak összehasonlításképpen: a 2018-as adatok szerint ez Nagy-Britanniában csupán 125 liter volt fejenként.

A birodalom területét széltében-hosszában behálózták a vízvezetékek Afrika sivatagjától a germán területekig és a ködös Britanniától a forró Szíriáig. Az ókori Róma 11 akvaduktja napi 800 ezer köbméternyi, szigorúan ellenőrzött és osztályozott vizet juttatott a városba.

Róma legrégebbike a Kr. e. 312-ben építtetett, 16,4 kilométeres Aqua Appia, az egyik leghosszabb és legízletesebb vizet hozó pedig a Kr. e. 140-re elkészült Aqua Marcia volt, amely a 90 kilométerre lévő Aniene-völgy vizét vezette a városba.
A történet szerint úgy keresték meg egykoron a megfelelő forrást, hogy olyan hegyi falvak után kutattak, ahol az embereknek tiszta volt a bőrük. A tiszta bőr ugyanis tiszta vizet jelent.

A kidolgozott építészeti csoda
„A boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, melyből végtelen erő keletkezik” – hangzik a Leonardo da Vincihez köthető mondás, amely különösen jól fogja meg ezen építészeti csoda lényegét.

A boltív tulajdonképpen egy végletesen egyszerű, ám annál ötletesebb találmány, amely kialakításának köszönhetően lehetővé teszi az épületek súlyának egyenletes eloszlását, valamint a nagy távolságokat átívelni képes jelentős súly alátámasztását és a terhek megfelelő „továbbítását”.

Így akadályozták meg a rómaiak egykoron, hogy a hatalmas amfiteátrumok, vízvezetékek, diadalívek vagy kőhidak a saját súlyuk alatt roppanjanak össze.

Köríves szerkezeteket már négyezer évvel ezelőtt is használtak az ősi építészek, azonban a rómaiak voltak az elsők, akik felismerték a boltívben rejlő lehetőségeket, tökélyre fejlesztették a kivitelezésüket, és olyan hatékonnyá tették e szerkezeteket, hogy – természetesen nem elfeledkezve a már bemutatott római beton jótékony hatásairól – sok esetben az idő vasfoga sem árthatott nekik. A rómaiak köves boltívei akár húszszor több terhet is elbírtak mint a fából készült szerkezetek.

Az etruszkoktól átvett megoldásnak köszönhető, hogy míg a görögök csupán domboldalakon tudták felhúzni színházaikat, addig a rómaiak sík terepen is, ráadásul sokkal monumentálisabb méretben.

A boltív tette lehetővé továbbá olyan kőhidak építését is, amelyek kétezer éves koruk ellenére a mai napig elbírják akár az autóközlekedést is. Egy 1994-es kutatás szerint a világon 931 római híd maradt fenn, amelyeket az autó- és gyalogos forgalom ma is használ.