A természet ölén élő s annak szabályos váltakozását megfigyelő ember már a legősibb időktől fogva ismerte és számította az évet. Az év kezdetét illetően azonban az egyes népeknél nagy eltéréseket találunk.

Az egyiptomiak július 19-én, a Nílus termékenyítő áradásakor, a babilóniaiak, kínaiak március 25-vel, a tavaszi napéjegyenlőséggel, a zsidók a babiloni fogság után Tisri hónap 1-vel, az antióchiaiak városuk alapításának napjával (312. szeptember 1.), a koptok augusztus 29-vel, Diocletianus trónra lépésének napjával kezdik az évet számítani. 

Bár Julius Caesar január 1-re tette az év kezdetét, a középkor folyamán ez nem volt még általános. S amint a régi rómaiak egy-egy döntő csatát vagy császári látogatást tettek meg időszámításuk kezdetének, nagyon kézenfekvőnek kínálkozott, hogy a világtörténelem legnagyobb eseménye, mikor az Isten személyesen jött el az emberiség „meglátogatására", legyen nemcsak az időszámítás, de az évkezdés időpontja is. 
Ezért választották különös szeretettel Krisztus fogantatásának (március 25.), de különösen születésének napját (december 25.) az év kezdetéül.

Elkerülendő a plágium gyanút, inkább bevallom, hogy a fenti két bekezdés Galambos Ferenc Iréneusz OSB munkájából való, ami a Pannonhalmi Füzetek 51. számaként jelent meg Az egyházi év a magyar középkorban címmel 1953/2004 évszámmal Pannonhalmán.