Tisztelt Emlékező Közösség!

Emlékezni jöttünk össze, emlékezni a kommunizmus áldozataira, s közülük különösképp a Gulágon szenvedőkre. Szenvedésre és halálra emlékezünk, tehát gyászról is beszélhetnénk, de ne tegyük. Olyan értékek fakadtak a szenvedésből, annyi máig szóló iránymutatást kaptunk tőlük, hogy a gyásznak nincs helye, de persze ünnepről sem lehet beszélni.

Emlékezzünk hát. Ennek az emlékezésnek a fókuszában Szolyva áll. A hely, amely mintegy magába szívta a Kárpát-medencéből származó, rabszolgamunkára kárhoztatott emberek tömegét, hogy ezer meg ezer kilométerekre küldje őket a bizonytalanságba, reménytelenségbe.

Aki ma Szolyván jár, az Emlékparkból megrendülve távozik. Nekünk, akik gyerekfejjel éltük át azokat a vészterhes időket és az újabb nemzedékeknek is, múlhatatlan szükségünk van arra, hogy felfogjuk a felfoghatatlant, hogy valamiképp megértsük és megérezzük, mi is történt. Erre a Szolyvai Emlékpark talán a legjobb helyszín. Nagy öröm, hogy a múlt feltárásában és az emlékpark létrehozásában emberfeletti munkát végző Dupka György itt van közöttünk és szólni is fog hozzánk.

Aki rá akar hangolódni a Gulág világára, annak az Emlékpark felkeresése mellett nagyon érdemes megtekintenie Matl Péternek a több mint ötven pasztellgrafikából álló sorozatát. Itt Budapesten is kiállították már ezeket a képeket, de megtalálhatók az interneten is. Nyilván nem lehet szavakkal átadni az élményt, amit egy képzőművészeti alkotás jelent, de egy gondolatot megemlítek abból, amit a képsor bennem kiváltott. A sötét tónusú képek majdnem mindegyikén van egy hol keskenyebb, hol vastagabb világos csík. Ebben a zónában a képek egy részén házak és templomtornyok is kivehetők, tehát ez a fénysáv a hazagondolást, az otthon utáni vágyat jelenti. Sodorhat az élet bennünket bárhová, a szülőföld nem eshet ki a gondolatainkból. Megtartó erő és éltető reménység a messzeségben is, ha tudjuk: van egy hely, a haza, ahol várnak rám, ahonnan hiányzom.

Gulácsy Lajos, Munkács református püspöke is leszolgálta a maga Gulágos éveit. Ő Szent Pál nyomán vallotta, hogy minden a javára válik az Isten szeretőknek. Azt mondta: a Kazasztánban töltött hét év testünk számára a hét szűk esztendő volt. A lelkünk számára pedig a hét bő esztendő. Hasonló eredményre jutott a bencés Placid atya is, aki fogolytársaival megalkotta a túlélés négy fő szabályát, amikről kiderült, hogy Gulágon kívül is alkalmazható életvezetési tanácsok. A negyedik pontban finom tapintattal arra szólít fel, hogy iparkodjunk hinni a Megváltó Úr Jézusban.

Manapság sokat beszélünk arról, hogy Európa keresztény gyökereit egy új, szekularizált világ veszélyezteti, távlatokban bizonyára az iszlám agresszív terjedése is, de jelenleg főleg a nyugati ember elvallástalanodása. A keresztény gyökereken kultúrát értünk, azaz egy olyan gondolkodást és műveltséget, amely nincs okvetlenül összekötve a hittel. De elég-e ez?

Legalább odáig el kellene jutnunk, hogy Placid atyával szólva iparkodjunk hinni. A gyökértelenség: életképtelenség. A gyökér, ha nem sarjad belőle semmi: értelmetlenség. Az ilyen gyökér elpusztul.

A Gulág célja nemcsak a rabszolgatartás volt. Nem lehet mással, mint a népírtás szándékával magyarázni, hogy míg a mai Magyarország területéről csak bizonyos kvóta szerint vitték el a munkaképes férfiakat, Kárpátaljáról és a bekebelezni szándékozott tiszaháti falvakból az összes megfelelő korú magyar és német férfiembert a Gulágra küldték.

Mégis megmaradtunk, és megmaradt a magyarság Kárpátalján is. Kiáltsunk büszkén Bartis Ferenccel: És mégis élünk. És iparkodjunk hinni a Megváltóban, hogy a Gulágon szenvedők áldozata ne legyen hiába való. Adjunk hálát, hogy
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk.