A középkor után a tudomány nevében harc indult s mind e mai napig tart a keresztény vallás tételei, nézetei, befolyása ellen. Mindezeket valamiféle filozófiával (ateizmus, agnoszticizmus,  gnoszticizmus) szeretnék pótolni, Mivel a “religio” – vallás azt jelenti, hogy a “re-ligo” “visszaköttetés” Istenhez, az Ősokhoz, mindenek  alfájához (kezdetéhez) és ómegájához (végéhez). Így a vallás elvetése azt jelenti, hogy az ilyen ember megszabadult élete teremtőjétől akitől ő és vlága származott. Ebből következik, hogy az ilyen emeber élete elszakad a “fons”-tól, az eredetétől s lesz bolyongó, célt téveszett, magára maradt, bizonytalan, félelemmel teli, végűl pedig értelmetlen. A nagyobb baj az, hogy az ilyen ember midezt kivetiti magából és megvalósítja  családjában, közösségében, társadalmában és világában. Így lett a világ olyan amilyen: igazságtalan, gonosz, beteg, rettenetes, élhetetlen, elviselhetetlen, értelmetlen és alapjában véve céltalan és végül is tragikus.
    A Kereszténység amely kétezer évig Európa népeinek megtartó vallása volt, és az eddig ismert legmagasabb civilizáció létrehozója és fenntartója,  mára  annyira elgyengült és fogyatkozóban,  .eltünőben van, hogy poszt-keresztény korról beszélhetünk. A nyugati társadalmak jórésze  gyakorlatilag  hitetlenné vált. A vallási szimbólumokat eltüntetik, hogy nehogy botrákoztassanak másokat.  Van olyan püspök aki mellkeresztjét  kabátja belső zsebébe rejti, nehogy megboránkotasson másokat. A keresztény vallás, ha még megvan, formálissá vált. A templomlátogatás minimálisra csökkent, templomokat zárnak be, a klérus száma rohamosan csökken, egyre nagyobb a hiány papokban.
    A kereszténységnek ebben a sanyarú helyzetében végeken újra feltünt egy harcias vallás az Iszlám, amely a legjobb időt talála meg a harmadik és végső történelmi támadására, inváziója megindításában a kereszténység ellen, annak eltörlésére s az Iszlám egydüli domináló világvallás megalapítására. Mohamed 620 után, a Medinába való futásakor hirdette meg az Iszlám erőszakkal való terjesztését. Aminek következtében az egyiptomi Kopt kereszténységet majdnem teljesen kiírtotta. Az Újtstamentum apostoli leveleiből tudjuk, hogy Kisázsiában, a mostani Törökországban Irakban és az Arab félszigeten virágzó keresztény egyházak voltak (pld.  Efézus, Galácia, Kolosse, Thesszalonika). Az Iszlám hódás mind elsöpörte ezeket. Sőt az Iszlám Ibériában  is hóditott és megalapította a  Cordobai Kalifátust mely 756-1131 között létezett, melynek északfelé Franciaországba való nyomulását a frank Martell Károly állitotta meg a Poiters-i Csatában 732-ben. Ez volt az Iszlám nyugatról való támadása Európa ellen. Az Iszlám második nagy támadása Délkeletről Konstantinápoly eleste 1453 után kezdődött a Balkánon, ahol Hunyadi János védte Európát, míglen 1526-ban a mohácsi csatát elvesztettük, majd 1541-ben a török Budát csellel elfoglalta.  Az oszmán seregek után az Iszlám is megjelent a három részre szakadt országunk középső részén és uralkodott 1686-ig. A 150 éves iszlám uralom alatt a magyarok ugyan nem lettek  mohamedánokká, de a  4 milliós magyarság  a felére fogyott a Kárpát medencében.
    A Kereszténység  hosszú történelme folyamán sokszor került krízisbe. Ilyenkor az Egyház mindig próbált megoldát találni, kiútat a krizisből.. Ez ma sincsen másként.
    Az egyháztagság fogyatkozásának megállítására próbálkozások történtek vonzóbbá tenni az isteniszteleteket.  Ezt szolgálta volna a liturgikus reformok bevezetése: régi imák, ősi énekek, reszponzoriumok felújítása és újra használatba vétele; vagy éppen az egyházzene megújíása, új, modernebb harmóniáju és ritmusu énekek, valamint zenekarok bevezetése révén.  Másfajta kísérlet volt a laikusok bevonása az istentisztelet liturgiájába, vagy az igehirdető otthagyva a katedrát leszállt a résztvevők közé és sétálgatva, mintegy peripatetikus bölcselő beszélt, kvázi csevegve, a felvett textusról, vagy netán egy újságcikk alapján felhozott témáról.. Mindezek a kísérletek, habár érdekesek voltak, nem  értek el döntő áttörést.  Az Egyház alúl maradt a kor audio-vizuális rafinált kűzdelmében.
    Krizisek idején az Egyáz végül is mindig a Szentíráshoz fordult feleletért, tanácsért, megoldásért.  Ilyenkor a Szentlélek által rendre kiemelkedtek azok az ígék melyek által Isten megoldást.adott.
    A Szentírás és a tradíció szerint Isten kétféleképpen hívja el az embert népe – az Egyház – szolgálatára. Az egyik, az Ige hirdetése által. A klasszikus teológia így fogalmaza ezt meg: “Praedicatio Verbi Dei est Verbum Dei” azaz “Isten Igéjének hirdetése az Isten Ígéje”. Így alakult meg Jeruzsálemben az első Keresztény Egyház Pünkösdkor Péter apostol prédikciójára (Ap. Csel. 2), valamint  “a hit hallásból van”. (Róma 10:17). Ez történt akkor és történik azóta is és ma is. Ezért szól ma is az igehirdetés, s ezért gyakorolja az Egyház a tanítói szolgálatát.
  
A másik ritkább eset az amikor Isten  személy-szerint hív el valakit az Ő szolgálatára. Ez Isten speciális elhívása, Ezért úgy véljük, hogy ez nem ránk vonatkozik, és elsiklunk fölötte. Pdig ezek sem csodálatunkra hanem javunkra írattak meg! Lássuk:
    Az Ótestamnetumban is találunk Theofániákat (Isten-jelenéseket). Isten már az első emberpárt kereste: “Ádám hol vagy?” (1Mózes 3:9) mert valami fontos, személyes dolga volt velük, de Ádám és Éva elrejtőztek – ám Isten mégis megtalálta őket.  Ábel  megölése után  Kainnal beszélt (1Mózes 4:9). Isten Nóéval közölte az ember és állatvilág elpuszttásának tervét (1Mózes 6:13). Ábrámnak is megjelent Isten és kihívta őt az ő földjéről és rokoni közül (1Mózes 12:1). Amikor pedig először léptek az ígéret földjére Istern megjelenvén az első ígéretét adta. (Mózes 12:7). Majd Isten álmában szólt Ábrámhoz, fiat ígérvén (1Mózes 15:1). Az Úrnak angyala Hágárnak is megjelent és beszélt vele születendő fiáról Ismáelről (1Mózes 16:7 kk). Isten  Ábrahámnak újra  megjelent asmikor szövetséget kötött vele. Ekkor  kinyilatkoztatta önmagár: “Én   a mindenható Isten vagyok” (1Mózes 17:1 kk). Mózes elhívása népe szabadítására az égő csipkebokorból megszólító Istentől a Biblia egyik nagy története. Mózes Istennel találkozott  a Sinai hegyen (2Mózes 34). Illés prófétát aki a  nép között a legnépszerűbb volt, a Kármel hegyi  győzelme után depressziójában a pusztába menekült, ahol halálra készült. Ám egy angyal – Isten követe – állitja talpra s küldi Damaszkuszba kiályt csinálni. A Sínai  hegyen ő is mint Mózes találkozott Istennel (1Kir 17:2; 18-19).
    A próféták sorából emeljük ki Jeremiást akit maga az Úr hívott el prófétának a népek felett. Jeremiás hiába szabadkozott hivatkozván arra, hogy nem tud beszélni, s hogy fiatal még a nagy feladatra.  Isten bíztatta :”Ne félj tőlük, mert én veled vagyok” (1:4-10).
    Ezékielnek Isten látomásban szólt. Négy lelkes állatott látott s ragyogó trónt, ahonnan  küldtetése hangzott. Őrállóul küldte Isten Izráel házához a megtérés üzenetével (1,2,3).  
    A többi prófétát is megszólírtotta az Úr s üzenettel küldte el népéhez, olykor idegen népekhez is amint látjuk a vonakodó Jónás esetében (1-3), vagy Dániel könyve második felében (7-12).
    Végül maradjon itt Ézsaiásnak, a próféták fejedelmének elhívása. Ézsaiás prófétának legnagyobb életrendítő és életváltoztató élménye az volt, hogy magát az Úristent látta  (6:5). Ézsaiás e nagy élmény előtt is Isten-hívő ember volt, sőt Istennek tanult és felszentelt papja, aki kiemelt helyen a jeruzsálemi templomban szolgált. Ám volt egy nagy hiány életében, az hogy eleddig nem volt Isten-élménye! Aki Istent látja, az mint Ézsaiás, egy villanásban megérti, átéli elveszett voltát. Így kiált föl: „Jaj nékem, elvesztem ... hisz a királyt, a seregek Urát láták szemeim” (v.5).
     Rudolf Ottó (1869-1937) német Lutherán teológus, filozófus, és valláspszichológus  írta le a hirtelen vallási élmény kettős hatását az emberre. Az első a „misterium tremendum” – a félelem. Isten nem elveszíteni akarja Ézsaiást, hanem ajkát megtisztítani, bűnét megbocsátani és papból prófétát teremteni. Rendelkezik, s egy szeráf eleven szenet hoz az oltárról, és Ézsaiás  ajkait érinti. S hangzik a feloldozás: „Hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett” (v.7). Ézsaiás félelme egyszerre elszállt és újjászületett ember lett. Ennek Ézsaiás lelkében hagyott üres helyét a Rudolf Otto által jelzett a „Szent” Isten jelenléte élményének másik hatását töltötte be a „misterium fascinans” – Isten lenyűgöző volta. Isten csodálatos jelenlétének, bűne elfeledésének, önmaga megtisztulásának és prófétai megbízatásának öröme tölthette be Ézsaiás szívét-lelkét, egész lényét s együtt zenghette immár a szeráfokkal az Úr dicsőítését: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!”(6:3)
     A fentiek alapján joggal mondhatjuk, hogy az Ótestamentum számos példáját és fajtáját tárja elénk a teofániáknak – az Isten jelenlétének eseménye – amelyekben dominál  a próféták szolgálata:  Isten üzenetének továbbadása Isten szövetséges népéhez. 
    Az Újtestamentumban ez a tendencia folytatódik azzal a hangsúllyal, hogy a Megváltó alakja és szolgálata áll a központban. Gábor arkangyal jelenti be Zakarás papnak fia Keresztelő János születését (Lukács 1: 10 kk). Az Anunciációban (Lukács 1:26 kk) Gábor arkangyal és Szűz Mária találkozásánál Isten követe jelenti be Máriának az Úr Megváltó Jézus Krisztus megszületését. Ezen az éjszakán a megnyilt egekből angyal jelenti be az Úr Kirsztus mgszületését a megrémült bethlehemi pásztoroknak, s a háttérben angyalok égi kórusa zengi Isten dicséretét (Lukács 2:-4 kk). A három keleti bölcs miután megtalálták azt akit a csillag jelzett, hódolatukat bemutatva, de álmukban megintetve nem tértek vissza Heródeshez, hanem más úton tértek haza (Máté 2:7 kk). József is álomban inteték meg, hogy fussanak Egyiptomba Herődes haragja elől (Máté: 2: 13 kk)
     Amikor Jézus megkezdi messiási szolgálatát, első dolga volt, hogy tanitványi csapatot szervezzen maga köré Izráel 12 törzse szerint  12 tanitványt, akiket  apostolnak nevezett, Máté szerint (10:2 kk) a következők  voltak: Az első Simon, más néven Péter, aztán testvére András, Zebedeus fia, Jakab és testvére János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos, Jakab, Alfeus fia és Tádé, a kánai Simon és a karióti Júdás, aki később árulója lett. Helyette Mátyást választották, Jóllehet kisebb eltérések vannak a szinoptikus evangéliumok között. Fontos megfigyelni, hogy Jézus hívására mindegyik tanítvány azonnal engedelmeskedett és követte őt. Mégha át is villant e pillanatban  a munkájuk, családuk valami bizonytalan jövőért cserébe – mindez nem számított, mert valami ismeretlen és kimondhatatlan vonzás érvényesült egész valójukon (misterium tremendum et fascinans), hogy csak egyet tehettek: követni a hívó szót és Jézust követni. Az elhívás ellenállhatatlan vonzásában valami soha nem tapasztalt temészefölötti – isteni – erő nyilvánult meg amelynek ha akartak volna  sem tudtak volna  ellene állni. A 12 mellett ott volt még Jézusnak a 70 tanitványa is.  (Lukács 10:1-24), akik Jézusnak mozgalma terjesztésében sokat és döntő módon segithettek.
   Az evangéliumok és más újtestamentomi írások feljegyzik Jézus feltámadás utáni megjelenéseit tanítványainak, a szent asszonyoknak és követőinek. Mária Magdalénának a sírkertben, miután az üres sírhoz hívta Jánost és Pétert, s mikor azok eltávoztak a feltámadott  Jézus Mária Magdalénának jelent meg, aki felismerte s mesterként szólította. (János 20:1- 18).  A sírhoz érkezett asszonyoknak, az angyalok híradása szólt (Máté 28:5-8; Márk. 16:1-8; Lukács. 24:1-9 Márk 16:9; I. Kor. 15:4).  Majd a sírtól távozó asszonyok találkoztak Jézussal (Máté 28:9-10).  Jézus megjelent Simonnak azaz Péternek (Lukács 24:34; 1Kor. 15:5). Jézus találkozott az emmausi tanítványokkal (Márk 16:12-13; Lukács. 24:13-35), Jézus megjelenik tíz tanítványnak a jeruzsálemi  felházban  miikor Tamás nem volt közöttük (Lukács. 24:36; János. 20:19-25). Jézus megjelenik nyolcadnapra a tizenegy  tanítványnak és a kételkedő Tamásnak (János. 20:26-29). Jézus találkozott hét tanítványaval a Galileai Tengernél (János. 21:1-24).  Jézus megjelent a tanítványoknak egy galileai hegyen  (Máté. 28:16-20),  A feltámadt Jézus tanitványaival volt negyven napig (Lukács 24: 36-43; János 20:19-23). Jézus megjelent Jakabnak (1Kor. 15:7). Jézus megjelent több mint ötszáz embernek (1Kor 15:6) Jézus utolsó megjelenése tanítványainak, az Olajfák hegyén történt  mennybemenetelekor  (ApCsel. 1:9-11; Márk. 16:19; Lukács. 24:50-51).
    Jóllehet az apostolok jeruzsálemi gyűlése Mátyást választotta a 12-ik apostolnak,  Júdás árulása és halála után,  A Szenlélek azonban mégis Saul-Pál mellett döntött.  A damaszkuszi úti megtérésének története elbeszéli, hogy egy csodálatos látomás  élményében, gyökeresen megváltozott élete (misterium tremendum et fascinans). Mely   elbeszéli hogyan lett Jézus Krisztus esküdt ellenségéből egyik leghűségesebb és  legeredményesebb követője és apostola (ApCsel. 8:1–4; 9:1–20; 22:6–16; 26:8–20).
    A fentiekben úgy az ótestamentumi mind az újtestamentoni példákból vlágosan kitűnik, hogy Isten embereit maga hívja el. Nem ők jelentkeznek, hanem Isten választja ki őket önmagának sajátos feladatokra. Ez igaz az ótestamentumi atyákra, a prófétákra, a taniványokra és az apostolokra is. Noé bizonnyal megdöbbenéssel kezdi meg isteni parancsra a bárka épitését – talán csak néhány deszkája lehetett .a  fészerben.   Mózes megrettenve hallja az égő csipkebokorból az isteni parancsot: “Hozd ki népemet Egyiptomból”. – s kezében csak egy görcsös pásztorbot volt.  Ézsaiás  egykedvűen végezte rutin papi teendőit a templomban, amikor  megrendült a pádimentum lába alatt s sűrü füst  töltötte be a szent helyet s dörgött az Úr szava: “Kit küldjek el és ki megyen el nékünk?” – amit egy félholtra vált,  reszkető  ember csak aligha tudott felfogni.
    Aztán ott van a három keleti bölcs, akik megkockáztattak egy bizonytalan,  kiszámíthatatlan és rizikós sivatagi utazást csak azért, hogy egy hipotézisük helyességéről megbizonysodjanak – vajon csakugyan király született-e Júdeában? – ahogy ezt a csillagok állásából kiszámíttották. Miután maguk látták a kisded királyt – angyali intésre  elkerülték Heródes Jeruzsálemét.  Pál  a császárra appellált, s vitték hajóval Rómába. Nagy viharba kerültek s halálélelem fogta el őket. Pálnak egy angyal hozott üzenetet. Senki nem vész el csak  a hajó – mindenki megmenekült (Ap.csel. 21).
      A fenti felsorolás egyértelműen mutatja, hogy a kiválasztott személyek elhívása  a Szent, vagyis Isten, vagy küldöttjének jelenlétében a vele való találkozás okozta megrenditő, életet meghatározó és átformáló élményét élték át (misterium tremendum et fascinans). Ez és csakis ez tette őket Isten felől szubjektív módon megbizonysodó, vagyis megtért, Istenhez tért és további életükben Isten akarata szerinti életet folytató genuin, valódi hivő, újjászületett  személyiséggé lettek.
    A samáriai asszony akitől Jézus vizet kért hiába győzködte a falubélieket, hogy Jézus a Krisztus, de amikor azok maguk győződtek meg  arról, hogy Jézus valóban a Krisztus,  akkor  boldogan  mondták az asszonynak: „Nem a te beszédedért hizünk immár, mert maunk hallottuk  és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ Ídvezítője, a Kriztus!” (John 3:42). 
    Nos ez a fajta személyes Istenélmény erodolálódott századokon át a nyugati kereszténységben?  Helyette lett könyvtárnyi teológia, vallásos flozófia és traktátus. Ám elfelejtették hogy a teológia csupán a vallás intellektuális vetülete, foglalata, amiből az Istenélmény hiányzik, s így igazában véve  filozófiai teológiává lesz.