Még hogy újesztendei fogadalom! Micsoda kisszerű, parvenü, undok, önismétlő gesztus! Hát mily ronda hübrisz viszi rá a nyomorult halandót, hogy elhitesse magával: ami nem sikerül folyamatosan, életrendi szinten, az rögvest összejön, ha a Gergely-naptár szerint dátumozva, határidőnaplóban szigorú pontossággal visszakövethetően fogadja meg? Hajolj meg inkább végzeted előtt némán, s ne kísértsd teremtődet eleve kudarcra ítélt léthazugsággal – ostorozza az emberiséget, ezt a rettentő sárkány-fogveteményt a töprengő. De nagyon rosszul teszi, mert végtelen gőgjében éppen ő nem veszi észre a lényeget: nem látja saját ítéletétől a lehetőséget.

Sok kétkedő, kereső embert ismerek, akiknek mindenféle, sokszor teljesen érthető bajaik akadnak az intézményes egyházak bármelyikével: túl sokan vannak, túl sok a fura szabály, nincs a templomban mozgólépcső, no meg a történelmi bűnök, a korrupció, és egyébként is, az istenélmény egy individuális dolog, a kövérre hizlalt, szabad individuum meg nem áll be a birkák közé.

A kétkedő itt ugyanazt a hibát követi el, mint a töprengő. Mintha Dosztojevszkij elévülhetetlen regényének, a Bűn és bűnhődésnek csak a címét olvasnánk el, és legyintenénk: ahá, itt már megint azt akarják, hogy szégyelljük magunkat. Hogy furdaljon minket a lelkiismeret. Pedig ha elolvassuk az egészet, rájövünk, hogy a megismerési út végpontja a címben nem szereplő, titokzatos harmadik komponens: a bűnbocsánat. Ahogy a kereszthalál művészi ábrázolása sem a szenvedés és kínhalál öncélú piedesztálra emelése, hanem a feltámadáshoz vezető út bemutatása mindenki számára érthetően.

Fogadalom? Legtöbb fogadalmunk triviális és tagadással kezdődik. Elhagyom a cigarettát, nem vezetek (nagyon) gyorsan, nem jártatom a számat fölöslegesen, nem felejtem el megetetni az ivartalanított aranyhalat az akváriumban. Egyfajta megtisztulási rítust végzek, ahogy az évkörben elhagyom az óévet és belépek az újba. Elhagyom, ami rossz, káros, fölösleges. Ne a szörny elpusztításáért küzdjünk, hanem tanuljuk meg meglovagolni A dolog áldozathozatalnak tűnik – de valóban az? Gondoljunk a Szent György és a sárkány példázatra, és most helyszűke miatt fogadjunk el egy egyszerű állítást: a lovag valójában nem elpusztítja a sárkányt, hanem meglovagolja. Ahogy Sepsiszentgyörgy főterén, Harmath István szobrán is látjuk. Szent György sárkányai jobbára egyfejűek, pedig épp a sokfejű sárkány képe int minket arra, hogy mindenkori, legfőbb ellenlábasaink (saját restségünk, hiúságunk vagy félelmeink) nagyon nehezen pusztíthatók el. Mindig kinő egy újabb fej (ráadásul az egyetemes drakológia szerint tojással szaporodnak a nyavalyások). Idén elhagytuk a cigarettát? Jövőre gyorsabban fogunk vezetni.

Vagy többet nézzük a tévét. Vagy rosszabb könyveket olvasunk. Nem érdemes csapkodni a fejeket. Az egész sárkányt kell nézni: hogyan mozog, milyen a felépítése? Hogyan lehetne meglovagolni? Egyetlen valódi fogadalom létezik: sokkal gondosabban, a teljes megértés vágyával szemlélem a teremtett világot, benne minden teremtett lénnyel, magamat is beleértve. Az alapos megfigyelésen kívül a sárkány meglovagolására és fogadalmaink megtartására, vagyis önmagunk jobbá tételére más módunk nincs. És ez nem passzivitás. Az aktív figyelem harcias. Korszerűbben mondva kritikus.

Mikor volna jobb alkalmunk egy kis szemlélődésre? Csak nyugodtan. Ráérős bátorsággal. Merjük meghallani jóllakott szuszogásunk – "lehúz, altat, befed…" – mögött a sárkányok szárnycsapásait. Fogadjuk meg, hogy meglovagoljuk a sárkányt, és combunk húsával etetjük, ha kell, mint a griffet Fehérlófia. És a gyerekeinket is megtanítjuk rá. Isten úgy segéljen!