A Tolnai Világlapja itt érezhető együttérzéssel ír a szociáldemokratákról, akiknek zászlaja alatt a bányászok emberi jogaikért küzdöttek. Akkoriban alighanem valós emberi jogokról, az emberhez méltó életről lehetett szó. De minden összeomlott.

A helyzethez méltatlan, de nekem Petőfi juhásza jutott eszembe, aki elkeseredésében mit tehetett mást: nagyot ütött botjával a szamár fejére. Ekként a salgótarjáni bányamunkások, kellő mennyiségű fejbeverendő szamár hiányában beálltak kommunistának. Ebbéli hevületükben, ugyancsak szamárfejeket hiányolva szétverték a várost, vagy legalábbis néhány polgári lakást.  Száz év eltelt. Ma a leginkább elkeseredett emberek a baloldali politikai elit tagjai. Idézzük szó szerint Petőfit:
Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére. Fontos vers. Megmagyarázza miért dúlták fel Salgótarjánt a kommunistává vedlett munkások, és azt is, hogy miért rohan a zárt ajtónak Kunhalmi kisasszony, miért akar tv székházat ostromolni a pártját vesztett Szél és Hadházi kettős. Más nem telik tőlük.

Az elkeseredés magyarázat, de nem mentség. A salgótarjáni bányászoknak volt mentségük is: a megélhetési gondjaik és a helyzet reménytelensége. De a mai baloldali "elitnek" mi mentsége volna?