Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményei sajátos mozgalmakat hívtak életre a katolikus egyházban is. Mindazok, akik a koreszmékkel, így a liberalizmussal és a nacionalizmussal kívánták összebékíteni a keresztény tanítást, reménykedve tekintettek a polgári átalakulásra. A liberális, sőt radikális klerikusok egyik központja 1848-ban a csanádi egyházmegye volt.

Az átalakulás az egyházon belül is éreztette a hatását. A reformokat követelő papság magyar nyelvű szertartásokat és ügyvitelt, nemzetiruha-viseletet, a káplánok anyagi helyzetének és erkölcsi megbecsülésének a javítását és demokratikus egyházkormányzat bevezetését követelt. E réteg külsőleg is igyekezett kifejezni demokratikus érzelmeit. Képviselői reverenda helyett magyaros ruhában jártak, az egyházi előírásokat megsértve bajuszt és szakállat növesztettek.

A program, amely a kötelező cölibátus eltörlését is tartalmazta, a csanádi egyházmegyében nemcsak a plébániákon, hanem az egyházmegye központjában, Temesváron is lelkes támogatókra talált. Pfeiffer József arad-hegyaljai alesperes-plébános felhívására 1848. június 15-én az egyházmegye papságának képviselői – püspökük tiltása dacára – támogatásukról biztosították az egyházi reformokat. Vukovics Sebő délvidéki főkormánybiztos is úgy ítélte meg, hogy "e püspök megye legtöbb lelkészei szilárd hazafiság példáját adták".

E "hazafiság" megnyilvánulásaként számos csanádi egyházmegyés pap vállalt szolgálatot a honvédségben is. Ezek közé tartozott Brassoványi József, aki 1820-ban született Aradon, polgári családban. A szegedi líceumban folytatott tanulmányokat követően került a temesvári papneveldébe, majd 1843-ban szentelték pappá. Irodalmi érdeklődésének megfelelően a "Csanád megyei növendékpapok olvasó társasága" tiszteletbeli tagja volt. 1844–45 fordulóján káplánként súlyos konfliktusba került az ujvári plébánossal, Kiss Józseffel. Mérgében azt mondta neki: sajnálom valóban hogy a föld és emberi társaság eltűrhet egy ily embert mint plébános úr, kivel, midőn józan, e világon a legnagyobb szerencsének tarthatja az ember beszélhetni. 1848-ban Katalinfalván volt segédlelkész.

A Délvidék kiürítését követően, 1849 januárjában a szerb felkelő csapatok elől elmenekült állomáshelyéről, majd 1849. április 29-én tábori lelkészi hivatal elnyeréséért folyamodott a hadügy-minisztériumhoz. Klapka György tábornok, helyettes hadügyminiszter 1849. május 10-én nevezte ki az V. hadtest tábori lelkészévé. Ebben a minőségében részt vett az aradi, majd a temesvári vár ostromában. A szabadságharcot követően felmentették a szabálytalanság (irregularitás) alól. Ezután az 1850-es években plébános volt Csávoson, majd 1860-tól Sándorházán. 1856-ban vizsgálat folyt ellene, később rendszeresen anyagi jellegű vitába keveredett sándorházi híveivel és a megyei tisztikarral is. 1873-ban "a bírói tekintélyt aláásó kihágás elkövetése" miatt nyolc nap alatt végrehajtás terhe mellett százforintnyi "nyelv-váltsági" pénzt kellett befizetnie Torontál megye házi pénztárába. 1881. július 21-én ragadta el a halál.

"Vad emberek közt"

Kerényi Frigyes (Kerndler Ferenc) 1825-ben született Temesváron, német polgári családban. Lonovics József püspök 1848. október 28-án szentelte pappá, majd november 28-tól Écskára küldték káplánnak. 1849. január 20-án az előretörő szerb csapatok elől elmenekült, és Róka József püspöki helynök jóváhagyásával jelentkezett tábori lelkésznek. Érdemes beleolvasni Újaradon, 1849. január 28-án kelt levelébe, amelyet Róka József helynökhöz intézett: "Van szerencsém Nagyságodnak jelenteni, miszerint az én statziomat f. h. 21-én kénytelen valék a vad szerbek miatt elhagyni, és hogy ugyanazon nap Kiss Ernő Ő Excellenziája ajánlkozás következtében a derék és általjános szeretett Damjanich tábornok Úr által tábori lelkésznek kineveztettem, amely tisztséget annál inkább magamra vállaltam, mert azon reményben voltam, hogy Nagyságodnak semmi ellenvetése nem leend, és így az én keserves sorsomnak legjobban segítve láttam. Egy becsületes hazafinak nem lehet Bánátba maradni, mert lehetetlen azon vad emberek közt, kik egyszersmind ellenségünk, lakni. A szabadságharc után három hétig vizsgálati fogságban volt Pesten, ekkoriban hevesen ostorozta a forradalmat. Felmentették az irregularitás alól, majd 1849 novemberétől karánsebesi káplánként alkalmazták. 1854-ben segédlelkész lett Nagykikindán, majd 1855. február 16-tól kezdődően a 12. német-bánsági határőr-gyalogezred tábori lelkészeként adminisztrátor volt Beresztócon. Elöljárója 1855-ben jó képzettségű, művelt és buzgó lelkipásztorként jellemezte, aki a huzamos tábori lelkészi alkalmazásra jól megfelel. 1858-ban szerette volna kineveztetni magát buziási plébánossá, erre azonban nem került sor: 1859-ben Beresztócon érte a halál.

Eltitkolt név

Sokan a fegyveres harcot is vállalták. Közéjük tartozott Baross László billédi káplán, aki nemesi családban született. Pappá szentelését követően rendszeresen kártyázott, és – saját bevallása szerint – ezer pengőforint adósságot halmozott fel. Barosst a csanádi szentszék 1847. szeptember 17-én maga elé idézte, és megintette felelőtlen viselkedése miatt, javait pedig zár alá vették. Megjavulnia azonban nem sikerült, néhány hónap leforgása alatt újabb, 167 forint 40 krajcár adósságot halmozott fel. 1848. július közepén ezért beállt a honvédek közé, s ezt elöljáróival is tudatta: E folyó hó [1848. július] 18-án, Pesten az önkéntesek közé állottam. Gondolám, inkább a harctéren dicsőségesen végzem küzdéssel teljes nyomorult életemet, mint négy falak közt kötél, vagy bármily más halállal. Ezt jónak láttam Méltóságodnak tudtára adni… Nevemet, eddigi viselt állásomat jónak találtam eltitkolni, nehogy valaki megbotránkozzék lépésemen, és így némi árnyék essék azon tisztes rendre, melynek igénytelen tagja valék– írta többek között.

Baross még július közepén kérte áttételét egy harctéren állomásozó zászlóaljba, ami meg is történt. 1849. július 5-én a makói szentszék saját kérésére igazolást állított ki számára, amely szerint Baross László, aki Bányai álnéven az 5. honvédzászlóaljban őrmesteri tisztet viselt, egyházi szolgálatban állt, és eredetileg Barossnak hívták. Később áthelyezték a 92. honvédzászlóaljba, és hadnaggyá léptették elő. A fegyverletételt követően Aradon a kirendelt cs. k. katonai bizottmány a hadi szolgálat alól fölmentette, ennek következtében a térparancsnokság ellátta útlevéllel, és szeptember 6-án Makóra utazott a nagybátyjához.

Zárdafogság

Az 1849. szeptember 18-án tartott szentszéki ülés tárgyalta ügyét, ahol tekintettel fegyveres szolgálatára, amellyel szabálytalanságot (irregularitást) követett el, felfüggesztették papi hivatásának gyakorlása alól, és a radnai ferenceseknél egy hónap zárdafogságra ítélték. Ekkor már elismerte, hogy hibázott, és miután az előírt lelkigyakorlatot teljesítette, 1850 telén felmentették a szabálytalanság alól.

Baross László ezt követően több plébánián is volt segédlelkész, így Földeákon, Bogároson, Battonyán, Makón, Szentannán és Zsombolyán. 1856-ban nevezték ki önállású káplánnak Csermőre. Plébánosi javadalmat 1859-ben kapott Kisfaludon. Ezt 1869-ben a facséti, majd 1873-ban a vecseházi plébániával cserélte fel. 1882-ben nyugalmazták, az 1890-es évek elején Szegeden élt, az egyházi sematizmusokban tévesen 1848–49-es tábori papként tartották nyilván. 1892. július 22-én hunyt el.

Ez a néhány honvédlelkész-életrajz is mutatja, hogy az 1848–49-es magyar hadsereghez sok pap azért csatlakozott, mert a polgárháború következtében el kellett menekülnie állomáshelyéről. A káplánok amúgy is elégedetlenek voltak anyagi helyzetükkel és gyakori áthelyezésükkel, s fogékonyabbak voltak a kor új eszméinek befogadására is. Mások valamilyen egyházfegyelmi vétség miatt kerestek menedéket a honvédségnél. Többségüket a szabadságharc leverését követően a radnai zárdába küldték rövid penitenciára, majd ismét alkalmazták őket a csanádi egyházmegyében. 1848–49-ben valamennyien a hazájukat szolgálták, s ez egyházfegyelmi vétségeiket is könnyebben megbocsáthatóvá teszi az utókor számára.