Egyedűl maradtam. Kedveseim szétszéledtek, ki-ki az övéihez. Drágábbak voltak nekem, azok elmentek az Örök hazába ahhoz, Aki őket a legjobban szerette, és Akit ők nem tudtak eléggé szeretni. A többiek a maguk párját a földi életben találták meg, s egész életükkel ragaszkodtak hozzá. Csak én maradtam egyedül...

Ó, ez az egyedüllét néha nagyon a lelkemre nehezedik, úgy szomjúhozom azok után, akik elszakadtak tőlem, mint a száraz ág az elhullott levél után, mint a bokor üresen maradt fészke a tengeren túlra röppent lakója után. Vannak körülöttem drága, kedves lelkek, akik gyöngédséggel és szeretettel vesznek körül, de emberöltők távolságán át úgy tekintünk egymásra, mint két szembe találkozó hajó utasai, akik azért közelegnek egymás felé, hogy örökre eltávolodjanak.

Nincs senki, aki megértene, emlékeim másokat nem érdekelnek. Érzéseimre jóakarat, de nem visszhang felel, mintha valami üvegfal ereszkedett volna közém és a világ közé. Úgy tetszik mintha felesleges volnék. Mint itt élő időszerűtlenség, itt felejtett avar-levél egy olyan fán, amelyen már nem az a tavasz, ami az enyém...

De ha lelkem figyelmez az Isten Igéjére és elmerül az Ő tanácsának ismeretében, akkor atmelegedő lélekkel látom, hogy ez nem büntetés, hanem ajandék. Isten készitget, hogy hozzá térjek. Szent keze egyenként veszi el tőlem mindazt, amit a világ adott nekem, mert engem akar egyedűl, és azt akarja, hogy én egyedűl Őt keressem. Betakart engem ennek a világnak ezerféle viszonylatával, most bont ki belőle. Azt akarja, hogy idegenné váljak, mert találkozni akar velem. 

Azt akarja, hogy ne tekintsek –  hátra mint Lót felesége, mert egy elmúló égő városból, e múló világból menekülök az Ő hazahivó karjai felé. Készitget arra, hogy csak Vele Iegyen társalkodásom, Ő legyem mindenem, mert nemsokára át kell mennem azon a keskeny pallón, ahol mindenki elhagy, egyedül Ő a segitség. Egyedül Ő tart meg és szállit át erős karjaiban!

Kezdem úgy érezni, mintha boldog találkozásra egy csodálatos palotába mennék. Mögöttem bezarul elhagyott világom ajtaja, elhallgat édes és fájó zűrzavara. Leperegnek rólam emlékei, sebhelyei, koszorúi, mint ahogy a szárnyra kelő kócsag előbb lerázza tollárol a vizet. Hivogatnak belűlről zengő zsolozsmák, szemembe szitál a félig nyitott ajtó fénye, és egész lényemet eltölti. Ki az akivel talalkozni fogok, amikor a küszöböt megrogyó lábbal átlépem? Már itt minden tárgy arról beszél: ez az Ő aranyos felháza.

Hivei, szolgái, palotát  álló cselédei némán is Róla beszélnek, és betölti a termeket az Ő nevének a dicsősége. Érzem közellétét, velem van nagy áldott szerelme. Szivembe zárom igéreteit, bizom abban, Akit értem küldött, és Aki vérével elpecsételte az én meghivasomat. Nem vagyok egyedül, az Atya velem van az Úr Jézus Ajkam talán nérna, de fájó lelkem már énekel... hazatérő árny: csupa hálaadás és öröm vagyok.

(Ravasz László, 1882-1975)