Az oltószerek feltalálásában nemcsak tudományos, hanem komoly társadalmi, politikai tényezők is szerepet játszottak. Ugyanakkor a nagyszerű tudósok kitartó, elkötelezett munkáját szakmai féltékenység, gáncsoskodás is övezte, hiszen nemcsak a betegségek ellen, de az elsőségért és/vagy a reménybeli Nobel-díjért is folyt a küzdelem.

Az ősidőktől kezdve folyamatosan észleltek olyan sajátosságokat, amelyek csak egy-egy megbetegedésre voltak jellemzők. Így már az ókorban különbséget tudtak tenni a lepra (bélpoklosság), a fekete himlő (döghalál, dögvész), a pestis, tuberkulózis (gümőkor, görvély), a későbbi időkben a tífusz (hagymáz), a febris miliaris (mérges dögletesség), az anthrax (lépfene, pokolvar), a diftéria (torokgyík) és a malária (váltóláz) jellegzetes tünetei között.

Negyven nap karantén

A járványokkal szemben az izolálás volt a legjobb módszer. A megfertőződött és azt terjesztő embereket kezdetben a város falain kívülre utasították, lakhelyeiket a használati tárgyaikkal együtt felégették, az elhunytak testét szintúgy, vagy közös sírba mésszel leöntve temették el. Később azokat, akik gyanús tüneteket produkáltak, elzárták a közösségtől.

A karantén negyvennapos elkülönítést jelentett mind az emberekre, mind az állatokra egyaránt. Ennyi idő alatt kialakulhatott a feltételezett betegség anélkül, hogy a többi embert vagy állatot megfertőzné. Gyakran egész városokat zártak le, hogy megállítsák a fertőzés terjedését.

A középkorban az ember és környezete igen elhanyagolt, piszkos volt. Az ókori nagy fürdőkultúrák, a vízvezetékek, a szennyvízelvezetés, a vízöblítésű illemhelyek mind feledésbe merültek.

Az egyházi szellemnek megfelelően csak a lélek megtisztulásával foglalkoztak, a test már önmagában is bűnt feltételezett, a betegségeket pedig valamilyen bűn következményének tartották. Nem véletlenül alakultak ki a hatalmas járványok, mint például az 1347–1348-as pandémiás pestis, amelynek következtében Európa lakossága egyharmaddal lecsökkent.