A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyém volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak. Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom, hogy én vesztettem), és így mind a ketten csöndesen ültünk.
Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, figyeltem.
– Hallja, elnök úr? – mondottam kifelé intve, csupán hogy mondjak valamit.
Az öregúr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült, s maga elé nézett.
A szavamra megmozdult a kézfeje. Legyintett.
– Klampérozás.
Vártam, hogy fölkel és elmegyünk, de csak maradt. Ült és hallgatott. A zongora verője is mintha meghallotta volna az öregúr megjegyzését, elhallgatott. Akkor hozzám fordult az öregúr, és szól az ő szokott álmodozó, csendes hangján:
– Az ilyen kisasszonyok gyors kezűek. Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek.
Megvető oldalpillantás. Én magamban hálát adok az Istennek, hogy az öreg úr sohase hall engem zongorázni. Ő egy perc múlva folytatja.
– Egressy is így zongorázott. Trilla és trilla. Az ember bámulja, honnan szedte azt a sok melódiát.
– Hát nem volt mestere a zenének?
– Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti Színháznál, minden szerzeményét velem íratta át. A Szózatot is én írtam neki zenekarra.
– Ugye, az a legremekebb munkája Egressynek?
Ezt megint csak azért mondtam, hogy el ne aludjunk.
– Semmi – felelte az öregúr. – Nyomorék gyereke Vörösmartynak is, Egressynek is.
Azt hittem, elsüllyedek.
Néha túlságosan keserű volt az öregúr. Betegség nehezítette. Talán nem is úgy akarta mondani, csakhogy nem válogatott a szavakban. De az ilyen ember gondolkozásának még az árnyéka is figyelemre méltó. Folytatta:
– Micsoda össze nem illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mindjárt az elején így kezdi: Hazádnak ren... Mi ez a: nak ren? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, valahogy így írta volna a dallamot (s az öreg dúdolta):
– Nem mondom, hogy éppen így, de ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie. Érti? Elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymás után
mondott, azután csöndesebb hangon folytatta:
– Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az, történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András. Felhív, és azt mondja odafenn:
– Írtál-e himnuszt?
– Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.
– Hát ő megírta már?
– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.
– És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?
– Micsoda szándékosság?
– Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.
– De ha nem is akarok.
– Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza, és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan szerzőjével együtt.
– Ezt mondva – folytatta Erkel –, betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget.
– Csináld meg rögtön.
– De bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.
– Meg kell csinálnod!
– Nem lehet. Késő már!
– Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:
– Alászolgája.
– Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutya-teremtette: szépen vagyunk!
– Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.
– És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:
– Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.
– És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.
– Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang – hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a Himnusz, úgy, amint ma ismeri.
– Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta.
– Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom.
– Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.
– Elkezdjük.
– A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.
– Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.
– Ez már előre hatott.
– Az eddigi dallamok mindenféle csiricsáré nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel.
– És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.
– Az enyém volt a dicsőség.
– Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi - klampi!