Ha a szeretetünk mértékét górcső alá vesszük, mindig találunk tökéletesíteni valót. A szokásaink megváltoztatása az egyik legnehezebb harc.

Assisi Szent Ferencről feljegyezték, hogy nemcsak szerette az állatokat, de beszélgetett is velük. Egyszer például megkérte a hangosan csivitelő fecskéket, hogy maradjanak csendben, míg ő prédikál, mire azok rögtön elhallgattak. Egy másik alkalommal, elámulva a madarak hihetetlen sokaságán, hátrahagyta társait azzal, hogy „Várjatok meg itt, amíg prédikálok húgocskáimnak, a madaraknak.” A földön csipegető madarakhoz kezdett beszélni, mire azokhoz csatlakoztak a fákon lévők is, és csendben végighallgatták Ferencet, míg el nem bocsátotta őket.

A gubbiói farkas legendáját talán már mindenki hallotta: a város tehetetlen volt a rendszeresen fosztogató hatalmas farkassal szemben, amely embereket és állatokat egyaránt megtámadott; óvták Szent Ferencet attól, hogy a városkapukon kívül időzzön. De ő bátran kiment, és mikor a farkas száját kitátva felé rohant, keresztet vetett, mire az mindjárt megjuhászodott. Szent Ferenc egyezséget kötött vele: farkas testvére ne támadjon meg többé senkit, a városlakók pedig majd cserébe jól tartják. A farkas beleegyezése jeléül Ferenc jobbjába tette a mancsát. Az alkut be is tartották: élete hátralevő két évében a farkas bejárt Gubbióba élelmet kéregetni, de többé senkit se bántott, cserébe az emberek megkímélték, és a legenda szerint a kutyák sem ugatták meg. A farkas holtteste fölé aztán kápolna épült.

Ezek után talán nem meglepő, hogy Szent Ferenc lett az állatok és az állatvédők védőszentje, és halálának évfordulóján, október 4-én ünnepeljük az állatok világnapját. Ferenc úgy tartotta, hogy a szeretet isteni parancsa kiterjed minden élőre és élettelenre; az, ahogy a természet befogadta, tükrözi azt, ahogy ő befogadta a természetet.

Ez a szeretet minden gyereknek sajátja – talán ezért is van, hogy nem tárjuk eléjük az ipari állattartás kegyetlenségeit, inkább mesélünk nekik zöld fűben legelésző tehenekről és baromfiakról. Mi magunk is szeretjük azt képzelni, hogy a hús úgy kerül az asztalunkra, mint dédszüleink idejében, még ha az eszünkkel tudjuk is, hogy messze mögöttünk maradt a legelőre kihajtott gulyák világa. Az, ahogy az állatainkat tartjuk, már régen nem a természetességről szól.

Volt most egy érdekes kísérlet: egy youtuber száz napig tartott egy kismalacot, Kalbit azzal, hogy ha letelik, levágja és megeszi. Mindennap cukibbnál cukibb felvételeket posztolt a kis állatról – azután egyet arról, amint éppen feldolgozza. A követői felháborodtak, dühöngve küldték emberünket melegebb éghajlatra – elismerve közben, hogy tudják, hogy ők is ugyanígy megeszik a sertéseket, de az, hogy ezt a sertést háziállatként tartották, aztán levágták, mégis csak embertelen…! Kiderült aztán, hogy Kalbi él és virul, az akció célja az volt, hogy a témát övező ellentmondásokra felhívja a figyelmet. „Nem enném meg, ha nekem kellene levágni, ez egyértelmű!” – ismerték el sokan, és bár a hagyomány igazából a saját állat saját kezű leölése lenne, mégis a szokásokra hivatkozva tartanak ki a húsevés mellett.

Ma már számos kutatást találunk, amely a teljes értékű növényi étrend egészségre gyakorolt pozitív hatásait bizonyítja, mégis duplájára emelkedett az utóbbi húsz évben a húsfogyasztás – amelynek jóval kevesebb pozitív hatása van. Tőlünk nyugatabbra a környezettudatos szemlélet terjedésével egyre csökken az állati termékek fogyasztása, Amerikában viszont stagnál a(z igen magas) húsfogyasztás. Kína és Afrika húsfogyasztása még csak most van igazán feljövőben. Az állattartással járó magas energiafelhasználás és környezetszennyezés ténye már elég ismert, az talán kevésbé, hogy a sajt és vaj előállítása nem sokkal kisebb környezeti tehertétel (az etikai szempontról nem beszélve).

Hogy is állunk ezzel mi keresztények?
Ha a hagyományokra hivatkozunk, nem szabad elfeledkeznünk a böjt hagyományáról sem, és amikor egyre nagyobb aggodalommal figyeljük a klímaváltozást és a vele együtt járó járványok terjedését, kétszeresen indokoltnak tűnhet az állati eredetű élelmiszerek fogyasztásának korlátozása. Amikor úgy döntünk, hogy heti egy-két (vagy több) böjtös napot tartunk, nemcsak a tudatunkat tesszük tisztábbá és befogadóbbá Jézusra, hanem a minket körülvevő világ felé is nyitunk. Kifejezzük, hogy – Szent Ferenchez hasonlóan – értékeljük és szeretjük mindazt, amit az Atya alkotott, és a mértékletesség szellemével nyúlunk a természet kincseihez.

Szent Ferenc szegénysége és egyszerűsége nem merőben külső aszketizmus volt, hanem valami gyökeresebb: lemondás arról, hogy a valóságot puszta használati tárggyá alakítsa, amely felett rendelkezni lehet – írja Ferenc pápa Laudato si' című enciklikájában. – Szent Ferenc – hűen a Szentíráshoz – azt javasolja, hogy a természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk, az ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit.