Elkezdődött az új Orbán-kormány felépítése, és bár egy kormány megbízatása négy évre szól, most egy igen veszélyesnek ígérkező évtizedet megalapozni képes stratégiára kellene épülnie az új kormány munkájának. Érdemes eltöprengeni azon, hogy vajon mit és miként kellene végiggondolni, hogy az új kormány jó talapzatot jelentsen e stratégiához. Mit kellene, hogy jelentsen mindez rövid távon, az előttünk álló kritikus egy évben? Miként lehetne a következő igen veszélyes évtized legsúlyosabb fenyegetéseit kivédeni?

És végül a világ drámai, globális átrendeződése mit jelenthet Magyarország számára a 21. század egészére nézve? Milyen módon lehetne biztosítani azt, hogy a rövid távú célok elérése érdekében tett lépések ne ütközzenek mindazzal, amit a hosszú távú céljaink elérése érdekében teszünk?

A legelső rövid távú feladatok értelemszerűen abból adódnak, hogy világháború van kialakulóban, ráadásul a közvetlen szomszédságunkban, határon túli magyarokat is érintve, így a kormány legfőbb célja hazánk védelme. Részben az ország ellen irányuló bármilyen támadás minden erővel való kivédése, részben pedig olyan feltételek megteremtése, amelyek lehetővé teszik, hogy bármilyen nehéz külső és belső feltételek között is képesek legyünk fenntartani a méltó élet alapvető feltételeit. Mindez azért ígérkezik igen nehéz feladatnak, mert a háború tektonikai mélységeinek pontos megértése, és az ebből adódó teendők megfogalmazása igen komplex tudást igényel, nem is beszélve arról a bátorságról, ami a teendők véghezviteléhez szükséges.

Kiindulni csak abból tudunk, hogy ez a most kibontakozó és akár évtizedekig is elhúzódó világháború négy „világbirodalom” permanens konfliktusnyalábja.

A kétezer éve itt levő európai birodalomé, Németországé és Oroszországé, és a két távoli birodalomé, Amerikáé és Kínáé. (És végül, de nem utolsó sorban a „láthatatlan birodalomé”, azé a „nem létező” globális szuperstruktúráé, amely a négy látható birodalmat is mozgatja, és amely persze a saját létét is tagadja.)

Mint minden háború ez is a dominanciáért folyik, annak eldöntése zajlik, hogy ki és milyen módon gyakoroljon ellenőrzést a világ egésze felett. Ukrajna példája tragikus pontossággal jelzi, hogy miként roncsolhatnak szét totálisan egy országot a világbirodalmak között keletkező tektonikus egymásnak feszülések. Bár logikailag egyértelmű, hogy mindegyik birodalommal „békés” együttműködést kellene fenntartani, és ez ugyan most teljes képtelenségnek látszik, valahogy mégis meg kell valósítanunk. Abban egészen bizonyosak lehetünk, hogy a négy „látható” birodalom tíz év múlva is létezni fog, de hogy globális hatalmi súlyuk, és inter-akcióik szerkezete milyen lesz, azt ma még nem sejthetjük.

A helyzet sok szempontból a Mohács és a Trianon előtti drámákhoz hasonlít, és a feladat a harmadik történelmi tragédia elkerülése. Akkor is, most is állandó életveszélyt jelentő történelmi „kötéltánc” adhat csak esélyt erre. Rövid távon, mondjuk az előttünk álló év során, a legfőbb feladat annak a megakadályozása, hogy Magyarországot közvetlenül belerángathassák a háború véres valóságába. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a „nem létező” világ-erő mindent meg fog tenni azért, hogy a háború egy éven belül Európa, azon belül főként Németország és Oroszország elhúzódó, kölcsönösen egymást elpusztító háborújává fajuljon.

Igazi horror átélni, hogy a köztes Európa sorstársnemzetei, mint a bal-tiak, Lengyelország, Csehország és Szlovákia uralmi struktúrái, hisztérikus örvénylésekben hagyják elveszni nemzeti józanságuk és stratégiai nyugalmuk maradékát is, készségesen, önként felajánlva magukat áldozatul a „nem létező” világerőnek. Csak reménykedhetünk abban, hogy a magyarság most, bár újra egyedül maradva Európában, képes lesz arra a ma még a csodák birodalmába tartozó fordulatra, ami talán visszafordíthatóvá teszi ezt az önpusztítást. Voltunk mi már a kereszténység védőpajzsa, és amit „fizetségül” kaptunk az így általunk megmentett Európától, még pontosabban a Nyugattól, az nem túlságosan biztató, hisz miközben mi elvéreztünk az Oszmán Birodalom elleni harcban, a Nyugat köszönte szépen és vígan lakmározott nemzetünk véres holttestéből, majd a nyomaték kedvéért mindezt még durvábban meg is ismételte Trianonban. (Érdemes talán hozzátenni ehhez, hogy az Oszmán Birodalom „háttér-finanszírozását” ugyanaz a „nem létező” világerő látta el, amely a Habsburg császárok „futtatója” is volt a Fuggerek személyében megjelenítve.)

Ha a 21. század egészének hatalmi „lemeztektonikáját” próbáljuk megérteni, akkor a legmélyebb összefüggés demográfiai természetű. A világ „nem létező” urai egy-két évszázadon belül olyan szintre emelhetik a technoevolúció sebes-ségét, vagyis az embernek géppel való helyettesítését, hogy ezzel nyilvánvalóvá tegyék, az emberiség nagy része felesleges. Közben viszont csak a következő évszázad során nagyjából négymilliárd ember születik majd Afrikában olyan körülmények közé, ahol az élet alapvető feltételei, (termőföld és ivóvíz) már most sincsenek jelen.

Ez a kérdés ma tabu, noha a migráció, klíma, vírus és a háború, mint „világtémák” ennek a vészjósló drámának az előkészítését szolgálják. A keresztény fehér ember demográfiai öngyilkossága egész Európa, így benne Magyarország sorsát megpecsételheti, az új kormány hosszú távú stratégiájának tehát erre a kérdésre kellene épülnie. És mivel a népesedés a legmélyebb lelki, erkölcsi, szellemi energiák kivetülése, a legfőbb feladat a magyarság szellemi megerősítésének elősegítése lesz az új kormány számára.(A szerző közgazdász)