A nemzet lelki egészsége követeli meg, hogy a megvertség érzete helyén remény járja át az embereket.

Nyilván mindenki tudja, hogy hazánkról beszélek. Nem akarok most azokkal a beteg lelkű emberekkel foglalkozni, akik mindezt tudva a „tanuljunk meg kicsinek lenni” butaságát hirdetik, és minden sikerről kimutatják, hogy voltaképp kudarc.

Van azonban egy másik veszély, ha átesünk a ló túloldalára. Nyolc évnyi sikeres kormányzás után büszkén lehet sorolni a valóban lelkesítő mérőszámokat. Az alacsony munkanélküliséget, az adófizető, tehát állásban lévő emberek számának látványos növekedését, az alacsony inflációt, a csökkenő, szinte eltűnő kamatokat, a termelés erőteljes növekedését, a házasságok és a születések számának növekedését, a hosszabbodó várható életkort. Ezek tények. De az is tény, hogy a lakosság jelentős része keveset észlel mindebből. A bérek egyes ágazatokban látványos emelkedése, sőt az átlagbér növekedés hallatán a nyugdíjasokban felvetődik a kérdés, miért nem emelkedik az ő juttatásuk? A jó adatok után csalódást keltő, hogy az osztrák életszínvonal továbbra is elérhetetlen messzeségben van.

Olyan hírekkel is találkozunk, amelyek egyszerre örvendetesek és elszomorítók. Ilyennek tartom a rászoruló gyermekek ingyenes nyári étkeztetését. A nyolc év alatt a keretnek mintegy kétszeresére emelése jó dolog, a most 134 ezerre becsült rászoruló viszont sajnálatosan sok. Ráadásul alighanem ennél többen lennének jogosultak, de ez a 134 ezer nehéz helyzetben élő gyermek is világosan mutatja: szegény országban élünk.

Vágyhatunk ugyan az az osztrák színvonalra, ők az unió élvonalába tartoznak, az egy főre eső GDP összehasonlítható áron számolva az uniós átlag 128 százaléka, a miénk pedig csak 68 százalék. Ez magyarázza, hogy sem a bérek, sem a nyugdíjak nem emelkednek rakétasebességgel. A hangsúly a termelőberuházásokon van, de ez a terület sem fejleszthető korlátok nélkül. Piacképes és versenyképes termékekre van szükség, s az ezen a téren létező növekedési korlát miatt nem lehetséges minden munkaképes embert itt foglalkoztatni. Viszont bármi jobb, mint segélyen élni, ezért érdemes olyan építkezésbe fogni, ami bár nem termelő beruházás, de létrehozása munkaerőt köt le. Az ellenzék által sokat szidott és a polgári oldalról is gyakran megkérdőjelezett stadionépítések is ide tartoznak.

Szegény nemzet vagyunk, de emelkedő pályán haladunk. Az előbb említett mutató, az egy főre eső GDP, egy százalékponttal emelkedett tavaly. Hosszú út vezet Ausztriáig, de legalább közeledünk. büszkék lehetünk, s legyünk is az eredményekre, de képzeletünk ne szálljon el a fellegekbe. A földön kell járnunk, bármily rögös az út.
 
A fenti ábra azonban megmutatja, hogy rög ide, rög oda, pillanatnyilag a növekedésünk az unió élvonalába tartozik. Nem csoda, hogy a különféle elemzők egyre emelik a várható GDP-re vonatkozó jóslataikat.
Zárjuk hát Arany János szavaival: bízvást, mi bent vagyunk a fő sodorban, vásznunk dagad, hajónk előre megy.