1956 Október 22, Hétfő
(Részletek Lipták Béla 1956-os naplójából). Mikor beért a vonat a Keleti pályaudvarra, újra kezdődött a futás és a villamosokra való fel- és leugrálás. Az egyetemi főbejárat lépcsőit kettesével véve sikerült is időben befutnom. Az első óra a géptan volt, a legunalmasabb tantárgy, amit egy harmadévesnek el kellett szenvednie. Leadtam a csapágyrajzot és letelepedtem Lipcsey Attila mellé, akin ugyancsak meglátszott a múlt éjszakai rajzolás fáradalma. "Ha a felvételkor többet tudtam volna a tusrajzról, inkább a Zeneakadémiára jelentkeztem volna" panaszkodott Attila. "Én, mint osztályidegen, örülhettem, hogy valahova felvettek"- válaszoltam.

Ezután elkezdtem nézegetni a Népsportot, megkerestem benne az előző napi eredményeket. "Varga kapta a bronzot!" szaladt ki a számon önkéntelenül. Vörös professzor hirtelen elhallgatott, s kétszáz fej fordult felém. Elvörösödtem s behúztam a fejem.
Délben, útban a menza felé bementem az irodába, s szerencsémre Nemes Katit találtam ott. Elmondtam neki, hogy nincs egy vasam se és szeretném előre felvenni a novemberi ösztöndíjamat.
"De hiszen még csak október 22.-e van" jegyezte meg csodálkozva.
"Igen, de szeretném Ágnest elvinni a Szelistyei asszonyok-at megnézni. Ez egy olasz film és ma adják utoljára" magyaráztam.
"Tudom, hogy a Szelistyei asszonyok olasz film" mondta epésen, mintegy értésemre adva, hogy attól, hogy párttitkár vagy micsoda, még nem abszolút bunkó.
Nem akartam vitába bonyolódni vele, inkább könyörgésre fogtam a szót: "Ágnes csak tizenöt éves, jövő hónapban lesz 16, és neki sokat jelent, ha ezt a filmet megnézheti. Nem hiszem, hogy a népgazdaság összeomlik, ha négy nappal előbb megkapom a 140 forintomat."
Mosolygó fejcsóválással a páncélszekrényhez lépett és kiszámolta a 140 forintot. Aztán megjegyezte: "Ne felejtsed el, hogy két órakor az aulában fontos gyűlés lesz."
Nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: "Megint egy fontos gyűlés? Az erősödő békeharcról vagy a Mongóliával kötött barátsági és együttműködési szerződésünk harcos megújításáról hallok majd?"
"Lengyelországról lesz szó és Poznanról."
Az ebédlőből felhívtam Ágnest, aki éppen hazaért ebédre. A telefonban hallottam, ahogy ugrándozik örömében. Izgatottan, hadarva beszélt, a nyelve úgy pörgött, mint a motolla. Jól esett hallani a lelkesedését, igazán érdemes volt kicsit kunyerálni a pénzért. Megállapodtunk, hogy négykor találkozunk a Bástya mozi előtt.

Ebédnél Attila és én összefutottunk Egry Gyurkával, akit Menő néven ismert mindenki. Ő mesélte, hogy szombaton a szegedi egyetemen megalakult az új, független diákszervezet, a MEFESZ. Szinte hihetetlen volt, hogy ilyesmi történhet, hiszen eddig az országban semmiféle független szervezet nem létezhetett.

Menő évfolyamtársam és jó barátom volt, szintén harmadéves gépész, pár centivel magasabb nálam. Hosszú lóarca állandóan mosolygott és járása leginkább egy tevéjére emlékeztetett, ahogy csámpásan, jobbra-balra dülöngélve baktatott. Ennek ellenére jó kosaras volt. A nyári honvédelmi gyakorlaton mindketten tornacipőben meneteltünk a szakaszunk élén, mert nem találtak számunkra megfelelő méretű csizmát. Azon viccelődtünk, hogy az oroszok talán azért nem foglalták el Skandináviát is, mert nem rendelkeztek elég nagyméretű csizmával az ottani óriások számára.
"Jössz a gyűlésre?" kérdeztem Menőt.
"Miért ne?" válaszolt egykedvűen.
"Nekem nem olyan egyszerű" mondtam. "Ha lekésem négykor a mozit, Ágnes soha meg nem bocsát".
"Ugyan. Elmész fél négykor és kész"
Attilával a Műegyetem nagy előadótermének, az aulának karzatán helyezkedtünk el. Az aula díszes, márványborítású falai és márvány oszlopai alatt az egyetem egykori rektorainak mellszobrai sorakoztak. Egyiküknek, Sztoczek rektornak mellszobra, mely most a DISZ iroda előtt áll, két hét múlva majd életmentő szerepet fog játszani az életemben, de most nem tűnik ki a többi közül.

A teremben lehettünk vagy kétezren, de egyikünk sem figyelt igazán oda, hogy mi is történik a pódiumon. Az összegyűlt diákok egymásközti beszélgetéseinek monoton duruzsolása hatotta át a termet, míg a szabványos kommunista szónoklatok foszlányai csak elszálltak a fülünk mellett. Ilyen volt minden gyűlés: ők beszéltek, mi pedig azzal védekeztünk, hogy nem figyeltünk oda.
Alattunk, a földszinten, a pódiumon ült a két rektor, Gillemot László és Cholnoky Tibor. Mellettük néhány professzor, az egyetemi párttitkár, a pártfunkcionáriusok, valamint a DISZ helyi vezetősége. Ők különböztek tőlünk, mert kövérek voltak és azért is mert egyformán öltöztek: kék zakóikban, fehér ingükben és vörös nyakkendőikkel úgy hatottak, mint valami pingvin-csorda.

A gyűlést a DISZ hívta össze abból a célból, hogy az akkor már érzékelhető politikai erjedést meglovagolják s a reformokat követelő diákság élére állva a helyzetet a kezükben tartsák. Így remélték megakadályozni, hogy egy független diákszervezet jöhessen létre. Mióta megalakult Szegeden a MEFESZ, a DISZ egyszerre elkezdett törődni a diákságot foglalkoztató gondokkal. Hirtelen fontosak lettek nekik az olyan kérdések, mint a kedvezményes utazási bérletek és olcsóbb tankönyvek, a koszt és a diákszállások minősége. Mi csak hagytuk őket beszélni, elvégre a hitelüket már régen eljátszották.

MEFESZ delegátus

Amíg lent folytak a szónoklatok, én szorgalmasan fényesítettem "arany" gyűrűmet, amit 36 forintért vásároltam és melynek családfájában valami réz beütés is lehetett, mert helyenként szép zöld patina borította. Már-már kezdeti siker koronázta a megnyálazott zsebkendőmmel végzett igyekezetemet, amikor Attila oldalba bökött és lemutatott a pódiumra, ahol valami tülekedés folyt a mikrofon közelében. Hirtelen csend lett a teremben, mindenki dermedten figyelte a szokatlan fejleményt. Aztán egyszerre egy hangot hallunk: – "Szegedről jöttem, beszélni akarok!"

Hihetetlen! Ilyen még nem volt! A levegőben szinte izzik a feszültség. Nem is tudjuk, hogy ki beszél, de azt látjuk, hogy a DISZ pingvinek egy vékony fiút próbálnak eltuszkolni a mikrofon közeléből. A fiú diáknak látszik, s egyre beszél, gesztikulál, de nem halljuk, hogy mit mond, mert a kékzakós DISZ-pingvinek ellökdösték a mikrofontól.

Közben Orbánné, a párttitkár ragadta magához a mikrofont és dorgálni kezdte a közönséget: – A maguk feladata a tanulás! – majd majdnem kiabálva folytatta: – Mi nem kérünk a szegedi MEFESZ-ből! Nincs szükségünk újabb szegedi gondolatra! Fogalmam sem volt, mi a baja Szegeddel, a szegedi gondolatról azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. De ez a bátor szegedi gyerek, ez nagyon imponált!
Nem fért a fejembe, hogy mit is akar ez a szegedi diák? Megbolondult? Nem tudja, hogy ezért kicsaphatják az egyetemről, de akár még börtönbe is kerülhet? Legjobb esetben egy alapos verést biztosan kiosztanak neki az ávón. Hát nem tudja, hogy nekünk nincs beleszólási jogunk semmibe? Nem tudja, hogy a mikrofon azoknak van fenntartva, akiket az elvtársak oda engednek. Még a DISZ-pingvinek is csak azt mondhatják, amit már előzőleg egyeztettek a pártvezérekkel.
Attila megjegyzése saját gondolataimat visszhangozta: – Te érted, mi történik ott lent?

Időközben bevonultak a terembe a katonai tanszék vezetői, s helyet foglaltak a pódiumon. Az egyetemen egyedül nekik volt fegyverük és azt állandóan viselték is. Halálos csönd támadt, mindenki a pódiumot nézte. Ám a szegedi diák nem adta föl a harcot. Láttuk ahogy tovább próbálkozott, hogy az őt visszatartók gyűrűjéből kiszabadulva visszakerüljön a szónoki emelvényre. Egyszer csak a hallgatóság soraiból bekiáltott valaki: – Hagyják beszélni!

Meghűlt a vér az ereimben. Ilyenre még nem volt példa, mióta a Vörös Hadsereg "felszabadította" Magyarországot. A merész hang egy hatalmas termetű, szőke ötödéves építészhallgatóé, Danner Jancsié volt. Jancsi fülei vörösek, szája remeg, de nem hátrál – elszántan néz szembe az őt rémülten figyelő kétezer diákkal.

– Elment az esze – gondoltam.
Közben egy újféle, méltatlankodó moraj fut végig a termen és akkor, néhány sorral előttünk, az egyik évfolyamtársam, Zsindely Laci bátortalanul tapsolni kezd.
Mintha lavina indult volna el. Először négyen-öten, majd tízesével, százasával ugrottak fel és csatlakoztak a diákok a futótűzként terjedő tapsviharhoz. A fülsiketítő zajban inkább leolvastam Attila szájáról, mint hallottam azt, hogy: – Tapsolj, vagy soha többé nem állok szóba veled!

Hihetetlen látvány volt. A székeiből felemelkedők ovációjára az emelvényen helyet foglaló pártemberek zavartan és tehetetlenül tanácstalankodtak. Még sohasem láttam őket ilyen elbizonytalanodottnak. Az izgalomtól a hátamon futott a hideg miközben tapsoltam, mint egy megszállott. Az agyamban vadul kergetőztek a gondolatok: Hát lehet, hogy gondolataimmal nem vagyok egyedül, lehet hogy mi itt, mind a két ezren ugyanazt gondoljuk, ugyanazt akarjuk? Lehetséges mindez? Vagy csak képzelődöm? Hát tényleg képesek vagyunk nyíltan ellentmondani azoknak, akik eddig mindig dirigáltak nekünk? Hát mégis számít a mi véleményünk? Hát számíthatunk mi is? Lehet fontos az, amit mi gondolunk? Lehet, hogy ezentúl szabadon beszélhetünk?

Felborult a rend, totális káosz tört ki a teremben. A párttitkárnő a telefonhoz rohant. A pingvinek halálsápadtan, magukba roskadtan toporogtak. A katonai tanszék tisztjei pisztolyaikon tartották kezüket, a DISZ titkár pedig éppen valamit ordított a mikrofonba. A hangzavarban egyszercsak újra hallom a korábbi hangot, ezúttal már határozottabban és hangosabban: – A szegedi MEFESZ küldötte vagyok! Engedjenek beszélni!

Úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak. Lassan, szinte gondolkozás nélkül felemelkedek a székemből és elindulok a hang irányába. Látom, hogy Attila is ugyanezt teszi. Valami ellenállhatatlan belső indíttatástól indultak el így tucatjával, a terem minden pontjáról a diákok a hang irányába. Volt valami felemelő s egyben riasztó is ebben a spontán megmozdulásban. Mentünk előre anélkül, hogy tudtuk volna, ki tart velünk. Mindannyian a pódium felé tartottunk, ahol az elszánt, de ugyanakkor riadt pingvinek körülfogva tartották a szegedi MEFESZ-es fiút.

A pingvinek köre egyre ritkult ahogy közeledtünk, ahogy nyomultunk a mikrofon irányába. Mikor kinyúltam az egyik kövér pingvin felé, hogy eltoljam az útból, a felcsúszott kabátujjam alól kivillant a karórám. – Szent ég, 3 óra 40 perc, lekésem a randevút, oda a mozielőadás! De aztán, alig 5 méterre tőlünk megláttam a mikrofont. Teljes erővel nyomultunk előre. A DISZ ellenállás csökkent, majd teljesen szétesett és ekkor Danner Jancsi megmarkolta a mikrofont, szájához emelte: – "Felkérem a szegedi egyetem küldöttjét, hogy jöjjön a mikrofonhoz!" mondta, szinte kiáltotta.

Hatalmas ováció fogadta a bejelentést. Aztán láttam, ahogy a 190 centiméternél is magasabb Jancsi lehajol és átadja a mikrofont egy kistermetű sovány fiatalembernek, akit védőgyűrűként vettünk körül. Szemembe könny szökik, mikor ő határozott hangon megkezdi beszédét: – Diáktársak! Magyarok!

Fényképezőgépek villannak, idegenek rohannak a telefonokhoz, filmesek reflektorai világítják meg a termet. A szegedi mindezzel nem törődik, elkezd beszélni és első szavai eyek: – "Megint Lengyelország felől fúj a szabadság szele! A nálunk tanuló lengyel vendég diákok támogatásunkat kérik. Poznan még szabad, de be van kerítve. Lengyelország nekünk is utat mutat, de egyben támogatásunkat is kéri. Nem hagyjuk cserben őket! Mi, szegedi egyetemisták elhatároztuk, hogy követjük a lengyelek példáját és megalakítottuk a független diákszervezetünket, a Magyar Egyetemek és Főiskolák Egyesületeinek Szövetségét a MEFESZ-t. Csatlakozzatok ti is, alakítsátok meg a saját MEFESZ szervezeteteket!"

Ekkor egy kicsit belezavarodik a mondókájába, hangja elcsuklik, aztán lassan és dallam nélkül dünnyögni kezdi a Himnuszt. Először bizonytalanul, majd fokozatosan, egyre erősebben és határozottabban átveszi azt tőle a teremben összegyűlt kétezer ember. Van ebben valami dacos, valami a rendszernek, a hatalomnak ellentmondó gesztus, mert a Himnuszt, ha nem is merték hivatalosan betiltani, de a kommunisták nem szívelték, s ritkán lehetett azt nyilvános alkalmakon énekelni; valahogy összeegyeztethetetlennek tűnt az "Isten" szóval kezdődő nemzeti imánk a kommunista eszmékkel. Így főleg csak a templomban, mise végén énekeltük.

Az aula hatalmas csillárjai remegnek és rezegnek az ablakok is, ahogy teli torokból, könnyes szemmel, feszes vigyázzállásban együtt énekeljük nemzeti imánkat. Mire a végéhez érünk, mintha valami csoda történt volna, mert mi, a korábban félős, kiszolgáltatott diákok szinte újjászülettünk. Olyan volt ez, mintha valami közös esküt tettünk volna és ettől valahogy elmúlt a félelem. Már nem féltünk és ettől valahogy fel is szabadultunk.

Délután öt óra lehetett, mikor közfelkiáltással megszavaztuk, hogy a Műegyetemen is megalakul a MEFESZ. A pártemberek és a DISZ-pingvinek még mindig a pódiumon toporognak, de a mikrofon most már a mi kezünkben van. Most már mi döntünk, hogy ki beszélhet, és nem tagadtuk meg senkitől a szót. A hallgatóság döntötte el, hogy kit kíván meghallgatni. Ha a diákok egyetértettek a szónokkal, megtapsolták, ha nem, kifütyülték.

Az első felszólalók még csak a magunk diákgondjaira koncentráltak. Egyikük a nyugati nyelvek oktatását, egy másik a kötelező marxizmus-leninizmus oktatás eltörlését szorgalmazta. Közben persze futótűzként terjedt a városban gyűlésünknek híre, egyre-másra érkeztek az egyetemek és üzemek küldöttei. Valami csoda folytán, amit máig sem értek, az egész városban híre ment, hogy nálunk valami rendkívüli történik. A felszólalások pedig egyre szenvedélyesebbé, a követelések egyre radikálisabbá váltak.

Engem az eufória teljesen hatalmába kerített. Kezdtem hinni, hogy én is számítok, hogy számít a véleményünk, hogy a jövőnk a saját kezünkbe került. Ezekben a percekben a tegnap még cinikus, passzív emberekből cselekvő, hittől és tettvágytól izzó hazafiak lettünk. Úgy éreztem, hogy most már életemnek van értelme és ezért minden erőmmel szolgálni akartam az ügyet, mely honfitársaimat szabaddá, büszke és boldog polgárokká teszi majd.

Pillanatnyi eufóriámat hirtelen a kétség és félelem váltotta fel. A lelkesedés nem pótolhatja a tapasztalatot, s nekünk nincs tapasztalatunk. Mi lesz, ha valami ostobaságot követünk el? Honnan tudjuk, mi a helyes viselkedés céljaink elérésére? Aztán, mintegy válaszként saját kérdésemre, meghallom, amint a soron következő felszólaló bemutatkozik: – Szilágyi József vagyok. A felnőtt esti tagozat hallgatója volt, Nagy Imre köréhez tartozó reformkommunista. Feszült figyelemmel hallgattuk.

– Amit csináltok, az nem törvényellenes! A Népköztársaság alkotmánya biztosítja a szólásszabadságot és a kormányhoz való felterjesztések benyújtásának jogát. Nem csak jogotok, kötelességtek is, hogy kinyilvánítsátok gondjaitokat, a kormányzatnak pedig kötelessége, hogy azokra választ adjon.


Szilágyi után Kuczka Péter költő vette át a mikrofont.

– Nem értek egyet a párttitkárotokkal. Ma nem a tanulás a legfontosabb dolgotok, ma annál is fontosabb feladatotok van. Poznanban sztrájkolnak a munkások. Varsót tankok veszik körül. Ma szolidaritást kell mutatnotok a lengyel dolgozókkal, a munkásokkal kik mindannyiunkért küzdenek.

Mialatt a beszédeket hallgattuk, lázasan jegyeztük füzeteinkbe a követeléseket, amelyeket az összegyűlt diákság közfelkiáltással megszavazott. A jegyzetelők között ott volt Némethy Ede, Szabó Iván, Danner Jancsi, Nemcsik Bandi és még néhányan. A 1848-as 12 pont mintájára próbáltuk összeállítani követeléseinket.

Hét órára járhatott az idő, amikor egy félénk, dadogós diák lépett a mikrofonhoz. Zavartan, alig hallhatóan csak ennyit mondott: – M-m-mi lenne, h-h-a k-k-kimennének az oroszok?
A hatás leírhatatlan volt. Pillanatnyi halálos csönd után az összegyűlt tömeg egy emberként ugrott fel székeiből és egetverő, véget nem érő ovációval fogadta a javaslatot. Szinte hihetetlen volt, hogy végre valaki ki merte mondani azt, amit mindnyájan gondoltunk, de senkinek sem volt bátorsága hangosan kimondani. És ekkor, az általános ováció mellett, először még az üdvrivalgással vegyesen, de aztán egyre erősebben, egyre hangosabban, majd már orkánszerűen felharsogott a skandált jelszó: "Ruszkik haza! Ruszkik haza!"
Már több órája ott álltam a mikrofonnál azokkal, akikkel a szegedi fiúnak utat törtünk a pódiumhoz. Tőlünk jobbra tanácstalankodtak a pártfunkcionáriusok és a DISZ-esek, valamint Cholnoky Tibor rektor és mögöttük a katonai tanszék tisztjei. Arcukon döbbenet és megrökönyödés. Most a párttitkárnő lépett a mikrofonhoz és ominózus hangnemben megfenyegette a résztvevőket. Kijelentette, hogy a gyűlés be van rekesztve, aki nem távozik, az illegális gyülekezésen vesz részt, aminek súlyos következményei lehetnek, beleértve az egyetemről való kitiltást. Ezután fogta magát és ki is vonult a teremből, nyomában a DISZ-esekkel és a pártemberekkel. A sajtó képviselői is velük mentek, kivéve egy vöröshajú fiatalembert, a Szabad Ifjúság munkatársát. Ő ott maradt velünk, nem félt részt vállalni az illegális gyűlésből.
Legnagyobb meglepetésünkre nem mozdult helyéről a katonai tanszék parancsnoka, Marián István. Ugyancsak ottmaradt Cholnoky Tibor rektor, néhány professzor és a katonai tanszék tanárai. De talán a legmeglepőbb az volt, hogy a kicsapással való fenyegetőzés ellenére egyetlen diák nem hagyta el a termet. Marián István alezredes, a Műegyetem katonai tanszékének vezetője  és Dr. Cholnoky Tibor az ÉMKE rektora

Most új szónok lépett a mikrofonhoz. Azt javasolta, hogy menjünk a Rádióhoz és olvastassuk be a követeléseinket. Egyik tanársegédünk, Jankovich István felajánlotta, hogy a kis olasz Topolino autójával átviszi a delegációt Pestre. Este 9 óra tájban el is mentek, de hamarosan eredménytelenül vissza is érkeztek. Mint mondták, a Rádió illetékesei csak úgy lettek volna hajlandóak a hírekben leközölni a pontjainkat, ha kihagyjuk a radikális követeléseket, tehát csak úgy, ha nem említjük a Szovjetuniót, Lengyelországot, a szabad választásokat, a sajtószabadságot és Nagy Imrét. Mivel alkudozásra nem voltak felhatalmazva, így inkább visszajöttek.

Közben most már teherautószámra érkeztek a budapesti gyárak küldöttségei és az aulában a szónoklatok hangvétele egyre tüzesebbé, radikálisabbá vált. Engem este tíz óra körül már nagyon kínzott az éhség, s már a zsebeimben található kenyérmorzsákat majszolgattam. Ennek ellenére eszembe sem jutott otthagyni a gyűlést, mert ezt a lassan úrrá levő és mindent átható forradalmi hangulat egyszerűen nem lehetett otthagyni.

A következő szónok azt ajánlotta, hogy vonuljunk testületileg a Rádióhoz. – A háromtagú delegációnkat elutasították, majd meglátjuk, mit szólnak egy háromezer tagú delegációhoz? – mondta.

Az ováció, ami ezt a felvetést fogadta, fölöslegessé tett minden a további vitát. Mindenki szedelődzködni kezdett, s a tömeg már indult volna kifelé, amikor a katonai tanszék tanárai, akikről eddig megfeledkeztünk, most megindultak a mikrofon felé. A mozgás leállt, s minden szem a tanszék vezetőjére, Marián István alezredes felé fordult.

Marián harmincöt év körüli, alacsony, sötéthajú ember volt. Természetesen párttag, ráadásul zsidó is, mint számos magasabb beosztású személy azokban az időkben. Bár kommunista volt, nem a fanatikus, sztálinista fajtából való, inkább a Nagy Imre-féle reformkommunista szárnyhoz tartozott. Erdélyi származása folytán olyan környezetben nőtt fel, ahol a különbség zsidó és nemzsidó között csak a vallásra vonatkozott, de úgy a keresztények, mint a zsidók elsősorban magyaroknak vallották magukat.
Amikor Marián István a mikrofonhoz lépett, nem tudtuk, mire számíthatunk. Ahogy lejjebb állítottam számára a mikrofont, magamban azon reménykedtem, hogy ne "elvtársaknak" szólítson bennünket.

Így kezdte – Fiaim! Bár a hallgatóság fele nő volt, mégis éreztük, hogy a helyes megszólítást használta, az egyetlen megfelelőt. – A ti életetek ugyanolyan értékes, mint az enyém. Én is ugyanolyan magyar vagyok, mint ti. Minden egyéb szempont másodlagos. De idősebb is vagyok nálatok és jobban is ismerem a rendszert melyben élünk. Nem engedhetlek benneteket éjnek idején az Ávó karmaiba. Viszont holnap, fényes nappal, hivatalos engedéllyel fogunk felvonulni. Semmi törvénytelenséget nem fogunk elkövetni. S ha jól végezzük a dolgunkat, holnap estére velünk lesz az egész város. Én az első sorban megyek majd veletek.

Marián szavait hallgatva végtelen megkönnyebbülést éreztem. Pont erre volt szükségünk. Egy tapasztalt ember józan tanácsai kellettek, olyan valakié, akiben megbízhatunk. Ő egy ilyen ember. Benne az ész és a bátorság jó arányban párosul, őt nyugodtan követhetjük.
A gyűlés ugyan tovább folyt, de mi, a formálódó vezetőség, tizenegy óra táján elhagytuk a pódiumot. Megkértük Nemcsik Bandit, hogy juttassa el a követeléseinket Sándor Ivánhoz, a Jövő Mérnöke főszerkesztőjéhez. Iván vagány karakter volt, biztosak voltunk benne, hogy megtalálja a módját, hogy másnap reggelre kinyomtassa a követeléseink listáját. Utána rektorunkhoz, Cholnoky Tiborhoz fordultunk, azzal a kéréssel, hogy az egyetem stencilgépén sokszorosíthassuk a 14 pontot. Ő megtagadta az engedélyt, nem merte vállalni az ezzel járó felelősséget.

Tanácstalanok voltunk. Reggelig feltétlenül sokszorosítani kell a másnapi tüntetést meghirdető röplapot és a tizennégy pontot, de hogyan? Akkoriban a stencilgép féltve őrzött eszköz volt, amit gondosan elzárva tartottak, nehogy illetéktelen kezekbe kerülve "ellenséges propaganda" terjesztésének eszközévé váljék. Az elvtársak vigyáztak rá, hogy csak az ő felügyeletük alatt lehessen bármit is sokszorosítani. Töprengésünknek egy fiatal, kémia tanársegéd ötlete vetett véget. Mindenki Szőke Katinak hívta őt a hajszíne miatt, pedig a valódi neve Nemes Kati volt. Azt eddig is tudtuk, hogy Kati szép, de most kiderült, hogy bátor is.

– Én tudom, hol van a stencil, s ha felnyitjátok az ajtót, megmutatom, hogyan kell kezelni. Sokszor használtam házi feladatok és dolgozatok sokszorosítására.
Két perc alatt feltörtük az ajtót. Szőke Kati, Némethy Ede, Danner Jancsi s még néhányan nekiláttunk a munkának.

Találtam a szobában egy telefont, azon gyorsan felhívtam Ágnest. Féltestvére, Judit vette fel a kagylót. – Azt üzeni, hogy soha többé nem áll szóba veled! Soha, soha! Bezárkózott a szobájába és egész este csak sír. Hogy tehettél ilyet vele?
Valamit motyogtam a gyűlésről, a mikrofon őrzéséről, a követelések nyomtatásáról, de saját szavaimat hallva tökéletes zagyvaságnak hangzott az egész. Borzasztóan röstelltem magam. Könyörögtem Juditnak, hogy próbálja megértetni Ágnessel, hogy ez a gyűlés mennyire fontos volt, de mindhiába.
Mikor befejeztem, Attila rám nézett: – Mi történt?"
– Semmi, semmi – válaszoltam alig hallhatóan.

Éjfél lett, mire elkészültünk a röplap és a 14 pont sokszorosításával. Visszamentem az aulába, ahol még tartott a gyűlés. Ott kiosztottam néhány példányt, a többit megtartottam. Megegyeztünk, hogy az éjszaka folyamán terjeszteni kezdjük a röplapot. Perr Gyuszinak volt egy motorbiciklije, így ő menyasszonyával, Marikával – a kis tornászlány aki előző nap az atlétikai versenyen drukkolt nekem Csepelre mentek, rám pedig a gödöllői Agráregyetem jutott, ahova Péter bátyám járt. Reggel hétre vissza kell jönnünk az egyetemre, mert nekünk, az újonnan alakult MEFESZ tagjainak, az egyetem bejáratainál őrszolgálatot kell teljesítenünk. Így aztán alvásra nem sok idő maradt.

Éjjel egy órakor végre elhagytam az egyetemet. Éppen elértem a teljesen üres 49-es villamost, de a Rákóczy úton már nem járt a villamos. Futva folytattam utamat a Keleti pályaudvar melletti HÉV-állomásra, ahol éppen csak sikerült felugranom a már mozgásban lévő vonatra. Kiizzadva ültem a fűtetlen kocsiban, s csak kedves kordbársony zakómnak köszönhettem, hogy nem fáztam meg.
Kerepesen, ahogy végiggyalogoltam a falu hosszú főutcáján, a kutyák hangos ugatással jelezték érkezésemet. Hazaérve aztán Bukucs ugrándozott körülöttem, alig tudtam megnyugtatni. Október 23.-a volt, keddi nap, éjjel két óra.

Megpróbáltam csöndben kinyitni a mindig csikorgó konyhaajtót. Memi a tűzhelyen hagyta a vacsorámat, amit egyenesen a lábasból kezdtem el enni. Közben mocorgást hallok a szobából. Gyorsan tányért vettem elő és kissé szalonképesebb módon abból faltam tovább. Először Memi jelent meg hálóköntösben, aztán Aptyi, kopasz fején hálósapkájával. Idővel Péter és Andris is felébredtek és kijöttek a konyhába. Elmeséltem nekik a gyűlést, felolvastam a 14 pontot és a tűntetést meghirdető röplapot.

Ahogy ott álltam a konyha közepén, lelkesen magyarázva, hogy mi mindent követelünk, családom tagjai hitetlenkedve néztek rám. Memi arcáról lerítt az aggodalom, hogy fia megbolondult. Andris, aki első álmából alig ébredt fel, azt hitte, hogy saját álmomat mesélem. Aptyi könnybe lábadt szemekkel hallgatott. Ő megértette, miről van szó.
Átadtam Péternek a kiosztandó röplapokat. Ő átvette, de figyelmeztetett: – Lehet, hogy nem tűntetés lesz holnap, hanem letartóztatás.
Próbáltam meggyőzni, hogy Sztálin is tévedett, mikor a Vatikán erkölcsi súlyát lebecsülve gúnyosan kérdezte, hogy a pápa hány hadosztállyal rendelkezik? Biztos voltam benne, hogy a mi eszméink erősebbek, mint a megszállók fegyverei, és hittem, mélyen és őszintén hittem, hogy az a természetes, ha minden gyarmat előbb-utóbb szabadul az idegen megszállást igájából. Nem volt kétséges előttem, hogy egy hazugságra épült rendszer előbb-utóbb magától összeomlik. Idéztem Eisenhowert, hogy a szabadságot csak azok érdemlik meg, akik hajlandóak áldozatot hozni érte. – Nem gondoljátok, hogy szükség esetén az amerikaiak segítségünkre sietnek? – kérdeztem.
– Hát tudod, ha több olajunk lenne, akkor talán igen. – mondta Péter. – Ne légy már ilyen naiv. Péter szentül hitte, hogy Eisenhower elődje, Roosevelt volt az, aki kiszolgáltatta Jaltában Magyarországot Sztálinnak. Véleménye szerint a gazdag országok nem törődnek a szegényekkel, csak saját gazdagságuk növelésével.

Nem értettem egyet vele. Biztos voltam benne, hogy a gazdagoknak is van lelkiismerete. Azzal érveltem, hogy Amerika hozta létre a Marshall-tervet és amerikai önkéntesek is harcoltak Franco ellen a spanyol polgárháborúban. Na meg hát, nem is kérünk tőlük semmit, mondtam, elvégre holnap csak egy békés tüntetést fogunk rendezni, engedéllyel, s egy kommunista alezredes vezetésével.

Hajnali három óra tájban kerültem ágyba, de ötkor már fel is keltem, hogy elérjem a 6:02-es vonatot.