Lent a dobogón a pártitkárnő kiabált a mikrofonba, hogy "Maguk ne törődjenek azzal, hogy mi van Poznanban!" (a legyelországi Poznanban akkor anti-kommunista tüntetések folytak), "a maguk dolga a tanulás!" Őt. Orbánnét, a kommunista párttitkárt, körülállták a Kommunista diákszervezet, a DISZ vezetői, kiket mi űgy hivtunk, hogy a "pingvinek", mert mindegyiknek sötétkék zakója és piros nyakkendőjevolt, no meg kövérek voltak, míg mi soványak.
Ekkor valami zűrzavar alakult ki a dobogón, aztán egy alacsony diák kiabálását hallottuk, hogy "Engedjenek a mikrofonhoz!". Később megtudtam, hogy a diák Kiss Tamás volt, aki a szegedi egyetemről jött és hozta a hírt, hogy Szegeden megalakult a MEFESZ (Magyar Egyetemek és Főiskolák Szövetsége), melynek ő lett az elnöke. Bizony évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy szobor emlékezzen arra, hogy elinditottuk a folyamatot, melynek célja volt, hogy felrepüljön a szabadság pillangója.

Itt betűzők pár mondatot Meloccó Miklósról, kinek családjával régi barátság fűzte össze családjainkat. Mindkettőben három fiú volt, mi Miklóssal a középsőek.  Az ő Édesapját, Melocco Jánost a kommunisták felakasztották, mert mint ujságíró kikutatta Mindszenty "bíboros vallomásának" körülményeit, beleértve a tényt, hogy kábítószerek beadásával kényszeritette Őt vallatására az ÁVH. Ezért itélték halálra János bácsit, amiről családja nem is tudott. Aztán jött egy Dóra néninek cimzett csomag, benne János bácsi ruhája és egy cédula: "Ha szereti gyermekeit, erről senkinek ne szóljon!". Aztán, évtizedek múlva Miklós telefonált, hogy küldjek egy fényképet magamról, mert hiteles diák arcot akar tenni egy készülő szobrára amit Szegeden fognak felállitani, s neki diák arcképe nincs egy se. Igy kerültem én a szoborra.

Na de visszatérve a gyülésre: A pingvinek ellökdösték az alacsony szegedi diákot mikrofóntól, amikor egy valaki (később megtudtam, hogy Danner Jancsi volt a neve) elkiáltotta magát, hogy "engedjék beszélni". Arra gondoltam Jancsi megbolondult, ki fogják rúgni az egytemről.

Ekkor a pingviniek már vitték kifelé a szegedi diákot, de Jancsi csak felállt és elindult a dobogó felé. Erre felálltunk mi is vagy huszan és amikor odaértünk a dobogóhoz és elkezdtük félrenyomni a pingvineket, utat nyitottunk a szegedi diáknak, Kiss Tamásnak a mikrofonhoz. Ő ott elmondta hogy Szegeden magalakult a szabad diákszövetség, a MEFESZ, felolvasta a pontjaikat, melyek többnyire tipikus diákkövetelések voltak. Rövid beszéde végén, amit nagyon halkan mondott, elkezdte énekelni a Himuszt. Olyan halkan, oly megrendülten  énekelt, hogy először föl sem ismertük, hogy mit is énekel? A halálos csönben csak ámultunk, mert ebben az időben a Himnuszt csak a templomokban volt szabad énekelni. És ekkor, ebben a halálos csendben, valahonnan a hátsó sorokból felcsendüt egy kis ijjedt és halk leány hangja.

Ez megtörte a csendet! Egymás után csatlkoztunk hozzá és mire a balsorshoz értünk, 3,000 diák, vigyázba merevedve, úgy énekelt, hogy remegtek az ablakok: És igen akkor abban az egy perceb valahogy megváltozott minden, az én életem is. Rájöttünk, hogy mindannyian ugyanazt gondoljuk és nem kell félnünk egymástól. Ekkor indult el a forradalom!

Éjfél felé járt az idő, mire megfogalmaztuk a 14 pontból álló követeléseinket, amihez másnap, már a felvonulás alatt írtuk hozzá az utolsó kettőt, Jankovits professzor Topolino autójának a tetején, és elindult a folyamat, kitört a forradalom.

Az egyetemen csak a katonai tanszék tanárai viselhettek fegyvert. Ők nem vonultak ki a teremből amikor a párttitkárnő és a pingvinek kivonultak, nem mentek el a pártitkárnővel együtt. Marián István volt a tanszékük vezetője és később a Műegyetemista nemzetőrök parancsnoka is ő lett. (Ő, a forradalom bukása után életfogytinlagot kapott.) Ők csak álltak a falnál, miközben folyt a tervezés, a pontok írása és akkor amikor a diákság elhatározta, hogy megyünk a Rádióhoz és beolvastatjuk a pontokat, akkor Marián odament a mikrofonhoz  és azzal kezdte beszédét, hogy "Fiaim!" aztán igy folytatta: "nézzétek, én ismerem a helyzetet, ha ti most odamentek a rádióhoz, akkor letartóztatnak benneteket, ha ellenáltok, akkor lelőnek. Menjetek holnap és menjetek engedéllyel." Elfogadtuk tanácsát, ez is lett. Még az éjjel igazolványokat nyomtattunk (az enyém volt a negyedik), a kapukhoz őrségeket szerveztünk, felkészültünk a keddi felvonulásra, amit akkor még a rádióhoz terveztünk.

1956 Október 23

Másnap 23-án gyülekeztünk a Műegyetem kertjében a kémia épület mögött. Ott volt egy alacsonyabb épület, annak a tetején jelent meg Marián Pista és azt mondta, "ne induljunk el addig, amíg Piros László  belügyminiszter engedélyt nem ad a felvonulásra."  Reggeltől délután kettőig ott álltunk, aztán Kopácsi Sándor, Budapest rendőrparancsnoka (őt is életfogytinlagi börtönre itélték a forradalom után) személyesen hozta meg a hírt, hogy megadták az engedélyt a felvonulásra. Elindultunk. Mi, a harmadéves gépészek vezettük a menetet. Karöltve mentünk, mert a környék tele volt ávosokkal (titkosrendőrökkel) és nem akartuk, hogy a sorok közé férkőzhessenek, provokálhassanak. Célunk az volt, hogy teljes rendben és fegyelmezetten megyünk a Bem-szoborhoz. Azért ennek a lengyel tábornoknak a szobrához, mert akkor Poznanban a lengyelek indították el a folyamatot, mely szabadságot követelt az oroszoktól megszállott országoknak.

Október 23-a után hazamenni már nem tudtam, idegen ágyban aludtam, idegen asztalnál ettem és harminc öt nap alatt nem volt egy alkalom sem, amikor ne fogadtak volna be amikor a Nemzetőr karszalagomat látták. Ebből láttam, hogy milyen fantasztikusan tud viselkedni a magyar nép, ha hisz valamiben, ha összefog és nem törődik azzal, hogy ki a jobb vagy baloldali, konzervatív vagy liberális. Nem ez kell, 56 jelszava kell, az hogy: "Aki magyar velünk tart" és ma is úgy gondolom, hogy ennek légkörnek a visszaállitása kellene legyen a főcélunk, mint volt 1867-ben, amikor az egész nemzet egységben támogatta a liberális Deák Ferencet..

Október 24 - November 1
A felvonulást követő két-három hét alatt sok minden történt, köztük az is, hogy a szabadsáharcosok kiszabaditották Mindszenty József biborost.

Sok minden egyéb is történt, ami engem egy életre optimistává tett. Sokan máshogy gondolják, sokan azt hangsúlyozzták, hogy cserben hagyott a nyugat és félállatként viselkedtek az oroszok, mig én arra emlékszem, hogy az utcán őrizetlenül álltak az Írószövetség gyüjtőládái, bennük halomban a papírpénz és senki nem lopott abból, hogy az utcasarkon a falvakból feljött parasztok ingyen osztották a krumplit és a betört kirakat ablakok mögött őrizetlenlenül is érintetlenül állt az áru.
Láttam amikor egy idösebb asszony kiszámol magának a gyüjtőládából 140 forintot, aztán csak úgy önmagához beszélve mondta: "jó lesz fenyőfa koporsó is" és 200 forintot visszatett a ládába.

Több ezer műegyetmista vett részt a forradalomban. Nekem is sokféle feladatom akadt, izelitőűl elmondom egy napnak (november elsejének) az eseményeit. Előző nap késő éjjel értem vissza. Ausztriában voltam, vért hoztunk az egyik pesti kórháznak. Visszfelé megálltunk Mosonmagyaróváron, mert hallottuk, hogy előző nap ott gyilkolt az ÁVH-sok sortüze. Szomorú, szinte hihetetlen kép fogadott, siró, szinte őrjöngő emerek vették körül  a hullákat:

Az én dolgom volt a felkelő egységekkel való kapcsolattartás, Danner Jancsi pedig a kormánnyal tartotta a kapcsolatot, néha egész napját ott töltötte. Nekem ezen a napon első utam a Széna térre vezetett, hogy átadjam nekik Marján Pistának a bidai "háromszögre" védelmére kidolgozott tervét. Mikor odaértem, megmutattam a tervet Szabó bácsinak, jelentettem arról, hogy mennyi fegyverünk és páncélosunk van és arról is hogy melyik hidat, teret melyik csoport fogja védeni?  Ő csak nézett és mosolygott. Mikor befejeztem a szövegemet, megkérdezte: "és hányból legyen?" Mondom, mi legyen hányból? "Hát a rántotta!" - mondta nevetve, mert látta rajtam, hogy kopognak a szemeim az éhségtől, mert elfelejtettem reggelizni.

Szabó bácsit, a szénatériek parancsnokát is felakasztották.
Ekkorra a rendőrség már átállt a mi oldalunkra és összedolgoztunk velük. Alig értem vissz az egyetemre, telefonált Kopácsi Sándor, hogy a Belügyminisztérium épületéből a fegyvereket vigyük át a Műegyetmre. Két teherautóval és 25 diákkal mentünk végrehajtani a parancsot. Kopácsi adott egy óriási kulcsot. méltóat az óriási kapuhoz, felesége meg,-amikor látta, hogy nincs fegyverem-. adott egy kis női pisztolyt. 

Az ÁVHJ-s föhadiszállás üres volt. Amíg a fiúk gyűjtötték a fegyvert én leragadtam az első emeleten, Piros László irodájában. Fantaszikus szép bőrbútorok, italszekrény, szivar, nyugati cigaretta és -amit még életemben nem láttam-, egy halom pornográf magazin.

A polcolokon kartotékok sorakoztak, bennük a budapesti besúgók nevei, fényképei, címeik, és pár mondat arról, hogy hogyan szervezték be az illetőt. Páternoster, azaz folyamatosan működő ajtó nélküli felvonó, volt az épületben. Az egyik diák úgy lépett be abba, hogy az általa cipelt fegyverek egyikének csövét nem húzta be kellően, a felvonó lánca elszakadt, s attól kezdve lépcsőn cipeltük le a negyedik emeletről a fegyvereket. Alább ide mellékelem ezeknek a fegyvereknek a Belügy Minisztériumból a Műegyetem való átszállitására kapott parancsomat. A parancsot, meg a minisztérium hatalmas kulcsát a mai napig emlékként őrzöm:

Este 10 lett mire elkészültünk, akkor bementem a MEFESZ irodába. Mondták, hogy Marián Pista idegösszeroppanást kapott. Ez úgy történt, hogy felesége bejött és követelte hogy Pista menjen haza. Azt kiabálta, hogy nem akarja egyedül nevelni a gyerekeket, mert ha ő tovább folytatja azt amit tesz, akkor fel fogják akasztani. Pista összeomlott, nem szólt, csak ült előremeredt szemekkel. Én gyalog elindultam  idegcsillapítóért és éjfél körül értem vissza. Amikor a Gellért térre értem, akkor láttam, hogy a mi kis Skodánk rohan át a Szabadság hídon és két keréken fordul be a Gellért térre. Majoross Imre vezette a kocsit, mely menekült a mögötte jövő nagy feket Pobjeda elől.

A kocsit egy egyenruhás szőke nő vezette és annak ablakain kihajolva két ávós lőtte a Skodát. Mikor odaértem az egyetem főkapujához, látom, hogy ott fekszik a hirtelen befordulástól felfordult Skoda. A sofőr, Majoross Imre került fölülre, ő kiugrott. Danner Jancsi alulra került, mozdulni sem tudott. Az ÁVH-s Pobjedája ekkor ért oda és Jancsit szitává lőtték. 27 golyó volt a testében. Ezt én tíz-tizenöt méterről, géppisztollyal a kezemben néztem végig egy gesztenyefa mögül. Akkor tudtam meg, hogy nem tudok emberre lőni, s a mai napig szégyenlem ezt, mert Jancsit akkor megmenthettem volna. Éjjel, rémálmaimban ma is visszatér ez a szörnyű pillanat, azzal a különbséggel, hogy mind a három ÁVH-sz szitává lövök, dehát az időt már nem tudom visszakényszeriteni...

Másnap vittük a ravatalra az egyetem aulájában. Én a lábát tartottam és lecsúszott a cipője. Próbáltam visszahúzni, de amikor már merev egy test, akkor a cipőt nem lehet visszatenni. Akkor szinte megbolondultam, mert azt gondoltam, hogy ha sikerül visszatenni, akkor minden rendben lesz. Eszevesztettem eröltettem, de nem sikerült és Jancsit zokniban búcsúztattuk a Műegyetem aulájában.