Nemzettársaim!

Ismét öröm és megtiszteltetés Önökhöz szólnom – ezúttal a montreáli magyar főkonzulátus ismételt felállítása óta első március 15-ei nemzeti ünnepünk alkalmából.

Itt Kanadában még javában tart a tél, de otthon, gyermekkorunk március 15-ei ünnepségei már tavaszi hangulatban zajlottak. 1848-ban a márciusi ifjaknak, tudjuk jól, szakadó esővel kellett dacolniuk - ez az ünnepünk mégis a tavaszi újjáéledéshez kapcsolódik.

Idén a magyar közösség számára szintén újrakezdés: 2 év járvánnyal terhelt időszakának közeledünk talán a vége felé. A járvány távolságot teremtett, akadályokat emelt közénk, veszteségekeinkben is nehezen támogathattuk egymást. Külön elismerés és köszönet illeti azokat, akik ebben az időszakban fenntartották a közösségi szellemet, erőt adtak és áldozatos munkával igyekeztek a közösségi hagyományok, szokások folyamatát megőrizni!

Ma már tekinthetünk előre, lassan tervezhetünk ismét közös programokat és csoportos összejöveteleket. Különösen fontos ez a montreali magyar közösségek fennmaradása szempontjából. Így idei megemlékezésünkből sem hiányzik az újjáéledés perspektívája.

A mai napon közös történelmünk azon szimbolikus fordulatára emlékezünk, melynek nyomán megszületett a modern értelemben vett magyar nemzet.

Emlékezzünk hát neves, és ismeretlen hőseinkre, az egyetemistákra, művészekre, politikusokra, hadvezérekre, katonákra, a támogató hátországra: mindazokra, akik 1848 tavaszán fellázadtak a szabadságért, majd a 48-49-es harcok során vérüket ontották a nemzetért.

A szabadságszeretet, a függetlenségért való harc végigkíséri a magyar történelmet, de 1848-49 az a fordulópont, ahol modern nemzetté kezdtünk válni: a közös jövő a nemesség, a kialakuló polgárság és a felszabaduló jobbágyság közös ügyévé válik.

Ez az évforduló tehát nem csupán a hősies küzdelemről szól, hanem mindarról, ami összefűz bennünket, ami közös értékeinket alkotja, s ami közösséggé kovácsol bennünket a nagyvilágban. Mindarról, amire mindannyian büszkék lehetünk, amiért szívesen valljuk magunkat magyarnak, vagy Magyarország barátjának.

Összefűz minket a történelem, melynek viharaiban egy kis nép több, mint egy évezreden keresztül megőrizte, megerősítette önálló identitását és különös nyelvét. Tisztelet a barátainknak, akik ezt a nehéz nyelvet elsajátították és megosztják velünk.

Összefűz minket a közös teljesítmény. Nobel-díjas tudósainkról, olimpikonjainkról gyakran ejtünk szót, de méltán lehetünk büszkék napjaink gazdasági teljesítményére, a magas növekedésre, az alacsony munkanélküliségre. A magyar felsőoktatás nemzetközi vonzerejére, a magyar innovációra. Emellett ugyanilyen büszkék lehetünk hagyományaink megőrzésére, világszínvonalú séfjeink által képviselt konyhaművészetünkre, hungarikumként védett egyedülálló termékeinkre, vagy az ismét nemzetközi elismertségű filmalkotásainkra.

Március 15 tehát a forradalom, a nemzet, a haladás ünnepe. Ne feledkezzünk meg arról, hogy 1867-ben, éppen 155 éve a szabadságharc árán egyeztünk ki az osztrák vezetéssel: a pragmatikus döntés hatására létrejött Osztrák-Magyar Monarchia pedig gazdasági és szellemi fejlődésünknek egyik kiemelkedő időszakát jelentette.

Deák Ferenc szavaival szeretnék a jelenbe ugrani: Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni. S amikor a modern magyar nemzet megszületésére emlékezünk, nem kerülheti el figyelmünket: Magyarország határainak túloldalán, tragikus körülmények között épp egy új egységes nemzet formálódásának vagyunk tanúi. Ezért emlékezzünk meg azokról az ukrán hősökről, akik helyükön maradtak, hogy hazájukat a háborúban is megvédjék. És gondoljunk a pótolhatatlan emberi, és a pótolható, de szintén fájdalmas anyagi veszteségekre, és mindazokra, akik menekülni kényszerülnek.

Mióta az orosz katonai támadás nyomán elindult Nyugat felé az ukrán civil lakosság egy jelentős része, a magyar lakosság egy emberként vállalt szolidaritást. Állami és civil szervezetek, önkormányzatok és nagy számban magánszemélyek sietnek a menekültek segítségére, akik száma csak Magyarországon sajnos immár több mint kétszázezer. Lengyelország után a második leginkább befogadó nemzet lettünk. És ma már azt is látjuk, hogy a háború és annak következményei még hosszú ideig fognak szolidaritást és áldozatvállalást követelni tőlünk.

Ünnepünkre visszatérve, végszóként Kossuth Lajos gondolatát szeretném idézni:
A haza örök, s nem csak aziránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem aziránt is, amely lehet, s lesz.

Foto: Herédi Marika

Foto: Herédi Marika

Foto: Herédi Marika

Foto: Herédi Marika

Foto: Herédi Marika