A budapesti műegyetemisták 1956. október 22-i nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, másnapra pedig tüntetést szerveztek ezek nyomatékosítására és a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítására. A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió.

A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, a résztvevők követelték a szovjet csapatok kivonását, a zászlókból pedig kivágták a szovjet mintájú címert. Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első titkára rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek, sovinisztának, nacionalistának minősítette, és minden engedményt elutasított. A beszéd elhangzása után fegyveres összetűzések kezdődtek: az esti és éjszakai órákban fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot. A békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd - a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után - fegyveres szabadságharccá változott.
A budapesti és vidéki tömegmegmozdulások számos alkalommal véres atrocitásokba torkolltak: október 25-én a Parlament előtt tüntető tömegbe lőttek a Kossuth tér környéki épületekről, az esetnek több mint 200 halálos áldozata volt. 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördültek el emberéleteket kioltó sortüzek, 30-án Budapesten a Köztársaság téri pártszékházat véres ostrom után foglalták el a felkelők.
A szovjet csapatok november 4-i beavatkozása után 1956 decemberében a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot.

A Rákosi-diktatúra elhúzódó válsága által érlelt forradalom politikai irányítása az MDP reformkommunista szárnya kezében összpontosult. Ennek központi alakja Nagy Imre volt, aki október 24-én kormányfői megbízást kapott, és akivel november elejéig együtt haladt Kádár János, az MDP - Gerő Ernő helyére 25-én megválasztott - első titkára. A forradalom napjait politikai pezsgés jellemezte: újjáalakultak a korábban megszűnt vagy megszüntetett politikai pártok és szervezetek. Nagy Imre koalícióssá változtatta kormányát, bevonva a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat, a Független Kisgazdapártot, a Parasztpártot és a Szociáldemokrata Pártot.

A politikai paletta sokszínűvé válásához hasonlóan az utcán harcoló fegyveres felkelők és a tüntetők sem voltak egységesek, ám a nemzeti függetlenség visszaállítása, a diktatúra lerombolása mindegyikük elsődleges céljai között szerepelt. Végül mind az utcán (fegyverrel is) politizálók, mind a kormánypolitikát irányítók sorsát a nemzeti függetlenséget eltipró szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a katonai szövetségből, a Varsói Szerződésből. A hatalmat november 4-én Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át, a fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10-11. táján törte meg a szovjet túlerő.

Az 1956-os forradalmi eseménysorozat számos áldozatot követelt. A Központi Statisztikai Hivatal 1957. januári jelentése szerint az októberi 23. és január 16. közötti emberveszteség országosan 2652 halott (Budapesten 2045) volt, és 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg. Az országot mintegy 200 ezren hagyták el.

A forradalom leverését három évig tartó kegyetlen megtorlás követte: a forradalomban való részvételért kivégzettek száma (az eltérő adatokat közlő források szerint) 220-340, az 1956-os Intézet adatai szerint 229 volt. Koncepciós perek után végezték ki Nagy Imre volt miniszterelnököt, Maléter Pál volt honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, Szilágyi Józsefet, a miniszterelnök személyi titkárát, Losonczy Géza volt államminiszter még a Nagy-Imre per tárgyalása előtt hunyt el a börtönben. Ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.

Az 1956. októberi eseményeket évtizedekig ellenforradalomként lehetett csak emlegetni. A fordulópont 1989 januárjában következett be, amikor Pozsgay Imre - az MSZMP vezetőségének prominens tagjaként - népfelkelésnek minősítette a három évtizeddel korábban történteket. Még ugyanabban az évben, 1989. október 23-án Szűrös Mátyás, a köztársasági elnöki teendőket ellátó országgyűlési elnök kikiáltotta Budapesten a Magyar Köztársaságot.

A rendszerváltozás utáni első szabad Országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án törvényben örökítette meg az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította. 1992 novemberében Borisz Jelcin orosz államfő magyarországi látogatása idején az Országgyűlésben mondott beszédében megkövette a magyar nemzetet az 1956-os szovjet beavatkozásért.