Első megközelítésben érdekes szellemi kalandozásra hív bennünket Nagyatádi Horváth Tamás verseinek füzére. Aki úgy kezd egy kötet megismerésébe, hogy előbb átpörgeti, itt-ott beleolvas (tudom, meglehetősen rossz szokás, no de hát így vagyunk ezzel minden találkozás esetében; szemébe nézünk az ismeretlennek, elidőzünk a tartásán, megfigyeljük, ösztönösen, mondatfűzését, hanglejtését), az érti, mire utalok. Ám jelen esetben a szerző mire is hívja fel figyelmünket, már a belső tartalom, a versek előtt? Nem kevés érdekes körülményre.

Ott van mindjárt a hátsó borítólapon olvasható szöveg a szerzőről, kitől mintegy azonnal el is határolódik a közreadó. Aki váltakozó minőségű versekről beszél, s valamilyen ambivalens személyes viszonyról, mely sok éve megszakadt már a közreadó s a szerző között. Ami amúgy üdvös játék, ám első kötet esetében azonnal mintegy lezárást jelezni előre, hangsúlyozni, „hogy másfelé fordultam”, meglehetősen zavarba ejtő. Hiszen „hagyatékként” kezelni s közreadni a műveket, amolyan kvázi szerzőként, nem más, mint azok magukra hagyása. S bár a vers útja s hivatása tulajdonképpen ennyi is lenne, egyedülvalóságukat megjelenteni az egyedül való világban, de azért tudjuk: minden sikeres vers mögött ott áll egy költő. Aki jól járt, hiszen a vers őt választotta. Tréfa ez, bár nem tréfálok. Érthető talán, hogy – ismétlem, első kötet esetén – súlya van az efféle lezárásnak. Különösen abban a megközelítésben: ugyan lírikusi toposz, de szentül hiszem igazát, hogy a vers keresi meg a szerzőt, megtalálja, fogja s vezeti valaki kezét; a mélyen ihletett pillanatokban nincs költő, ki pontosan értené: hogyan született az a vers, mely, íme, ott lélegzik, nyújtózik, forgolódik a kéziratpapíron.

S a szerző nem léphet a vers elé, nem léphet el tőle, nem jelezhet valamiféle kívülmaradást, még a legkomolyabb játékösztön kedvéért sem. Különösen abban az esetben nem, s ez most fenn áll, ha erőteljes, helyenként korszakos jelentőségű, de mindenképp egyedi hangú lírában merülhetünk el, amely líra kemény, mégis elégikus, tiszta, mégis metafizikai magasságokba ívelő képet rajzol úgy a huszonegyedik század első két évtizedéről, úgy a már – első kötet ellenére – a középgeneráció „felső határát súroló” szerző – ha úgy tetszik – magánmítoszairól. Ezek egyikeként akár fölfoghatjuk a kötetet, Szürkület versei-nek történetét, alcímében jelezve 2005 és 2011 közötti foglalatát, egy töredékes lét egészét, vagy talán a válaszok könyvét az általa föltett kérdésre: „Ki az a tébolyult, aki hiszi, / hogy vezet valahova / a minden dolgok összetörése.” (Nigredo). S mondom újra, hogy ideszőjem, érteni vélem a szerző ambivalens tréfáját, a reményt, hogy ez a történet ennyi volt, már vége, de hát ő maga is egyfajta végtelenített világ képét rajzolja elénk, ahol „...csak tolódik / a bedeszkázott templom- / ablakok újraüvegezése” (33).

Felső határ, írtam föntebb, s hát magyarázzuk meg: a szerző, Nagyatádi Horváth Tamás 1974-ben született, negyvennégy esztendős eszerint, nagy léptekkel halad azon cezúra felé, mikor kortárs költőinket fél évszázada tartó ittlétük alkalmából szokás köszönteni – ő viszont most osztja meg velünk első szűrletét, a „33 plusz-mínusz két-három” körül született művek retrospektívje ez, és, bár adná magát, de mégsem térek ki az imént idézett vers (33) kettős hitvallására, mely, ha úgy tetszik, ars poetica, ha úgy tetszik, a hiábavalóság hirdetése, szóltam róla, elég tán ennyi is. Költőnk tehát első kötetes, noha nem egészen ismeretlenül. Folyóiratok oldalai, a világháló felülete már teret adtak verseinek, nem érdemtelenül, miképp a Prágai Tamás díj is ezt igazolta, igazolja, ugyanakkor kissé valóban érthetetlen, hogy ez a kötet eddig váratott magára. Noha tudni vélem a választ kérdésemre, hiszen évtizedek óta nézem, tűnődve, a kiadói műhelyek belső világát, mégis, újra és újra meglep az a fura figyelmetlenség, ami át-átsiklik egy-egy jelentős vers fölött.

De mindegy is, hisz itt a könyv, ezt az apró kitérőt, szürkületre gondolva, már azt sem tudom, ki is teszi; a vers, a szerző, én, vagy mindhármunkat álmodja valaki, aki, majd „Így estefelé a lejegyzetlen / félmondatokra gondol újra, / ahogy feloldódtak süket percek / és párbeszédek közé hullva” (Tudás völgye). Mondom, nem tudom, ahogyan azt sem, hogy az eddigieken túl mit is mondjak a kötetről. Sokat? Kevesebbet? Beszámoljak-e fura játékaimról, melyekbe a kötet forgatása közben tévedtem? Vagy engedjem át s meg kinek-kinek a felfedezés személyes élményét?
Inkább megosztom. Hátha a tiltakozás hoz újabb olvasókat. Tiltakozás például az ellen, s említettem, előbb csak átpörgettem a kötetet, s némiképp ráhangolódván, úgy az első ciklus felénél járva szúrt belém a kíváncsiság: vajh hány tételes is ez a szimfonikus építkezés? Rálapoztam, elsőre bizony átsiklottam a tételek címe fölött, megelégedtem a számmal: öt. Öt ciklus. Az öt seb, kezdtem „rávélni” a ritmusra, meglelni a gondolat mellé a sorokat, hozok ide egyet-kettőt belőlük: „Égünk, istenien illatozva” (Őrizkedj a beszédtől). „otthonos poklok falává lényegülve” (Ergo sum). „útjelző gyanánt egy-egy máglya / lobban fel haszontalan könyvekből” (Noéma). „Üresség-e valami hiánya?” (Fixatio).

Ám szép lassan tágult, változott a versek kapcsolata, ez a kárpit meghasadt, átadva helyét másnak, még mindig az ötös szám bűvkörében keresvén magamnak megoldást: jutottam az analitikusok közismert bűvészkedéseihez, így a gyógyulás folyamatának szakaszaihoz, tudják, ismeretek, nyitottság, elengedés, elfogadás és cselekvés; vagy az ellenkező véglet, megbirkózás a halál elkerülhetetlenségével - tagadás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Bűnömül vallom meg ezt a félreértést, de bevallom, mert általa talán felvillantok valamit a kötet lélekközpontú, ember-centrikus hangjából. A szerző verseit ugyanis akár e fogalmak mentén is egymáshoz illeszthetnénk; valami nagyon hétköznapi személytérből jut el a megszemélyesített személytelenség, a tágra zárt nyitottság centrális peremvidékére – és korántsem játszom itt sem a perspektívákkal. Mert képes egyfajta távolságtartás kialakításával vizsgálni a legbelsőbb léthelyzetek mélységét, távolságát, látván s láttatván a végtelennek tűnő szakadékok peremeit. Összevetvén „múlandóval múlhatatlant.” (Appendix).

Tudom, a számok misztikája korántsem jelent valós megközelítést, s talán nem is az ötös a legkülönösebb, de mégis: valahogy minden ide fut. Minden, amit a teremtés üzeneteiről, a termő időkről vallunk, öt ujj, öt kenyér, hogy mást ne mondjak a fentieken kívül, mind ide fut, az ötös szám kibontásához, még az analitikusok kedvencei is a lélek rétegeit összegzik s szálazzák szét, lásd az iménti utalást, hát ugye magától értetődően kell végül értelmeznünk Nagyatádi Horváth Tamás választását: az ő öt ciklusa az öt alkotóelem: föld, víz, levegő, tűz, éter. Roppant logikus, akár a versekből visszavezetve is juthatunk erre a felismerésre, de ha siet valaki, nyugodtan kezdheti a cikluscímek elolvasásával. Ugyanezt az öt címet fogja ott olvasni – és a soraim fölött mosolygóknak (ami nem zavar) üzenem: tudom, hogy évezredek óta úsznak bárkák a vizeken, de akkor sem árt, ha életünk során megépítünk egyet tulajdon két kezünkkel. Az sem baj, ha nem bárkát, de magunk tegyük meg.

Költőnk megépítette, megírta a lélek teremtésének könyvét, „mint rábízott gondolatokat” (Renovatio). Lelke rajta...

Nagyatádi Horváth Tamás: Szürkület versei.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018.