Ameddig ezt persze megengedi az a kivételes szellemi erőtér, mely szövetségükből létrejön. Addig is utalok egy amúgyközismert furcsaságra: vannak költők, akiket meghallgatnunk, ahogyan saját verseiket mondják,meglehetősen veszélyes próbálkozás. Költőnek és hallgatónak egyaránt. Elég csak Weöresre, vagy,hogy ne időzzünk sokáig e vidéken, Pilinszky kicsit éles, kicsit éneklő, kicsit magas hangfekvésbentolmácsolt előadásmódjára gondolnunk - van, akit elvarázsol az egyéniség sajátságossága, van, akiidegenkedve füleli ugyanezt, ám abban közös terepen mozognak, hogy előbb-utóbb maga alágyűri mindkettőt a költő személyisége, a költő egyedi gondolkodásmódja, öntörvényűnek tűnő hangsúlyozása, a belső hangok kiemelése; s valahol mindhárman eltávolodnak a konkrétkölteménytől, belesuhanva, belefeledkezve a költészet személyes tereibe.

A csak Pilinszkyt jelentő s megjelenítő Pilinszky-táj szépségébe.
Ahonnan a vers hallgatójának hosszabb utat kell megtennie a hallott szavak örök érvényű, az ő befogadói világára is érvényes értelmezéséig - igaz, mindezért megkapja cserébe a létből, létezésünkből fakadó mindenkori vershelyzet lehetőségének költői fölismerését. Kap egy amilyenkönnyű, annyira bonyolult kulcsot a költő világába vezető ajtóhoz, amely egyetlen csupán, deazon a zárak száma végtelennek tűnik.

S majd onnan is tovább kell jutni, egy belül lévő kapun át, a társak közös terébe, ahol ők olykorösszegyűlnek, reflektálnak egymásra, pihennek, majd elviszi, hazaparancsolja őket a vers - s a kézimmár magányban mozdul a papír fölött. Ám megannyi lélek biccent elégedetten, fülelvén aszavakra; mert hát ők, a költők, ez általam zártnak vázolt rendszerben is hallják egymást.
Erdélyi Györgyre sem kevésbé igaz ez. Nem köntörfalazok: hallottam már tőle számomraelrontottnak tűnő - bár, meglehet, csupán a felvétel volt sikerületlen - versmondást; ám azoklegföljebb ha egy-két versre kiterjedő közreműködések voltak; önálló estekkel, egyetlen költő körés belőle komponált szerkezetű előadással – Makkai, Rónay – azonban még sohasem okozottcsalódást. Meglehet, ez a titka: bele kell merülnie az adott költő erős sodrású, széles medrűfolyamába, s abban, ott, a fogai között tartva kell áthoznia a verset ide, nekünk, az innensőpartra.

Ehhez persze ismernie kell azt a folyót, hullámainak belső törvényeit is; látnia, tapasztalnia,tudnia, hogy a vízcseppek, miként a szavak, nagyon messziről érkeztek ide, épp ebbe a hullámba,ebbe a mederbe, ebbe a folyóba; ezek a szavak, miként a vízcseppek, már jártak a föld mélyében,a felhők magasában, s még annál is mélyebben, magasabban; üzenet szól azokból, abból; ateremtés csodájának üzenete.

Erdélyi ért ehhez, tudnunk kell, ír ő is; prózaversekbe belefutó esszéi, emlékezései, s atalálkozások villanásaiból összeszövődő verspróza-szövegei könyvében olvashatóak; érti tehát atolmácsolt költők legbenső hangjait - de diszkréten kezeli őket s azokat. Nem tárja elénk, amit afent említett költő(k)nek viszont muszáj s elkerülhetetlen, de ő nem tárja ki a személyes térbevezető ajtót, csupán jelzi, hogy onnan érkezett e versekkel, rábízatott erre az estére a költő s amagunk világának összepárosítása. Pilinszky-estje ezért rendkívüli; szuggesztív módon idézi mega költőt, ám a teljes életműből merítve s gondolatíveket kötve pillérek közé, egyszerre szól aversek születésének koráról s a versek befogadásának mai, ránk rótt föladatáról.

Persze, a hangok lényegesek. A kiindulópontok összhangzata. A nyitány: mintha maga Pilinszkyszólalna meg. Az előadó megközelíti a jól ismert hangfekvést, kezdünk kicsit aggódni is, nem leszez sok, túl sok, ám kiderül: ez csak a tisztelet kifejezése és a figyelem kellő fölborzolása. Mert egy-két vers után már Erdélyi beszél, hangja elszakad, tónust vált, s néha el-elszakad; mígnem lassanfölfakad elénk az életmű üzenete; a kárpit - meghasad. De ne lépjek túl azon a kissé kópésmozdulaton sem, amely a nyitányban látható: a művész öngyújtót fog kezébe, s meggyújt egygyertyát az asztalon, de teszi ezt azzal a lassú mozdulattal, melyet a duplán szerencsések - mertmég saját szemükkel látták ezt, s még ma is közöttünk ülhetnek - azonnal fölismernek; defölismerik azok is, akik Pilinszkyt csupán a digitalizálatlan, kicsit ugráló, fekete-fehér képkockákonlátták cigarettára gyújtani. A hasonlóság szándékossága itt még - vagy nem mindig -, mindenműsorban - fölismerhető, de "jelen van", s elő is készíti az előadóest záróakkordját, azegyértelműsítő gesztust, mikor - bő óra múltán, vagy tán egy egész élet végén - Erdélyi eloltja amécsest, s az abból felgomolygó füstben látni véljük Pilinszky füstbe tűnő arcát, ha máshonnannem, az említett filmre emlékezvén biztosan. A kettő egymásra vetítődik...

Lám, a mozdulat s a mécses is az övé; s ezzel el is értünk az Erdélyi-varázs lényeges eleméhez: apódium belakásának fontosságához. A lélekharanghoz, ami talán érettünk szól általa, vagy általunkmost és mindörökké érette; varázs ez, jelzés, az a bizonyos "nem-szabad-megfejteni"titokzatossága. Ahogyan a szakrális terek egymásba olvadását épp úgy jelzik a tibeti hangtálakmegszólalásai, miként átnyújtja az a hangüzenet, szelíden, nekünk, a reánk váró versutazásmeditációra ösztönző fölkérését. Mely meditációra amúgy az egyszerű hangszerekfölbukkanásának ritmusa is ösztönöz; pánsípok, dobok, vagy kavicshangok kísérik s teszik régikorok sámánénekeihez, varázslók s táltosok elrévedéséhez a - balladát.

Mert azt hallgatunk, magunk is révülten; a mécses lángjában hatalmas, nagy tüzeket, vagy régiemlékek eszméltető melegét érezvén. Balladát, melynek minden sorát Pilinszky írta s ő élte meg sát, ám ami itt történik velünk, ez a mese, az - Erdélyi György alkotása. A teljes életműbőlszemezgetve rakott össze egy szinte új szövegtestet, mely persze egyetlen pillanatra sem feledtetivelünk az eredeti alkotót, s mégis valami új megközelítést ad az életműhöz. Kiteljesíti,összefoglalja azt - úgy is mondhatnám, túl minden szójáték apropóján, hogy beteljesíti. Kiemelvea balladán belüli három legfontosabb kontextust, amiről a Pilinszkyt gyakran olvasók ugyan mártudnak, de ennyire pontosan meglehet előttük sem rajzolódott ki az a pediglen kézenfekvőnek skézzelfoghatónak tűnő Pilinszky-révülés, mely létünket a Genezisbe ágyazza; azon belül számadása történelem egészéhez mérvén morzsányi sorsról, sorsunkról, a korról s annak eseményeiről, mita költő megélt, átélt, ráébredvén végül, hogy itt nem kell, itt teher a paradicsom s közben s végülmegtér a hithez, Istenhez - az Atyához. Megtanulja újra, s a tanítók közé szegődvén átadja immárannak mélységét ismervén, azt a hatalmas, néma nyelvet, mely azt mondja: a világ van. És lesz,bár én, ő, mi csak egyért küzdhetünk: hogy kiérdemeljük a feledés jutalmát. (Sorokat, félsorokatidézek, hiszen gondolattöredékek abból az egységes, precíz, pontosan szerkesztett életmű-posztamensből, amely talán nem több Erdélyi vállánál; odaül elénk s közénk, és magasba emeli alegsötétebb fényt...)

Rá kell eszmélnünk: hatalmas vállalkozás ez. Az életmű egészéből – amely életmű egyébként sem mondható bőbeszédűnek – egymásba illeszteni az abban végighúzódó alkotói következetesség mégis-mérföldköveit, s fölmutatni végül az emberiség hosszú útját, az egyes ember olykor ennél is hosszabbnak érzett személyes kálváriáját, s majd a megtérés bizonyosságát, mint egyetlen – mondhatni: kézenfekvő – lehetőséget; figyelemreméltó munka. Olyan, ami mellett nem mehetünk el szótlanul. Bár ennél többet sem nagyon mondhatunk – két gondolat mégis idekívánkozik belőlem.

Elsőként a nyitány, mikor az előadó még nem azonosul s lényegül át (miként később sem, ám itt ez annak figyelemre méltó jelzése) – előadóvá, a ránk váró versélmény tolmácsolójává. Akárha személyes bemutatkozása lenne az ekkor elhangzó vers: "Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul űl pohár bora előtt." Íme, öt többszörös kataklizmát rejtő sor. Öt sor csupán, de már az ebben feltett kérdések száma szinte végtelen. Amiként kezdted? Miként is? Mikor kezdted? Fontos mozzanat: maradt-e időd magadénak választani a személyes tér által kapott, megörökölt identitást? S mikor értetted meg, hogy van egy annál is erősebb, egyetemes sorsközösség? Az első és a második sor – világra jövetelünk emberi bölcsőnk eredendő konfliktus-halmaza. Megoldhatatlannak tűnik, de szótlanságba hullván egyre biztosabban révedünk vissza a csecsemő és a fa néma dialógusának hallgatásába. Majd a pódiumon felépül a hármas oltár, a kiűzetett emberiség önvádra képtelen bolyongásának s a ránk szabott történelem-morzsa megélésének fájdalmai – s a megbocsátás elfogadásának alázata.

Ide vezet, ezzel búcsúzik tőlünk az este: "Majd elnézem ahogy a víz csorog, / a tétova és gyöngéd utakat, / a fájdalom és véletlen közös / betűvetését, hosszú-hosszú rajzait - / halott köveken, élő arcokon - // elnézem őket, mielőtt a feledést kiérdemelném." Ez a summázat, a zárókő, az a szikla, melyen felépült Pilinszky katedrálisa. Persze, nem ezt szokták idézni, közhellyé, toposszá farigcsálni. De itt és most a legpontosabb helyére kerül minden előzmény, ki értően figyel, föltárul előtte a már említett egyetemes és személyes sors minden lenyomata, minden foszlánya annak, mit maradandónak vél a kevélység, de ennél is fontosabb annak hangsúlyozása: a feledést ki kell érdemelni. Hiszen mindenkit elfelednek, de legelsőbben azokat, akik életüket szolgálattal töltötték: az Úréval, emberével, közösségével – jót s jól próbálván cselekedni. A rossz példázata mindig gyorsabban merül föl az emlékezetben, mint a jóé. Persze, ne magyarázzuk, de értsük és örüljünk Erdélyi zárókövének; s nem csak azért, hogy megemlítsük: bár itt is betoldott egy szót, azt nem vettük zokon, korántsem. (Levélben itt a mosolygó fej állana...)


Szép este volt. Oda s mondandóm végére illesztek még egy mottót, melyre itt ugyan már többször utaltam, ám miért ne engedjem át a végső summázatot Rónay Lászlónak, aki ezt oly szépen megírta, évtizedekkel ezelőtt: "Pilinszky János életművével kapcsolatban magától értetődő módon vetődik fel katolicizmusának kérdése. Hívő volt és katolikus. A művészetről azonban azt vallotta, hogy az akkor teljesítheti egyetemes küldetését, akkor felelhet meg leginkább hivatásának, ha jó és igaz művészet." Majd fejtegetését később így folytatja: "egészen természetes volt a számára, hogy csak az igazán maradandó műalkotások lehetnek annak a teljességnek a homályos tükörképei, melynek elvesztése az egyetemes emberiség legnagyobb drámája. Mert hite szerint valamennyien a kollektív dráma részesei vagyunk, az ősi bűn terhe alatt görnyedezve keressük a megoldást, de azt saját erőnkből nem küzdhetjük ki. A legnagyobbak épp azzal segíthetnek, hogy még mélyebben hatolnak e dráma terébe, s még többet mutatnak föl a bűn kiismerhetetlen természetéből."
Miként Erdélyi György teszi, mélyére hatolván Pilinszky életművének. Mesteri alázattal.
***

Mit mondhatnánk végül? Mit, épp ma, itt és most? Nincs személyes sors kollektív dráma megélése nélkül, miként értelem nélkül sincs emberi s egyetemes érték. Tudnunk kell mindkettőről: mikor van veszélyben. S emlékezni s cselekedni kell. Úgy, ahogyan Gergely Ágnestette azt Pilinszkytől búcsúzó versében; átölelte s egyetemessé tette élethosszig tartó s mindörökkébe érő jelenlétét a költőnek. Kimondván számunkra azon a kimondhatatlan szavakból áll néma nyelven: "A költőm volt, nem a halottam. / Az útból többé sose tér ki. / Evezhetsz. Süllyedő hajóban / nem illik élni."