A források szerint a koronát 1000 karácsonyán helyezték a király fejére. Új évezred hajnala volt, a magyarok számára reményteljes évezred, az erősödő magyar királyság évezrede; a nomád vándorlások alkonya, a békés alkotás, új kezdeményezések és konszolidációk virradata. A honfoglalás utáni másfél évszázad alatt a magyarság a régi és újabb hagyományok ötvözetéből új államformába lépett. Az ifjú király, I. Isván, új keresztény királyságot teremtett Európában.

A pápa a szent korona jelképével hivatalosan is megelőlegezte, hogy a magyar nép belépjen a kereszténység testvérközösségébe, s ezáltal a bizonytalanságot a biztonsági érzés, a hovatartozás tudata váltsa fel a fiatal nemzet életében.
Kereszténységünk kezdete 973-ra esik, Géza fejedelem keresztény hitre való áttérésének évére. Géza ismerte fel elsőnek a kereszténység fontosságát népünk jövőjét illetően. Történelmi források szerint Álmos vezér tért át elsőnek a keresztény hitre Kiev környékén, s az orosz föld kereszténységi fáját az ő ,,kertészi"

gondoskodásának tulajdonítják. Géza célkitűzéseit azonban Szent István valósította meg. A pápai kitüntetést – apostoli címet és világi-egyházi privilégiumait – eredményes hittérítő és államalapító munkásságával érdemelte ki. István teljhatalmi jogot élvezett vallási dolgok gyakorlásában, monostorok, apátságok, püspökségek alapításában, s magas egyházi tisztségek adományozásában.

Míg Nyugat-Európában dúlt a pápaság-császárság-királyság közötti harc, addig Magyarországon az egyház és az állam közötti kapcsolatok példásak voltak. A király, mint az egyház patrónusa, kiváltságos jogokat élvezett hitbéli dolgok gyakorlásában, minek fejében az egyház fontos szerepet kapott világi-társadalmi kérdésekben. Az egyház és az állam szoros kapcsolata hazánkban túlélte a reformációt, s a Habsburg trónfosztást 1918-ban. Az apostoli korona a magyar nemzet szimbólumává, az egész történelem kovászává vált.

A 13. század eseményei kihatással voltak történelmünk egészére. Az 1222-es Arany Bulla létrehozta a feudális kiváltságokat. Az 1241-ben történt mongol dúlás rombadöntötte az országot, megtizedelte népét. Újabb hasonló pusztítások megakadályozására a király várak, kastélyok létesítésére buzdította a nemességet, melyek később monarchia-ellenes központokká alakultak. Hazánk sajátos földrajzi helyzetéből eredően döntő szerepet játszott a török birodalom és a mohamedán vallás nyugati terjeszkedésének fékezésében. A magyarok a nyugati nagyhatalmak védelmében is unos-untalan vívták török elleni harcukat. Első Zsigmond és Hunyadi János számos győzelmet aratott a török hadak felett. Mátyás uralkodása egy időre megakasztotta a török birodalom nyugati terjeszkedését. Uralkodása a magyar reneszánsz, a magyar szellemi élet fénykorát, humanizmusunk kibontakozását jelenti.

Mátyást azonban újabb feudális torzsalkodás, idegen uralkodók és megrázó nemzeti tragédiák követték: a Dózsa parasztfelkelés vérbefojtása (1514), a Mohácsi vész (1526), s az évszázadokra kiterjedő Habsburg uralom, mely számos függetlenségi mozgalmat és katasztrófát zúdított hazánkra: a Rákóczi és az 1848-as szabadságharcokat, a nagy világháborút, Trianont, egy közel félévszázados orosz megszállást, egy számunkra teljesen idegen zsarnoki rendszerrel.

A mai tíz milliós magyar nemezt hajdan Európa egyik legjelentősebb erőtényezőjének számított. Míg mi csupán suttogva emlegetjük, hogy egykor három tenger mosta hazánk határát, más népek büszkén vallják nemzeti létük valós vagy vélt voltát. Külföldi történészek készségesen osztják elismerésüket a magyar történelmi nagyságot illetően. A külföldön élő magyar fiatalok idegen forrásokból értesülnek arról, hogy a magyar föld menhelyül szolgált más nagyhatalmak száműzötteinek, angol és lengyel hercegeknek, a bolgár cár üldözött fiának, az augsburgi püspöknek, később a görög szabadságharcosoknak, a világháború lengyel és ukrán, a kommunista rendszer kelet-német menekültjeinek.

Angol történészek méltatják a magyarságot humánus voltáért, s elismeréssel vallják, hogy míg Európában vallási háborúskodás dúlt, véráldozatot vett az inkvizíció, addig magyar földön, 1571-től hivatalos elismerésben részesült a katolikus, luteránus, kálvinista, unitárius felekezet. Ugyancsak külföldi forrásokból értesülnek elődeink nagylelkűségéről más népek iránt. Az első román nyelvű Bibliát magyarok adták ki Budán 1581-ben, s buzdították román nemzetiségeiket szertartásuk román, s nem az elavult ógörög nyelven való gyakorlására. S mégis, a magyar történészek némelyike még manapság is túlhangsúlyozza történelmünkben a negatív vonásokat, a demoralizálót, az úri széket, a dézsmát, a botot, mintha azok kizárólag magyar találmányok lettek volna.

E hivatalos történelmi felfogás ellenpólusaként van egy másik tendencia is, amely nemzeti hanyatlásunk okát az ősi hagyományok feladásában, a kereszténységre való áttérésben látja. Ez az álláspont figyelembe vehetné, hogy István király, jóllehet keménykezű uralkodó volt, megőrizte ősi szokásainkból a jót. S az újat a régi és a keresztényi felfogások szintéziseként alkotta meg. Az új rendszer sajátosan keresztényi, sajátosan magyar volt. A világtörténelem éppen ebben a sajátosban látja Szent István lánglelkűségét. Ennek az újnak köszönhetjük a magyar civilizáció kibontakozását. A magyar monostorok nem csupán vallási, de kulturális és civilizációs központokat is képeztek az új királyságban. A földművelésre való áttérésben a szerzetesrendeknek alapvető szerepük volt. Az iskolai nevelés, a kórházak, törvények a rendfenntartás az egyház munkálkodásából szökkentek szárba.

Időnkénti túlkapásai ellenére a kereszténység a jóra, az erkölcsre nevelte népünket. Nincs olyan történelmi esemény, melyben a kereszténység ne a humánusat képviselte volna. A magyar papok és szerzetesek hűek maradtak híveikhez a legsötétebb korszakokban is. Vallási felekezeteink kivétel nélkül részt vállaltak nagy nemzeti ellenállásainkban. Nálunk a reformáció több volt puszta teológiai hitvitáknál – Habsburg ellenes függetlenségi törekvésekkel párosult. A népi-nemzeti fennmaradás kútfőjét szolgálják ma is a hazai és külföldi magyar egyházak. Papok tartják a lelket az elszakított területek magyarjaiban, s a hazafiakkal, írókkal egyetemben ők emelik fel szavukat a világ előtt az erőszakos magyartalanítás ellen.

A magyarság becsülettel szolgálta évszázadokon át a kereszténységet. A honalapítástól kezdve kitüntette magát a kereszténység védelmében. Mint feljegyezték róla, vérével óvta a nyugati világ békéjét. Michelet francia történész Európa védőbástyájának nevezte a magyar nemzetet. Míg London Hamletet tapsolta, Leonardo da Vinci és Raphael békében alkothatott, addig Balassi és Zrínyi, Szondi és Tinódi a kerszténységért harcolt. A magyarság mártírokkal, szentekkel, hősökkel, tudósokkal, művészekkel adózott a kereszténységnek, hálaként az 1000-ben történt testvéri befogadásért.

Ebben a nemes szolgálatban a kanadai magyarok is kivették a részüket. Magyar templomokat, iskolákat, jótékonycélú, kulturáis és tudományos egyesületeket alapítottak hitünk, nyelvünk és hagyományaink megőrzésére. A kanadai kormány pedig erkölcsi és anyagi támogatásban részesítette az itteni magyar lelkészek, nevelők, tudományos kutatók és írók munkásságát a multikulturális intézmények égisze alatt.

Milleniumi megemlékezésünket az teszi igazán felemelővé, hogy a nemzeti fennmaradás eltökéltségét mint vérbeli kötelezettséget hordozunk magunkban egy évezreden át. Nemzetünk zivataros századai ellenére eredményekben gazdag évezred volt ez. Emelt fővel emlékezhetünk 1000 karácsonyára, 973-ra, vagy a kievi ,,kertészet" honfoglalás előtti dátumaira. Legyen ez az új évezred, a viszontagságok mellőzésével, az előbbi századok eredményeinek méltó folytatása. (A fenti ünnepi beszédet angol nyelven Calgaryban tartottam közel 3000 angol és más nyelvű közönségnek 2000-ben.) In: Vancouver, Tárogató, 2000. november 27, Verőfény az esőben című gyűjteményemben, 2018.))