Mondhatnánk, hogy a világháló korában kissé ómódi koncepció ez a 18. századi enciklopédisták által megálmodott információhalmozási modell. Másrészt viszont az ember belefárad a kellemetlen tényektől algoritmusok által megszűrt szociális média híreibe, a politikai szponzorok kedvében járni akaró újságírói öncsonkításokba, a dühöngő agitátorok tényeket gumibotként használó pszeudotudományos erőszakoskodásába. Hadd pihenjen meg az ember tudata egy pillanatra a száraz tényeken, az elfogulatlan tudáson, és vajon hol máshol találna ilyet, mint a Britannicában! Megrökönyödésemre, tudományos tárgyilagosság helyett itt is csupán moralizáló, érzelmekkel teli, improvizált szlogenmaszlagot találtam az általam olvasott cikkekben, az új globális felvilágosodás, az egyenlőség diktátumának alárendelt racionalitás termékét.

Sajnos a legtöbb európai nemzetnek már az első világháború során sikerült a száraz tényekbe és elfogulatlan véleményekbe vetett hitét alapjaiban megrendíteni. Ennek ellenére az ezt követő időszakban is a haladás nevében képesek voltunk kialakítani egy közös kommunikációs platformot, amit úgy hívtunk: tudás. Az így értelmezett tudás ellen követ el erőszakot a Britannica szerkesztősége hazánkat érintő bejegyzéseiben is. Példának okáért, vajon mióta része egy enciklopédiaszerkesztő fogalomtárának olyan észrevétel, miszerint egyes ellenzéki pártok korrupcióval vagy autoritarianizmussal vádolnak meg egy kormányzó pártot. Mondjanak egy országot, ahol ez nem így van! És mi köze a tényszerűségnek egy olyan mondathoz, hogy a miniszterelnök 2015-ös migránskrízis-kezelése döbbenetet okozott sokaknál bel- és külföldön? Ha már nem csak informálunk, hanem értékelünk is, nem tartozna a tényszerűséghez egy megjegyzés arról is, hogy az Orbán-kormány bevándorláspolitikája népszerűségnek örvend a hazai ellenzéki szavazók köré­ben is, és hogy külföldről is számos elismerés jött e tekintetben, mind politikai, mind akadémiai körökből. Esetleg egy szó arról, hogy Magyarországon a bevándorlási intézkedéseknek köszönhetően nem lövik halomra a koncertező fiatalokat, nem hajtanak tömegbe teherautóval, nem fejezik le az oltár előtt papjainkat. Orbán pedig mikor beszélt "gonosz muszlim bevándorlók inváziójáról", mint ahogy ezt a Britannica szerzője állítja? Az invázióhoz pedig miért teszi hozzá az "állítólagos" jelzőt? Napi több mint tízezer beáramló migránsból mikor lesz nem állítólagos invázió? És hogy a Fidesz sajtó feletti "dominanciáját" arra használja fel, hogy idegengyűlöletet terjesszen, ez a szerkesztő úr személyes politikai meggyőződése, vagy pedig a nagy múltú Encyclopædia Britannicába tartozó dokumentálható tény?

Ugyanitt megtudhatjuk azt is, hogy a magyar törvények állítólag bűntényként kezelik azt, ha egy civil szervezet dokumentálatlan migránsokkal foglalkozik. Tehát nem arról van szó, hogy "a tömeges migrációt propagáló, külföldről támogatott szervezeteknek regisztrálniuk kell magukat; tevékenységükről nyilvánosan számot kell adniuk", mint ahogy ez a magyar kormány honlapján olvasható… Mi több, pár sorral arrébb azt is megtudhatjuk, hogy Orbán azzal fenyegetődzött, hogy ha az Euró­pai Néppárt nem a tetszésének megfelelően alakítaná politikáját, akkor 2019-ben egy szélsőjobboldali új frakcióval fog előrukkolni az EP választásokra. Még szerencse, hogy a Néppárt gyorsan behódolt Orbánnak, különben mára a Fidesz EP-képviselőknek borotvált fejű szélsőjobbosként kéne nyomniuk a brüsszeli padokat, ez pedig komoly stílusváltást követelne. A miniszterelnökünkről szóló Britannica-cikk, igen következetesen, ott végződik, ahol a világjárványt "kifogásként" használva, kormányunk felfüggeszti a választásokat, vasököllel bünteti a hamis hírek terjesztését, és hatáskörét bizonytalan időre kiterjeszti. A szükségállapot feloldásához a szerkesztők már valahogy nem jutottak el.

Az egészben nem is az a szomorú, hogy egy olyan szimbólum, mint az Encyclopædia Britannica, korábbi tudományos nívóját egy olyan zsurnalisztikai pamflet színvonalára süllyesztette, amit egy kisvárosi amerikai egyetem másodéves média szakos hallgatója a HVG-ből Google-fordítózgathatott volna ki magának. Itt a katasztrófa abban rejlik, hogy ez a komoly tekintélyű publikáció csak indikátora annak a ténynek, hogy a globális baloldal kontrollja a tények felett abszolút. A legjobb szándékú, Magyarország felől érdeklődő külföldinek sem áll módjában más profilú információt kapnia, mint a "zsarnoki Orbán-cenzúrát" csodálatos módon kijátszó ellenzéki média véleményét minden kritikus távolságtartás nélkül átvevő nyugati forrásokat. A konzervatív Magyarországnak szinte nincs külföldi hangja, és ez nem csak hogy aggasztó, hanem antidemokratikus is. Sajnos jelenleg kevés az intellektuális érettség és szándék arra, hogy az erősen polarizált magyar társadalomban megszólaló hangokból valaki pártatlanul megpróbáljon egy okos szintézist képezni. Bízom benne, hogy a közeljövőben szemtanúi lehetünk majd egy olyan összefogásnak, amely megszólaltatja a magyar többséget is a külföldön elfogulatlanul kérdezők számára.

Ami viszont a Britannica szerkesztőségét illeti, szeretettel átadnám nekik az idei Claas Relotius-díjat. Hogy kicsoda Claas Relotius? Inkább a Wikipediában nézzenek utána.(A szerző teológus, újságíró)