Első irodalmi élményeim közé tartozik, sőt pontosan a legelső irodalmi élményem az, hogy testvéremmel ülünk apám dolgozószobájában, s meg-megakadva, egymás szavát kipótolva zengjük a Walesi bárdokat. Apánk, kezében a szürke Arany-kötettel bólogat, s úgy rémlik, nagyon büszke két fiára. Én nyolcéves lehettem, bátyám tíz felé járhatott. Hogy miképp és miért került sor az előadásra, bevallom, már nem tudom. Bátyám sem emlékszik rá, de tudja most is a nevezetes balladát, akárcsak én.

Apánk rengeteget mesélt nekünk. Többnyire fejből mondott mindenféle izgalmas, sokszor humoros és persze mindig tanulságos történetet, leginkább arról, miféle kalandokba keveredett előző életében, amikor indián volt. Mikor kifogyott a történetekből vagy mikor valamilyen lírai élmény elragadta, verset mondott nekünk. Rengeteg verset ismert, tudott. Bizonyára így került történeteink közé kelta bárdok históriája, s bizonyára annyira magával ragadta fantáziánkat, hogy újra és újra elmondására kértük, míg meg nem elégelte a dolgot, s azt mondta: tanuljuk meg magunk. Mi pedig megtanultuk.

Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd.

Pár évvel később felragyogó szemmel fedeztem föl, hogy iskolám egyik folyosójára valaki valamikor felaggatta az Arany-balladákhoz készült Zichy-grafikákat. Mellesleg jegyzem meg, az iskolát is Arany Jánosról nevezték el, így aztán érthető okból kerültek a falra az illusztrált tablók. Én pedig – mikor ezért vagy azért kiparancsoltak az osztályteremből – sokat tűnődtem a képek alatt, megtanultam a versek első néhány strófáját, éppen annyit, amennyi a Zichy-kép körül elfért.

„A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
»Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!«”

Mellette másik tragédia és Zichy érzékletes rajza a rémült asszonyról:

„Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
»Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet.«
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

Idővel némelyik vershez hozzátanultam a folytatást is. De legjobban az maradt meg, aminek története ugyan nem ragadott meg, nyitóképének hangulata azonban erősen.

„Kassa mellett, egy fölvárban,
Tivornyázott a cseh rabló;
Ordas újbor a pohárban:
Hozzálátnak ketten-hárman.
Szólt az egyik: ez fölséges!
Szólt a másik: milyen édes!
Boldog ország, áldott ország,
Melynek földje ilyen bort ád!”

Valahányszor eszembe jutnak a cseh rablók, mindig átbucskázik elmém Arany másik és nyilván legfontosabb történetébe, a Toldiba. A második énekben ugyanis olyan erővel jelenik meg egy készülő tivornya, hogy szinte ott érezzük magunkat a Toldi-ház holmi kis vásárnál is népesebb konyhájában:

„Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,
Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollait letörli, bocskorát lerántja.
Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;
S bundáját lerántja, még pedig irhástul;
Más a vékonypénzü nyúlat szalonnázza,
Hogy csöpögjön zsírtól ösztövér csontváza.
Másik a malacot láng felett hintálja,
Szőrit kés fokával bőrig borotválja;
Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben,
Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenőben…”

Ma is fejből fújom. Hernádi tanár úr várta el, hogy megtanuljuk a Toldit, vagy legalább néhány énekét. Úgy tartotta, ezt a szöveget minden leendő magyartanárnak tudnia kell. Csak remélni merem, hogy legalább néhány pedagógus akad még manapság is, aki képes felmondani a verset. Vagy legalább néhány énekét.

De hadd mondjam el azt is, hogy milyen örömmel fedeztem föl Arany humorát. A Fülemile nemcsak mint bájos anekdota szórakoztató, de képei is tele vannak ötlettel, szellemmel, mókás megfogalmazással, nyelvi játékkal. Ezek közül csak egyet hadd emelek itt ki:

„Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, -
Hanem a just mégsem hagyva.”

Vérbe fagyva hagyni valakit és a jusst nem hagyni, két egészen másféle cselekvés. Egyik tényszerű, fizikai távozás, másik inkább szándék, elhatározás. Hogy Arany mégis egy szóba sűríti a kifejezés két értelmét, az nemcsak a költő nyelvi zsenialitását tükrözi, de egyúttal meghökkentő humorforrás is.

Ezt a verset is apámtól tanultam. Nyaralónk kertjében élt egy csalogánypár. S, ha tavasszal rázendítettek, apám mindjárt felkiáltott:

„Istenem uram,
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!”

Szerencsére a szomszédból nem érkezett goromba szó válaszként, s így az öreg vígan folytatta a verset, egészen addig, míg a bíró két zsebére nem csapott.

Így esett, hogy Arany verselése, lírájának sajátos ritmusa, nyelvének végtelen gazdagsága bensőséges melegséggel tölti el szívem, valahányszor beleakadok. Mert nemcsak Arany követi az arany által megrajzolt versformákat, de mindazok, akik közvetlen utána jönnek, akik körülötte éltek amolyan aranyos formákban alkottak, sőt gondolkodtak.

Nem akarom elvitatni senkitől az egyedi nyelvet, a teremtő képzeletet, de én akárhány verset olvasok a tizenkilencedik század második feléből, újra és újra Arany szövegfűzésére ismerek.

„A géniusz” – írja Egon Friedell – „semmi más, mint az a tömör megfogalmazás, sűrített kivonat, könnyen kezelhető vezérfonal, mely fukarul és pontosan, érthetően és áttekinthetően magába foglalja minden kortárs kívánságait és tetteit.” És ahhoz semmi kétség nem fér, hogy a tizenkilencedik század derekának, második felének legnagyobb lírikusa Arany. Minden, amit ő leír, korának lírája, korának verseszménye, korának szókincse vagy inkább szókincs-eszménye. S, hát ugyanakkor igaz az is –, s éppen azáltal válik igazzá, hogy Aranyban önmagára talál a népi-nemzeti irodalom eszméje –, hogy Arany meg is teremti, kánonná formálja, mércévé teszi a fellépése előtt tán csak homályosan, csak körvonalaiban létező irodalmi ízlést. Petőfi, Tompa, Gyulai Pál és sok sok pályatárs népies hangja Arany tollán válik klasszikussá. Ő az, aki a romantika által felfedezett őserőt felemeli a polgári, intellektuális térbe.

Néhány hónapja lapunk hasábjain Miklós Péter idézte Lőrincze Lajos nyelvészprofesszor véleményét. Idecitálom én is a szöveget. Mert pontosan azt írja, amit gondolok. Arany János nem az egyik legnagyobb magyar író, hanem a legnagyobb magyar író. Az a magyar író, akinek műveiben a magyar költői nyelv eddig legmagasabbra emelkedett, akinek műveihez – ha a tiszta, szép magyar nyelv üdítő vizében fel akarjuk frissíteni elsatnyult nyelvérzékünket – újra meg újra visszatérünk. […] Költői nyelvének gazdagságában, szépségében, ízességében, szemléletességében senki sem múlta felül.