Isotta Nogarola (1418 – 1466) tudós olasz humanista írónő. Veronában született. A wikipediából megtudhatjuk, hogy családja ott van gróf Apponyi Sándor nagyanyai felmenői közt. Lány létére, bármennyire is szokatlan, már fiatal korában sikerült elsajátítania a latin műveltséget. Ennek köszönhetően komoly levelezéseket folytathatott ismert, nála még műveltebb személyiségekkel. A levélváltásokat idővel filozófiai és teológia tanulmányok követték, míg végül komoly vitákba tudott elegyedni méltóságteljes egyházi személyiségekkel. A vita alatt természetesen nem vitatkozást kell érteni (főleg nem a mai nyelvhasználatban). Ezeket az értékes eszmecseréket abban a korban disputáknak mondták – mai szemléletben talán egyfajta szabadegyetemnek nevezhetnénk.

A wikipédiából azt is megtudjuk, hogy állítólag 1450-ben Rómában szónoklatot tartott az akkori V. Miklós pápa előtt. Ez valószínűleg egy üdvözlő beszéd lehetett, melyben megcsillogtathatta retorikai képességeit. 1453-ban felbontotta eljegyzését, elhatározta, hogy nem megy férjhez és a teológiának szenteli életét: a Bibliát és az első keresztény század műveit olvasva élt. Hat évvel később pedig már egy egyházi zsinat alkalmával levelet írt II. Piusz pápának, melyben lelkes szavakkal buzdította a török kiűzésére Európából. Már életében az olasz reneszánsz kiemelkedő hölgytagjai közé tartozott és számos csodálója akadt. Manapság magyarföldön is kezd újjáéledni ez a női élethivatás (Ordo Virginum) – talán nem is sejtik ezen hölgyek, hogy semmi új a nap alatt.

Nyomtatásban csak 1563-ban, Velencében adták ki azon tanulmányát, melyben a női nem védelmére kel, mégpedig az első emberpár, Ádám és Éva állítólagos bűnbeesése kapcsán. Ki a főbűnös? Kérdezi, s majd érveléseivel meg is védi igazát. Ma már komoly teológusok ezen nem vitatkoznának. Tudjuk, egyre gyakrabban olvassuk a szakirodalomban, hogy Éva ún. bűnbeesése utólag betoldott (segéd)fogalom. Újabb közel 500 évnek kellett eltelnie, hogy a teológia iránt érdeklődő magyar nagyközönség is jobban szemügyre vehesse az évszázados vita alakulását. Köszönhetjük ezt részben a Pamela Norris által megírt Éva történetének, melyhez már bárki hozzájuthat a Holnap Kiadó jóvoltából (benne Isotta Nogarolával is, 360. oldal). Manapság szintén lenne miről értelmesen vitázni, kár régi dolgokkal előhuzakodni. Jó példa erre Gróf Apponyi Sándor. Feltételezve, hogy olvasóink maguk is utána szeretnének nézni az itt felvillantott tényeknek, csak jelszavakban összegezném, elsősorban a könyvek iránti érdeklődését a Párizsban született magyar grófnak.

Gróf nagyapponyi Apponyi Sándor (1844. január 19. – 1925) műgyűjtő, diplomata, bibliofil és bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Apja halála után 1876-ban visszavonult birtokukra, s kedves foglalatosságának, a könyvek olvasásának és gyűjtésének élt. Pozsonyban kötött házasságot 1878. április 27-én Esterházy Alexandra grófnővel, aki viszont egy nappal korábban, január 18-án ünnepelné születésnapját. Három évvel később, 1881-ben egy fiatal tudós plébánost, Wosinsky Mórt helyeztek Lengyelre, a grófi birtokra. A plébános egy véletlen felfedezésből kiindulva 1882 és 1889 között ásatásokat folytatott a gróf birtokán annak támogatásával. Fáradozásai eredményt hoztak: sikerült feltárnia egy újkőkori sáncrendszert, melyet a környéken újabb feltárások követtek, s mindez „Lengyeli kultúra” néven vált ismertté.

Közben a gróf 1886-ban megjelentette nagyanyja felmenő rokonai, a ma 600 éve született Isota Nogarola, valamint Angela Nogarola és Zenevara Nogarola irodalmi munkásságát. Folyamatosan gyűjtött műveket Isota Nogarola korának hiteles rajzához és életrajzához. Ennek eredménye egy kis reneszánsz könyvtár, a Rariora gyűjtemény. Szívós munkásságának egyik oka bizonnyal az, hogy családja nyomdokait követve kezdett könyveket gyűjteni. 1774-ben dédapja, Apponyi Antal György (1751-1817) számos ritkaságból álló könyvtárat alapított Bécsben. Igazi műkedvelőként nem csupán a kéziratokat, ősnyomtatványokat és metszeteket gyűjtötte, de számos festményt őrzött többek közt Tiziano, Correggio, Murillo és Van Dyck munkái közül. Murillót azért emeljük ki, mert ő éppen 400 évvel ezelőtt született – a héten róla is megemlékezett a hirek.sk.

A családi könyvgyűjteményt Apponyi Antal (1782-1852) alakította nyilvános könyvtárrá, és 1939-ig a gyűjtemény külön könyvtárat képezett, majd azt Apponyba szállították. Az ifjú Apponyi Sándor már hatéves korában könyvekre tette félre pénzét. Tíz évvel később, tizenhatéves korában már készített bibliográfiai leírást könyveiről. Kálnoky Gusztávot, a későbbi külügyminisztert, nem csupán aukciós, antikváriumi beszerzéseire kísérte el az ifjú gyűjtő. Kálnoky adta neki az ötletet, hogy egy szakterületre tartozó munkák beszerzésére összpontosítson.

A folyamatosan gyarapodó könyvtár katalógusának első és második kötete még a gróf életében megjelent németül és magyar fordításban. Dézsi Lajos szerint – a (fennmaradt) levelek tanúsága alapján – sok segítséget kapott az egyes tételek, leírások korrektúrázásában feleségétől, Esterházy Alexandrától. A kettőjük áldozatos munkája egészítette ki az Apponyi Sándor által elkezdett folyamatot. Imponáló bizonyítéka e katalógus annak, hogy a magyar bibliofilek fejedelmeként tisztelt Apponyi nemcsak rendkívül igényes gyűjtő, hanem széles körű nyelvi és szakismeretekkel rendelkező tudós is volt. Báró Ernst von Plenernek úgy jellemezte, mint igazi hazaszerető magyart, és mint egy olyan arisztokratát, aki könyvszeretetében is magyar ügyet szolgált. 

1924. szeptember 15-én kelt adománylevelében hungarika gyűjteményét valamint történeti és bibliográfiai segédkönyvtárát a könyvtári berendezéssel együtt a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta. A nemzetgyűlés hálából érdemeit törvénybe iktatta. Apponyi Albert így írt róla: "Az ősi családi névre, melynek az ő halála óta én vagyok legöregebb viselője, ezzel új fényt árasztott boldogult rokonom és barátom, mert az ő, nagyobbrészt félrevonultságban és csendben lefolyt élete, az összes kortársak sorában a leghasznosabbak egyike volt a közügyre, különösen pedig a nemzeti önismeretre és annak megfelelő önérzet kifejlődésére nézve".

Joggal teheti fel az olvasó a kérdést: miért pont ezeket a részeket emeltem ki a közismert életrajzi adatok közül? Bevallom – nem titkolom – szándékosan, látva, hallva, ahogy manapság tűnnek el a régi szép magyar könyvtárak. Egyre gyakrabban irányulnak felém olyan kérdések: atya, nem vinné el szüleink (nagyszüleink) magyar könyveit? Az unokák (mi), már nem olvasnak magyarul. És a könyvek gyűlnek gyülekeznek. Kinek? Ma már minden ott van az interneten, vagy mégsem? A könyv nemcsak tudás, hanem esztétikai élmény is – főleg a minél régebbi kiadások. Nem a sok tudás viszi előbbre az embert, hanem a tudásszeretete. Pár évvel ezelőtt felkerestem a szövegben szintén kiemelt Kálnoky gróf egyik felvidéki leszármazottját. Teljesen egyetértett azzal, hogy menteni kellene, ami még menthető – főleg faluhelyen. Még abban az évben kértem magamat Csallóközbe, falura kisegítő lelkésznek. Rendi elöljáróimtól kaptam három kerek esztendőt. Meg is lett a gyümölcse. A híveim jóvoltából építettünk egy kis antik Bibliothecat – semmi különleges, de valami. Itt helyeztük el a már nincs rá szükség – címkéjű magyar könyveket. Persze, helyszűke végett csakis 1920 előtti kiadványokat. A napokban olvastam, hogy Kassán könyvesbolt nyílt, nagyszerű! Ideje lenne a magyar antikváriumokat is visszaállítani, gyermekeinkkel újra megszerettetni a könyvet, a régi magyar sajtótermékeket. Csodaszép világ van lehanyatlóban, csak kézbe kell venni.