Kedvem volna megtanulni, hogy a fülébe kiáltsam minden magyarnak. Kosztolányinak ez az írása azt is megmutatja, hogy miként élte át már egy jó évvel Trianon előtt Trianon tragédiáját a korabeli magyar. Ne csak a megaláztatást érezzük át, hanem azt is, hogy mindannyian, akik a magyar nyelvet kaptuk örökül, kincset birtokolunk. 
Így a kincs birtoklásának öröme és a fájdalom együtt jár. Milyen szörnyű közelségben vagyunk 1919-es állapotokhoz, azóta milyen kevéssé sikerült rendezni közös dolgainkat! Az elmúlt száz évet „őszintén szólva” elvesztegettük. Hiszen minden áldott nap „puskatussal verik és bottal, sóval, kötéllel szelídítik” azokat, kik magyarul beszélnek. Igaz, többnyire képletesen. A puskatus, bot, só és kötél helyét ma más eszközök vették át. De a módszerváltás még nem rendezés. Voltaképp nincsenek is közös dolgaink. Pedig szinte csak azok vannak, csak nem ismertük fel, hogy valóban közösek. Rendezésükhöz már nem adatik újabb száz esztendő. Fogjunk hozzá, hiszen Magyarország (Szlovákia, Kárpátalja, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria, Lengyelország) percei drágák.A vértanuk nyelvéről Egy ájult és szomorú délutánon olvastam valami cseh falragaszt, melyben az állt, hogy a magyaroknak már nincs semmijük, csak fokosuk, hegyesre pödört, villás bajuszuk és paprikájuk. Váltig hozzászoktam már az ilyenfajta sértésekhez. Alázatosan és szelíden fogadtam ezt is, én a magyar, aki fokost csak nagyon ritkán viselek, fontosabb irodalmi fölolvasásaimkor bajuszt mindössze másfél napig hordtam, egyetlenegyszer, a borbélysztrájk idején, paprikával sem igen élek. Eltettem tehát a bókot a többi bók közé, lepréseltem, mint egy emléket 1919-ből. Ha nincs fokosom, bajuszom és paprikám, legalább ez a „souvenir"-em maradjon meg.

Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy könyvet, Franki Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és cseh anyanyelvű költőnek önéletrajzát, aki 1836-ban, a nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofanti-t Az olasz bíboros, a földgolyó legnagyobb nyelvi lángesze, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszan és szívesen elcsevegett a csehországi költővel. Természetesen a nyelvekről folyt a társalgás. Azt kérdezte a költőtől, miért [nem ír] cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége. A beszélők különben ötpercenként váltogatták a nyelvekeit, németül kezdték, csehül folytatták és a héberrel fejezték be. A véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki a vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok volt, de a tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymásután nyilatkozott a cseh és magyar nyelvről s az utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát melyet eddig sehol sem közöltek magyarul, éppen e cseh születésű és cseh anyanyelvű költő írta le. A kijelentést, melyet alább szószerint való fordításban teszek közzé, rendkívüli érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh-magyar torzsalkodások miatt, de azért is, mert egy pártatlan és páratlan zseni tette, aki többek közt cigányul, koptul, kurdul is folyékonyan beszélt s ismert minden nyelvjárást és hangárnyalatot. A bábeli zűrzavar, mely mindnyájunkat nyűgöz, az ő villámló agyvelejében eloszlott. Tüneményes rövid idő alatt tanult meg egy-egy nyelvet, tökéletesen, hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég volt hozzáérnie egy nyelvtanhoz, hogy azonnal vérré váljon benne a szabály és gátlás nélkül való emlékezetében meggyökeresedjen az idegen szó. Amit egy nyelvről állít, azt el kell hinnünk, az ex cathedra hangzik el. Ő itten a szaktekintély.

Tudja — mondta a beszélgetés során a cseh költőnek — melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek a dallamosságukkal meglepnek. Ügyeljen, ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész és nézetemet igazolni fogja. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik a nyelvükben.

Vajon kit olvashatott akkoriban a monsignore? Vörösmarty Zalán futása 1832-ben jelent meg, de csak nyolcvan előfizetője akadt, itthon is alig ismerték még, nem valószínű, hogy eljutott volna a kezeihez. Csak az akkori fiatalokat lapozgathatta. Csokonai Vitéz Mihályt, Kisfaludy Sándort és Berzsenyi Dánielt. Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok és halotti papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos orkánjaival és égig zengő szenvedélyével jósolt Petőfiről, Aranyról és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját. Jól esik ezt emlékezetünkbe idézni ma, mikor minden áldott nap puskatussal verik és bottal, sóval, kötéllel szelídítik azokat, kik magyarul beszélnek. Tudják meg mindannyian, hogy királyi kincset hordoznak magukban. Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, aki a vértanuk nyelvén írok.
Kosztolányi Dezső