Könnyen ízekre szedhető, olykor zavaros, az idegen szavakat is pontatlanul használó írás. A szerzője nekem ismeretlen, megpróbálok hát utánanézni, vajh ki ős és merre van hazája. Az első, amire rábukkanok, a következő: az illető „meglepő, ám a mindennapi politikában egyáltalán nem szokatlan eszközökkel kívánja felhívni a figyelmet az általa vélelmezett visszásságokra”. Azt is megtudtam, hogy a Lenti Városi Bíróság elnöke gondnokság alá helyeztetné. Ez tavaly decemberben történt, hogy sikerült-e a gondokság alá helyezés, arról nem láttam hírt.
Hogy egy városi bírósági elnök gondnokság alá helyezést tart indokoltnak, s ez nem gátolja a Népszavát, hogy közölje az illető cikkét, azon nem csodálkozom, még annak fényében sem, hogy a bíróságok és a kormányoldal viszonya finoman szólva nem felhőtlen. Nekem azonban ez a körülmény elvette a kedvemet attól, hogy az illető úr cikkével vitába szálljak.
A Népszava böngészése közben azonban szemembe ötlött egy ugyancsak Trianon témájú írás. Ez a hiroshimai atomtámadás napján jelent meg, és így kezdődik: „Az első világháborút lezáró békeszerződést a magyar történelem legnagyobb tragédiájának tartja a megkérdezettek csaknem háromnegyede. Mégis: a többség szerint a kérdés csak politikai okokból kerül elő ilyen gyakran.” A megfogalmazás már sejteti, hogy egy közvéleménykutatásról van szó, s mivel a Népszavában jelent meg, nem meglepő, hogy a vizsgálatot a nagyon nem kormányközeli Publicus Intézet végezte. Az eredményeket a Népszava így mutatta be: Két súlyos kifogásom van a kérdésekkel kapcsolatban. Nem lehet tudni, hogy mit jelent a második. Mert nem belenyugodni vagy nem belenyugodni a kérdés, hanem az, hogy ki mit tekint megoldásnak. Még a területi revízióra való utalást is árnyalni kellene. A revíziós politika virágkorában, azaz a két világháború között is csak a nyelvhatárig való területrendezésben gondolkodtak, noha a „Nem, nem, soha” szlogen a békeszerződés teljes elutasításra utalt.
Elég közismert, hogy olyan Kárpát-medencén belüli együttműködésben gondolkodom, ahol minden ember, etnikai megkülönböztetés nélkül élhet az emberi jogok teljességével, bárhol látta is meg a napvilágot. A fenti kérdések árnyalatlansága miatt azonban a „soha nem szabad belenyugodni” skatulyába kerülnék, amit a Publicus aljas politikai számításból, vagy mérhetetlen butaságból a „Nem, nem, sohával” azonosít.
A másik vitám az utolsó kérdéssel van. Hogy miért kerül elő Trianon, arra nem elég egyetlen magyarázatot adni és arra rákérdezni. Mert miért beszéltünk nemrégiben oly sokat Arany Jánosról? Az évforduló miatt. Trianon százéves évfordulójához közelgünk, természetesen számítani lehet, hogy az eddigieknél többet fogunk a kérdéssel foglalkozni. A másik tényező: foglalkozni kell vele, mert eddig nem foglalkoztunk eleget. Kibeszéletlen. Ha a megkérdezetteknek mindezeket a lehetőségeket felvillantják, aligha kapott volna a nemzeti érzelmek felszítására utaló kérdés ekkora arányú igenlő választ.
Egyébként nem bánnám, ha valaki hitelt érdemlően rámutatna, hogy felelős kormánytényezők mely megnyilatkozásai korbácsolják a nemzeti érzelmeket? Ma ezzel legtöbbször román megnyilatkozásokban találkozunk, náluk is inkább a gyengécske ellenzéki pártok próbálkoznak magyarellenes szólamokkal szavazatokat szerezni.

Mind az RMDSZ, mint a hazai kormányoldal a hergelés helyett inkább arra törekszik, hogy néhány dolgot rendezzünk, annak érdekében, hogy a következő száz év ne elvesztegetett idő, hanem a regionális együttműködés gyümölcsöző időszaka legyen. Ezért szeretek Trianon 200-ról beszélni.
Van azért ebben az elemzésben értelmes gondolat is. Idézek: „Pulai szerint nem szabad eltagadni, hogy Trianonból máig megoldatlan problémák is adódnak. A baloldal eddig hátat fordított ezeknek a problémáknak, nem akart tudomást venni róluk – így teljesen átengedte a terepet a jobboldalnak. A Publicus igazgatója hangsúlyozta, hogy a hallgatás nem tartható álláspont. A baloldalnak olyan stratégiát kell kidolgoznia, amely tekintettel van az érzékenységekre, a konfliktusok kiélezése helyett a feszültségek tompítására fókuszál.”
Ebben csak az a hiba, hogy nem a baloldalnak, hanem Magyarországnak, pontosabban az egész magyar nemzetnek kell egy ilyen stratégia, pártokon, politikai ideológiákon túlmutató össznemzeti megközelítés. Mi a Charta XXI Megbékélési Nyilatkozatában megfogalmazottak alapján ehhez próbálunk hozzájárulni. Lehet csatlakozni!