Igaz, a keserűségét emlegette, mellyel szíve tele van. De a magyar miniszterelnöknek, ha szíve olyan tele van keserűséggel, mint a mi szerencsétlen földünk vérrel, akkor sem szabad a maga keserűségét ilyen nyilvánosan körül hurcolni. A föld se árulja el, hogy megtelt vérrel. Inkább friss zöldbe öltözik és a jövő reménységével biztat. A hajó kapitánya pedig, ha biztos is már a hajó elsüllyedése, még mindig nyugalmat erőszakol az arcára s a maga mesterséges nyugalmával nyújt utolsó reménységet a boldogtalan utasoknak. Finis Hungariae? Először is nem hisszük és századszor újra sem hisszük. Magyarország léte mégse attól függ, hogy vajon az entente országaiban s az egész világon átérzik-e ebben a pillanatban, amire Károlyi Mihály egész erkölcsi létét alapozta: a pacifizmust.

Ezzel kezdődött a Pesti Hírlap beszámolója Károlyi Mihály újévi beszédéről. (1919. január 2.) A lap a későbbiekben sem fukarkodott kritikával. Persze a beszéd maga, de a kritika is megerősítette azt a véleményemet, hogy Károlyinál és kormányánál többet kevesen ártottak addig a nemzetnek. Persze azóta már vannak vetélytársai, Kun Bélával  kezdve megosztott "díjakat" kellene kiosztani.

De találunk más figyelemre méltó dolgot. Némely szóhasználat annyira meglepő, hogy fel sem tételeztem volna, hogy nem a Rákosi korszak terméke.  Idézek:A Károlyi-pártra nagy történelmi hivatás vár. Mi a demokráciát magyar lélekkel akarjuk megtölteni, mi azt akarjuk, hagy a radikalizmust a nemzeti szellem sugározza át. Én olyan országban, ahol büntetlenül lehetne letépni a katona sapkájáról a nemzeti színű kokárdát, boldognak nem érezném magamat. Arra kell törekednünk, hogy a Himnusz gyönyörű harmóniával olvadjon össze a világszabadság dallamával, hogy a nemzeti trikolór ölelkezve simuljon a vörös lobogóhoz. Pár nap előtt szeretett vezérünk, Károlyi Mihály mindnyájunk tapsai között jelentette ki, hogy robogó gyorsvonaton kell haladnunk. Nekünk csak egy a kívánságunk: azok a sínek, amelyeken ez a vonat robog, megbízható, édes magyar földre legyenek lefektetve. Mondotta mindezt bizonyos noname Nagy György, abból az alkalomból, hogy a Károlyi párt tagjai újévi köszöntést mondtak Hock Jánosnak, a párt elnökének. Azt már jól tudjuk, hogy a vörös lobogó nem tud ölelkezve simulni a nemzeti trikolórhoz, aki ilyesmivel próbálkozott, mint Nagy Imre, az csúful végezte. A mai baloldalból egyébként nem lehetne még egy ilyen szóvirágos, semmit mondó nemzeti megfogalmazást se kifacsarni. (Ebben a tekinteben legalább őszintébbek, mint az elődök.)

Meglepett, hogy nem Rákosi Mátyás volt az első szeretett vezér, hanem már Károlyi is. Károlyi, aki az újévi köszöntőben Magyarország végét (Finis Hungariae) vetítette előre. A területi egység megvédésében reménykedett, miközben a csehek Pozsonyban, a románok Kolozsvárt voltak.

A politikai életlenlátás ilyen kiemelkedő teljesítménye után, s száz évvel később visszatekintve nem tudom másnak tulajdonítani, hogy a finis Hungariae elmaradt, mint annak, hogy Szent István jól döntött, amikor Patronát adott Hungáriának.