Negyven évvel az I. világháborút lezáró békék aláírása előtt Arany János szinte megjósolta, ami az 1919-es párizsi békekonferencián történt. Ennek következtében ma kevés dolog van, amiben minden magyar, bárhol is él, bármilyen politikai eszméket is vall, úgy egyetért, mint a trianoni békeszerződés megítélésében: azt legsúlyosabb nemzeti tragédiánknak tartja. Külföldön azonban kevesen értik meg és érzik át, miért be nem hegedő seb a magyarság számára az 1920-as amputálás, miért érezzük ma is az elvesztett végtagokat. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ami a magyaroknak egy tragikus vereség, az igazságtalan, rossz és súlyos következményekkel járó béke legklasszikusabb esete, az szomszédjaink többsége szemében győzelem és történelmi igazságtétel. Pedig a XX. század történelmének ismeretében ma már világosan látszik, hogy az I. világháborút lezáró békerendszer egész Európa számára tragikus következményekkel járt, a trianoni béke pedig a korábban nem tapasztalt mélységű viszályok magját hintette el Közép-Európában. Ahogy Churchill oly találóan írta erről: "az egykori Habsburg-birodalmat alkotó népek és tartományok számára a függetlenség olyan kínszenvedéseket hozott, amelyeket a régi költők és teológusok csak az elkárhozottak számára tudtak elképzelni." Fontos kötelességünk, hogy megértessük az egész világgal, elsősorban pedig szomszédjainkkal, hogy a II. világháború, térségünk náci, majd kommunista uralom alá kerülése nagy mértékben írható az 1919/20-as békerendezés számlájára.

Mit tudunk ma mondani Trianonról önmagunknak, túl azon, hogy Európa egyik legrégibb államát és benne a magyarságot földarabolta, hogy nagyon fáj, hogy nem feledjük a tért, ahol történelmünk jelentős eseményei lejátszódtak, ahol annyi nagy emberünk született és alkotott, s ahol ma is több millió magyar áll helyt, mostoha körülmények között? Mit tudunk mondani erről a tragédiáról a világnak, amit kész meghallani, aminek lehet foganatja? A tények és a következmények fölidézése persze mindig időszerű, hiszen minden nemzedéknek meg kell ismernie azokat a tényezőket, amelyek sorsát meghatározzák, de közel 85 évvel a békediktátum aláírása és 15 évvel a nagy európai földrengés, a rendszerváltozások után elsősorban arra kell választ keresnünk, hogy mennyire sikerült fölszámolni ennek a szerződésnek a ma is ható káros következményeit, illetve az orvoslás érdekében mik a jelenlegi lehetőségek és feladatok.

A magyar demokraták 1989 előtt hittek abban, hogy a diktatúra eltűnése meg fogja szüntetni, vagy legalább enyhíteni fogja a nemzetiségi konfliktusokat, 1989 után pedig bíztak abban, hogy a szabadság és a demokrácia radikális javulást fog hozni Trianon elsődleges kárvallottai, a határainkon túl élő magyarok számára. A kedvező irányú változások ellenére az alapvető cél, a határainkon kívülre került magyar közösségek fönnmaradását garantáló autonómia még nem valósult meg, sőt ettől valamennyi szomszédunk a leghatározottabban elzárkózik, ezért továbbra is törekednünk kell arra, hogy Európa és az egész világ felelősen gondolkodó politikusainak és szakértőinek a támogatásával ennek valamilyen válfaja mielőbb megvalósuljon. Így a trianoni békeszerződéssel létrejött súlyos feszültségforrás megszűnne, a magyar kérdés megoldódna – de nem a határon túlra került magyar közösségek eltűnésével.

Koltay Gábor nagy érdeklődést és nagy vitákat kiváltó filmje nem a tudományos ismeretterjesztés műfajába tartozik, inkább az érzelmekre ható szubjektív alkotás. Nem tárja föl az I. világháborúhoz és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásához, majd a magyar békeszerződéshez vezető valódi okokat, s nem mutatja be a függetlenné váló csonka ország megoldhatatlannak bizonyult külpolitikai dilemmáit, a kényszerpályát. A nemzetnevelés helyett az önsajnálat és a bűnbak-keresés zsákutcájába viszi népes nézőseregét. Az alábbiak – csak vázlatosan – a valódi okokat és folyamatokat kísérlik meg összefoglalni.

Az önrendelkezés elve és a megvalósítás

A történelmi Magyar Királyság 1918-20 közötti fölosztásának gyökere abban rejlik, hogy a mohácsi csatavesztést követően a két évszázadon át tartó, szinte szünet nélküli háborúskodás következtében az ország népessége közel felére csökkent, majd azt követően – szervezett és spontán bevándorlás révén – igen jelentős nem-magyar lakosság telepedett le, elsősorban az Alföld déli felében és Erdélyben. Tízezrek hajóztak le a Dunán Németországból, vagy még távolabbról, hogy éljenek a beígért előnyökkel, a szabad földdel, az adómentességgel és a mocsarakat lecsapolva ismét termővé fordítsák a földeket. Jöttek a túlzsúfolt Felföldről is az ekkor még tótnak hívottak, jöttek a Kárpátok alól a ruszinok, s jöttek magyarok az ország minden részéből. Ekkor menekültek nagy számban a Török Birodalom adóterheit nyögő ortodox keresztények, a románok és a szerbek Erdélybe és Magyarországra. Be is igazolódott, hogy ez volt az Ígéret Földje, százötven év sem kellett hozzá, hogy a telepesek virágzó kultúrtájjá varázsolják az elnéptelenedett területeket. Az új lakosság jelentős része hamarosan "hungarus" tudatú lett és azonosult az őt befogadó országgal, de a modern nemzeti eszme a XIX. század közepére behatolt a nem-magyar népek soraiba is, akik 1848-ban már nyelvi jogok mellé területi autonómiát is igényeltek maguknak. A bécsi udvartól és bigott vallási vezetőktől felhergelt horvát, szerb és (csak részben) a román parasztság a szabadságharc idején a magyarság ellen fordult, de a szlovákok döntő többsége Görgey zászlója alá állt. A kiegyezést következő évtizedekben a nemzeti-vallási feszültségeket valamennyire feloldotta a szerb és a román egyházak autonómiája, az egyéni jogokat biztosító 1868-as nemzetiségi törvény, nem utolsó sorban pedig a növekvő gazdasági jólét. A bunyevác-magyar Gyurkovics-lányok idillje, amit olyan hatásosan és oly meleg szívvel írt meg a verseci sváb patikus fia, Herczeg Ferenc, Jókai után a legnépszerűbb írófejedelem, nem állt távol a valóságtól. A nemzetiségi értelmiség azonban többet, közösségként történő elismerést és etnikai alapú területi autonómiát követelt, amitől az akkori magyar társadalom – a történeti jog mellett a lakosság kevert jellegére hivatkozva – elzárkózott. 

Amikor 1918-ban a magyar újságokban is megjelentek azok a térképek és röplapok, amelyek a történelmi Magyar Királyság földarabolását mint a győzelemre álló antant-hatalmak egyik hadicélját tüntették föl, még szinte senki sem hitte el, hogy idegen kézre juthat az ezeréves oroszág két harmada. Hogy a magyarok számára külfölddé fog válni Kolozsvár, Mátyás király szülővárosa és a magyar kultúra egyik fellegvára, Pozsony, évszázadokon át az országgyűlések és királyaink koronázásának színhelye, a magyar középkor emlékeit megőrző megannyi felvidéki és erdélyi vár és kastély, az aradi vesztőhely, a színmagyar Székelyföld és Csallóköz, vagy a török háborúk után újra betelepített és kemény munkával Európa legtermékenyebbé tett földje, a Bácska és a Bánát. A béke alapelveit rögzítő, Wilson amerikai elnök által 1918 első felében megfogalmazott  hadicélok és elvek a népek önrendelkezési jogát hirdették meg, s a központi hatalmak ebben bízva tették le a fegyvert. A magyarok között különösen erős volt a bizakodás, hogy az erkölcsös politikát hirdető "wilsonizmus" erősebb lesz, mint a szomszédok hódító szándékai.

1918 végén a történelmi Magyarország Atlantiszként elsüllyedt. A magyarsággal évszázadokon át sorsközösségben élő románok, szlovákok és szerbek miért váltak ki a Magyar Királyságból és miért igényeltek akkora darabot a magyarság testéből? Miért húztak a győztes nagyhatalmak igazságtalan határokat? Trianon oka nem a döntéshozók tudatlansága vagy félrevezetettsége volt, hanem az etnikai határok elvének részrehajló, elfogult, politikai számításból eredő eltorzított alkalmazása. Alapvetően az tette lehetővé a cseh, román és szerb politika mohóságának az érvényesülését, hogy a főként francia tisztek által irányított szerb, cseh és román haderő 1919 elejére megszállta és birtokba vette az általuk igényelt területek döntő többségét. Sajnos mi magyarok is hozzájárultunk saját balsorsunkhoz: a győztesek ígéreteiben és a majdani békekonferencia méltányosságában bízó Károlyi-kormány nem látta sem értelmét, sem esélyét a fegyveres ellenállásnak, ezért az antant által átadott jegyzékekben kiürítendőnek megjelölt országrészeket harc nélkül föladta.

A békeszerződés az önrendelkezési elvre hivatkozva, de a népszavazást kérő magyar javaslatot elutasítva - az 1910-es népszámlálás adatai szerint – 3 424 000 magyar anyanyelvű ember került megkérdezése nélkül, akarata ellenére idegen államok fennhatósága alá. Az 1910-es, meglehetősen hiteles népszámlálási adatok szerint a Csehszlovákiának ítélt területen 1 072 000 magyar, 435 000 ukrán vagy ruszin, 263 000 német és 1 702 000 szlovák élt. A Romániához csatolt részeken 1 664 000 magyar, 2 824 000 román és 750 000 egyéb nemzetiségű, főként németajkú szász és sváb lakott. Végül az új délszláv állam polgára lett közel 600 000 magyar és 800 000 sváb, szlovák, román és ruszin - 2 824 000 szerbbel és horváttal együtt, ezen belül a Vajdaság nemzetiségi összetétele a következő volt: 426 000 magyar, 511 000 szerb és 576 000 más nemzetiségű. Az autonómiával rendelkező Horvátországot nem számítva 54 %-os magyar többségű történelmi ország utódállamai sem lettek éppen nemzeti államok. Közel félmillió magyar elűzése után, a magyarság számát változatos eszközökkel csökkentő első népszámlálások alapján Csehszlovákiában a csehek aránya 50,5 % volt (22,5 % német, 15,7 % szlovák, 5,5 % magyarral szemben), Románia lakosságában 72 % volt román, a többi magyar, német és ukrán vagy ruszin, a délszláv államban pedig a vezetést egyértelműen kézben tartó szerbek aránya 47,7 % volt, 23,3 % horvát, 8,5 % szlovén, 5,5 % albán és 3,9 % magyar mellett. Ezek alapján egyértelműen megállapítható: a trianoni békeszerződés a győztesek által meghirdetett elvek megcsúfolása volt.

A világháború okai és a közép-európai hadicélok

Eötvös József a XIX. század egyik uralkodó eszméjének nevezte a "nemzetiséget," s valóban a saját nemzet vélt vagy valós érdekeinek minden más ügy elébe helyezése teret nyert egész Európában, hogy szép eredmények után eltorzuljon és végső soron két világháborúnak és szörnyű "etnikai tisztogatásoknak" legyen a fő oka. A XX. század elején Közép- és Kelet-Európa nagy birodalmait (a Habsburgot, az oroszt és az oszmán-törököt) a kereteik között élő népek egyre szűkebbnek érezték nemzeti eszményeik és céljaik megvalósításához. 1914 előtt azonban az európai hatalmi egyensúly követelménye és mindenek előtt a nagyhatalmak érdeke a status quo megőrzését diktálta, így a fönnálló határok bármiféle megváltoztatása illuzórikusnak tűnt. Az első világháború mélyebb oka azonban nem az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek önállósulási törekvése volt, hanem a rohamosan növekvő gazdasági és katonai erejével kérkedő és magának "a nap alatt" több helyet követő német politika, továbbá az a francia, brit és orosz félelem, hogy Németország Európa vezető hatalmává válik. Ugyanakkor Németország és Ausztria-Magyarország félt a vele szembenálló hármas "antant" teljes katonai fölényének a kialakulásától és kész volt egy preventív háborúra ennek megakadályozása érdekében. A boszniai szerb terrorista Princip fegyverét pedig egy olyan Nagy-Szerbia megteremtésének vágya sütötte el, amelyhez jelentős nem-szerb többségű területek is tartoztak volna. A (történetesen szlávbarát és magyarellenes érzelmű) osztrák-magyar trónörökös meggyilkolásából végül a nagyhatalmi ellentétek és a szövetségi rendszerek csináltak világháborút. Ebből Magyarország kimaradni nem tudott, de nem is akart (emlékezzünk csak, milyen lelkesedéssel indultak a magyar bakák is a "kutya Szerbia" megregulázására), még kevésbé állhatott a másik oldal, az antant mellé.

Az Osztrák-Magyar Monarchia fölosztása nem szerepelt az antant hadicéljai között, de a háború első szakaszában a szerb és az orosz szövetségesnek, majd a hadbalépés fejében Olaszországnak és Romániának tett területi ígéretek (így az 1916-os titkos, Erdélyt és egész Kelet-Magyarországot koncul kínáló bukaresti szerződés) már a földarabolás irányába mutattak. A történelmi lehetőség fölismerése vezérelte a bécsi Reichsrat tekintélyes képviselőjét, a cseh Masaryk professzort és néhány horvát politikust, hogy 1914-15-ben Angliába, illetve Franciaországba emigráljanak és ott - velük rokonszenvező politikusok, újságírók és rangos közéleti személyiségek közreműködésével - szisztematikus meggyőző kampányt indítsanak a Monarchia fölosztása és helyén nemzeti államok létrehozása érdekében. Nagy teljesítmény volt a birodalmi mentalitású, a "balkanizálódást" lesajnálva emlegető briteket és a létével a föderatív szerkezet sikerét bizonyító Egyesült Államokat meggyőzni. Ez elsősorban nem az érvek erejének volt köszönhető, hanem annak, hogy sikerült a szerb, horvát, cseh és román nemzeti mozgalmak céljait összekapcsolni a francia, brit, olasz érdekekkel, majd Wilson amerikai elnök nagyszabású, egy új nemzetközi rend létrehozására irányuló látomásaival.

A háború elhúzódása azonban minden hadviselő országban növelte a békevágyat és - legalábbis átmenetileg - háttérbe szorította a nyíltan hódító jellegű hadicélokat, ezért az antant-hatalmaknak "jól jött," hogy az "elnyomott kis népek" önrendelkezési törekvéseinek fölkarolásával morálisan igazolni lehetett az imperialisztikus háborút. Ezt fejezte ki 1917. január 10-i, Wilson békejavaslataira adott válaszjegyzékük, amelyben már a háború egyik céljaként szerepelt "az olaszok, a szlávok, a románok és a csehszlovákok fölszabadítása az idegen uralom alól." IV. Károly trónralépése után azonban, 1917 végén, a bolsevik hatalomátvétel, az olaszok caporettoi súlyos veresége és Románia összeomlása nyomán komoly formában fölmerült a Monarchiával kötendő különbéke gondolata, s ez esetben az antant kész volt elejteni az emigránsoknak tett ígéreteket. Smuts tábornok, a brit háborús kabinet tagja, az 1917. november 19-i szövetségesközi konferencia jóváhagyásával 1917. december 18-19-én Genfben titkos tárgyalásokat folytatott Mensdorff volt londoni osztrák-magyar nagykövettel. Az egész délszláv térséget, sőt Ukrajnát is el tudta volna fogadni egy föderálissá átszervezett Monarchia részének a Németországgal való szakítás fejében. Lloyd George brit miniszterelnök és Wilson amerikai elnök 1918. január 5-én, illetve 9-én nyilvánosan Ausztria-Magyarország népeinek autonómiája, de területi integritásának megőrzése mellett foglalt állást. A császár-király és Ausztria-Magyarország legtekintélyesebb politikusai viszont nem akarták vagy nem merték vállalni német szövetségesük cserbenhagyását, ezért a különbéke helyett a kölcsönös engedményeken alapuló általános békét szorgalmazták. 1918 tavaszán azután Lenin Oroszországa kivált a háborúból és a németek mindent egy lapra, egy győzelmes nyugati offenzívára tettek föl. Ennek kezdeti sikerei fölértékelték a Monarchia fölbomlasztására törekvő erők jelentőségét. Áprilisban az olasz fronton megkezdődött a lélektani hadviselés történelmének nem előzmények nélküli, de mégis új korszakot jelentő fejezete. Naponta mintegy 150.000 röplappal kezdték bombázni az osztrák-magyar egységeket. Ezeken bejelentették a cseh és dél­szláv függetlenség programját és ennek a szövetséges kormányok részéről történő támogatását, az új államok határait feltüntető térképekkel illusztrálva. A szláv és román egységeket dezertálás­ra szólították föl, s fölkí­nál­ták, hogy lépjenek be a szövetségesek által létre­hozott cseh és délszláv légiókba. E propaganda ajánlata - nemzeti függetlenség, sosem álmodott kedvező határok és szövet­sé­gesként való elismerés az antant részéről - rendkívül vonzó volt és nagyban hozzájárult nemcsak a Monarchia 1918. júniusi offenzívájának kudarcához, de magához a végső összeomlás­hoz is.

A nyár folyamán a szövetségesek hadviselő félként ismerték el Csehszlovákiát, októberben pedig az Osztrák-Magyar Monarchia fegyverszüneti kérelmére adott válaszban ragaszkodtak a csehszlovák és délszláv függetlenség elismeréséhez. Az utolsó közös külügyminiszter, ifj. Andrássy Gyula 1918. október 27-i jegyzékében ezt elfogadta, másnap Prágában, október 29-én pedig Zágrábban kiáltották ki a függetlenséget, illetve az elszakadást.

Az új magyar határok kialakulása

Magyarország határairól a november 3-án Páduában aláírt fegyverszünet nem rendelkezett, de lehetővé tette a Monarchia bármely területének az antant csapatai által történő megszállását. A délen előrenyomuló, Franchet d'Esperey francia tábornok által vezetett antant-haderő - az őszirózsás forradalom vezetői által Belgrádban aláírt katonai konvenció alapján - csak Magyarország déli sávját szállta meg. Benes csehszlovák külügyminiszter azonban novembertől hivatalosan részt vett a szövetségesek párizsi politikai tanácskozásain és elérte, hogy az antant felhatalmazza a cseh haderőt az általa igényelt területek megszállására. A  Károlyi Mihály által vezetett magyar kormány a nagyjából a mai határ szerint igényelt területeket (ahol akkor kevesebb mint kétmillió szlovák, egymillió magyar és több százezer ruszin és német élt) ellenállás nélkül kiürítette. Január végére a cseh hadsereg birtokba vette - korabeli szóhasználattal - az egész Felvidéket, a mai Szlovákiát.

A háborúban vereséget szenvedett és 1918. májusában különbékét kötött Románia - öt nappal a fegyverszünet aláírása után - ismét "belépett" a háborúba és a belgrádi demarkációs vonallal mit sem törődve hadseregével fokozatosan elfoglalta Erdélyt. A december 1-én Gyulafehérvárott tartott, kizárólag románokból álló népgyűlés már a román csapatok jelenlététől fölbátorodva mondta ki a Romániához történő csatlakozást - akkor még minden szépet és jót, autonómiát ígérve a magyaroknak. A marosvásárhelyi, majd kolozsvári magyar népgyűlés ezzel szemben állást foglalt a demokratikus, a nemzetiségeknek önkormányzatot biztosító Magyarország mellett, de a kis létszámú magyar fegyveres erők - a budapesti kormány utasításainak megfelelően - ellenállás nélkül visszavonultak s így az antant jóváhagyásával előrenyomuló román hadsereg karácsony estéjén bevonult Kolozsvárra.

Az 1919. január 18-án Párizsban összeülő békekonferencia már kész tényekkel, Magyarország háromnegyed részének katonai megszállásával találta magát szemben, amikor a területi kérdésekkel foglalkozó bizottságok február és március folyamán elkészítették a határokra vonatkozó javaslatokat. Ezekben döntően a francia elképzelések érvényesültek, lényegében véve a mai határvonalat jelölték ki. A maximális cseh, román és szerb igényektől ez jócskán elmaradt, de magyarok számára jóval kedvezőtlenebb volt, mint az amerikai szakértők által javasolt vonal. Az ajánlásokat az öt nagyhatalom külügyminiszterei 1919. májusban hagyták jóvá. A döntésekben a Tanácsköztársaság budapesti kikiáltásának közvetlenül nem volt szerepe, inkább ennek fordítottja az igaz: a Kelet-Alföld kiürítését elrendelő Vix-jegyzékre adott kétségbeesett reakció volt a magyar Kommün. Kun Béláék a szomszédok imperializmusát a forradalom elterjesztésével és szovjet Vörös Hadsereg segítségével remélték legyőzni, de a nacionalizmus erősebbnek bizonyult mint az internacionalizmus. A területi rendelkezések mögött azonban nemcsak a győztesek bosszúja és szomszédjaink mohósága állt, hanem az a tapasztalat is, hogy a kommunizmus, a forradalom terjedésének legjobb ellenszere a nemzeti eszme. A vesztes államok rovására nagyvonalúan meghúzott lengyel, csehszlovák, román és délszláv határok egyben arra is szolgáltak, hogy az antantnak, elsősorban az európai hegemóniára törekvő Franciaországnak megbízható szövetségesei legyenek Németország hátában, s hogy a különválasztott Ausztria és Magyarország kicsi és gyönge legyen. Az Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség meghallgatására csak 1920 elején került sor. Lloyd George brit miniszterelnök ekkor döbbent rá, milyen súlyos következményekkel járó, igazságtalan békét diktálnak Magyarországnak, de végül ő is elfogadta, hogy a békeművön változtatni már nem lehet.

A győztes hatalmak döntését - az erőviszonyokat és a lehetőségeket felelősséggel mérlegelve - az Simonyi-Semadam kormány fogadta el, amelynek a külügyminisztere Teleki Pál volt. A békeszerződést a magyar Nemzetgyűlés 1921-ben ratifikálta, kihirdetését Horthy Miklós és Bethlen István miniszterelnök írta alá. Azért is kell e tényeket ismerni, mert a nemzeti feledékenység már olyan kijelentéseket is tett, miszerint az Antall-kormány mondott le a történelmi Magyarország egyes területeiről...

A következmények

Valódi békét, stabilitást nem hozott a kisebbik Trianon-palotában aláírt békeszerződés, ellenkezőleg, súlyos nemzetközi feszültséggócot teremtett. Tragikus módon szembefordította egymással azokat a közép-európai népeket, akik nehéz történelmük során egyformán áldozatai voltak a környező nagyhatalmak hódító törekvéseinek. Annál szomorúbb ez, mivel a történelemben e népek jóval ritkábban háborúztak egymással, mint akár nyugat-, akár dél- vagy észak-európai társaik, viszont sok esetben egymással szövetségben, közösen küzdöttek függetlenségük védelmében. Sőt, leginkább messzetekintő politikusaik és gondolkodóik a tartós együttműködés, esetleg egy konföderatív államalakulat megteremtése útján hitték biztosíthatónak az egész térség szabadságát és függetlenségét a hódítónak és elnyomónak megismert nagyhatalmakkal szemben. Kossuth 1862-ben feledhetetlen szavakkal ajánlotta a dunai konföderáció programját: "Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára!" A "mosolygó jövő" helyett azonban Közép- és Délkelet-Európa a békerendszer haszonélvezői és kárvallottai közötti állandó feszültség és ellentét színtere lett.

1919 után a korábban szinte kizárólag egy viszonylag szűk értelmiségi körre szorítkozó viták és ellentétek kezdtek behatolni a társadalom mélyebb rétegeibe is. A nemcsak magyar nagybirtokosoktól, de a magyar egyházaktól is elvett földet diszkriminatív módon kizárólag az új többségi nemzetekhez tartozóknak, gyakran távolról jött telepeseknek, gyarmatosítóknak adták. Az iskolákban az új tankönyvek hamis mítoszokat terjesztettek és az "ezeréves elnyomók", a magyarok elleni érzelmeket gerjesztették. A kisebbségi helyzetbe került magyarokat százféle módon alázták meg, korlátozták még a belső törvényekben és nemzetközi szerződésekben biztosított szerény jogaikat is. "Mindegyik új államban felülkerekedett egyfajta szűklátókörű hivatalos nacionalizmus," és ennek célpontjai a kisebbségek voltak - írta Hugh Seton-Watson brit történész, annak a Scotus Viatornak a fia, aki az új Közép-Európa egyik megálmodója és létrehozója volt. A békeszerződések részét képező, nemzetközi jogilag kötelező kisebbségvédelmi szerződések a kisebbségi helyzetbe került magyarokat és németeket ugyan nem tudták megvédeni a türelmetlenség és jogtalanság számos megnyilvánulásától, ezek azonban mégis korlátokat szabtak az utódállamok önkényes viselkedésének.

Az egyházak és a hitélet ugyancsak súlyosan megsínylette a békeszerződést. Az egyes felekezetek egyházkerületeit a határ szétszabdalta, Csehszlovákiában mind a katolikus, mind az evangélikus egyházban a magyar hívők kisebbséggé váltak, s az új állam politikájához igazodó egyházi vezetők a magyarok jogos nyelvi igényeit kevéssé vették figyelembe. Mai következmény, hogy évek óta hiába kérvényezi a háromszázezer léleknél is több szlovákiai magyar katolikus, kapjanak végre önálló püspökséget, első lépésként esetleg magyar nemzetiségű segédpüspököket. Romániában a Királyhágómelléki Református Egyházkerület hivatalos elismerésére közel húsz évet kellett várni. Az erdélyi magyar katolikus püspökök az elenyésző számú római katolikus és a jelentősebb számú görög katolikus románok kebeléből választott bukaresti érsek fennhatósága alá kerültek, így a közel egy millió magyar katolikus is nehezen tudja érvényesíteni a hitéletben is fontos anyanyelvi és nemzetiségi érdekeket. Valamennyi utódállamban súlyos csapást mért az egyházak oktatási és karitatív munkájára előbb az I. világháborút követő földreform, még inkább pedig vagyonuknak a II. világháború után végrehajtott, államosításnak nevezett kisajátítása. Az egyházi iskolák, kollégiumok, ingó és ingatlan vagyontárgyak túlnyomó részének a visszaszolgáltatására a kommunista rendszerek összeomlása után sem került sor, ezzel súlyosan megsértve a jogfolytonosság és a magántulajdon szentsége elvét.

A békerendezés elfogultsága és a többség türelmetlensége folytán a magyar kisebbségek és anyaországuk egyetlen megoldásban tudtak csak gondolkodni, a határváltozásban, minimálisan a magyar többségű területek visszacsatolásában, maximálisan az "ezeréves határok" visszaállításában. A magyar gondolkodás nem nagyon tett különbséget a románok, szlovákok és szerbek által lakott területek leválasztása és a túlnyomó többségben magyarok által lakott határmenti sávok és távolabbi nyelvszigetek elszakítása között. A nem-magyar területek leválásába a magyar társadalom valószínűleg bele tudott volna törődni, de a 3,5 millió magyar elcsatolásába és állandó zaklatásába nem. A "Nem, nem, soha!" magyar jelszavára adott "Egy barázdát sem adunk vissza!" válasz kizárta a megbékélést és "az általános és kölcsönös ellenségeskedés állapota jó lehetőségeket teremtett a béke aláaknázására törekvő nagyhatalmak számára," hogy ismét H. Seton-Watsont idézzem. Így történt, hogy a látszólagos haszonélvezők, Magyarország szomszédjai számára is igen súlyos következményei lettek a megemészthetetlenül nagy zsákmánynak. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a magukat 1920 óta nemzeti államként definiáló, a valóságban azonban soknemzetiségű országokban éppen a kisebbségi kérdés miatt nem tudott kialakulni, illetve működni a demokrácia. Az önrendelkezési elvet megsértve létrejött országok többségi nemzetei ugyanis a kisebbségek számára nem merték biztosítani a demokratikus jogokat, az erdélyi magyaroknak, a szlovákoknak és a ruszinoknak megígért autonómiát, s ez - ahogy Bibó István "A keleteurópai kisállamok nyomorúsága" című klasszikus tanulmányában is megírta - eltorzította ezeknek az országoknak a belső fejlődését, az emberek gondolkodását.

A második világháború során, illetve közvetlenül utána Európa szinte minden népe megismerte a totális háború szörnyűségeit. A tömeggyilkosságok, a kegyetlen polgárháború, a koncentrációs táborok és gázkamrák, a ki- és betelepítés, a nyílt vagy leplezett "etnikai tisztogatás" tízmilliók életét tette tönkre. Mindezek csak növelték a sérelmeket, a félelmeket és a nemzeti türelmetlenséget, s ezeken a betegségeken a kommunizmus nem tudott, valójában nem is akart segíteni, csupán vörös palástba burkolta a nemzeti elnyomást és jó időre a többséget és a kisebbséget egyaránt kiszolgáltatta az államhatalmi terrornak, az irracionális és mérhetetlenül káros gazdasági politikának, a nemzetközi életben pedig a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeinek. Hitlert és Sztálint tulajdonképpen az I. világháborút követő rossz békék hozták Közép- és Kelet-Európa népeinek a nyakára. Churchill, századunk kataklizmáinak nagy tanúja, irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott munkájában találóan állapította meg, hogy a Saint-Germain-i és trianoni békeszerződés révén elnyert "függetlenség az egykori Habsburg-birodalmat alkotó népekre és tartományokra egytől-egyig olyan szenvedéseket hozott, amilyent a régi költők és hittudósok csak az elkárhozottak számára tudtak elképzelni."

Külön tanulmányt, könyvet igényelne annak a bemutatása, mi lett a sorsa 1990. után a nemzetek közötti megbékéléssel és a kisebbségi jogok nemzetközi jogilag kötelező formában történő rögzítésével kapcsolatos reményeknek. A feszültségek forrásai vitathatatlanul nem a politikai és kulturális jogokért kiálló, a jövőjüket garantáló önkormányzati kereteket igénylő magyar és más kisebbségi közösségek, hanem a soknemzetiségű államokban a többségi nemzet hegemóniáját megteremteni akaró, kommunistából nacionalistává vedlő politikusok. A nemzetközi közösség felelőssége ismét abban rejlik, hogy nem ragaszkodik saját elveihez, az 1975-ös Helsinki Záróokmányban, az 1990-es Párizsi Kartában és az Európa Tanács konvencióiban megfogalmazott kisebbségi jogok betartásához, hogy a boszniai borzalmaktól megrettenve az agresszív politikával szemben inkább a békítgetés, mintsem a határozott föllépés politikáját követi.

Pedig a megoldás, a megbékélés elvei, mintái és keretei adottak a Kárpát-medencében a Balkánon, sőt a Kaukázus vidékén is. Európa nyugati felében a decentralizáció, a helyi demokrácia, az önkormányzat, az autonómia ma mindennapi gyakorlat. Ha Magyarország szomszédai az Európai Unió tagjai akarnak lenni, akkor a kisebbségekkel szemben követett politikában szakítani kell egy 75 éves rossz hagyománnyal. Amíg erre nem kerül sor, addig állandó lesz a feszültség a többségi nemzet és egyfelől a kisebbségben élő nemzeti közösségek, másfelől azok anyaországa között. E feszültségeket felelőtlen politikusok előszeretettel gerjesztik. Az ilyen politika, nem pedig a törvényes, politikai eszközökkel saját fönnmaradásuk biztosítására törekvő kisebbségek veszélyeztetik a stabilitást és gátolják a valódi demokrácia kialakulását. Európa országainak érdeke, az 1920-as magyar békeszerződést előkészítő nagyhatalmaknak pedig különleges felelőssége, hogy Trianon legnagyobb kárvallottai, a magyar kisebbségek végre föllélegezhessenek és szülőföldjükön, őseik földjén ismét otthon érezhessék magukat. Magyarország ezt elsősorban azzal segítheti elő, ha politikailag stabil, a NATO-ban jó szövetséges, az Európai Unióban jó gazdaságpolitikát folytató partner, szomszédjai számára pedig segítőkész, de érdekeiért határozottan kiálló barát.

Magyar Szemle, 14. (2005/ 5-6.) 7-24.