Papp Jenő: Egyszer volt Céckén ünnep a világon
— Ha már le kell lepleznem azt a szerény kis bihari falut, amelyik nekem a legkedvesebb, akkor szétszóródott lakosai helyett inkább rég kimúlt állatait bátorkodom itt feláldozni. Mert hol vannak már azok a céckei ökrök, ludak, kacsák, kutyák és malacok, amelyek egyszer az éleiben be tudtak végre alaposan rúgni. Elnyelte az enyészet őket, míg a lakosok ma is élnek, őket nem szeretném megbántani, de a mámoros ökrök közül valószínűleg egyetlenegy se húzza már az igát.

A céckei lábasjószág tényleg hozzá jutott egyszer a szeszhez s ezt a példátlan örömnapot a céckei szeszgyárnak köszönhették. Zathureczky István szeszgyárának óriási tartályai dombon álltak, tele a legfinomabb szesszel s a tartályok dombjai alatt Cécke egyik ünnepelt kis patakja folydogált. Volt kis fahídja, volt itatója, volt lubickolója a pataknak, nyáron itt fürödtek a libák és a lurkók s ha a gémeskútban kiszáradt a víz, a jószágot a patakba hajtották. Részben pataáztatás, részben szomjúság csillapítás végett.

Fent a dombon valahogy kilyukadt az egyik hatalmas szesztartály s a kristálytiszta alkohol ömleni kezdett lefelé. Ez a drága szesz-ér elérte a patakot s attól kezdve a tartály egész tartalma bele ömlött a patakba. A szeszgyárban semmit se vettek észre, a lakosság se tudott arról, hogy pálinka csobog a patakban s gyanútlanul hajtották be a vízbe az ökröket. A lovasszekerek is megálltak egy pillanatra a vízben, hadd hörpintsenek egyet a derék kis mokányparipák. Már ezek a tovatrappoló lovak nagyokat nyihogtak, mikor az ostor kiverte őket a patakból, de a gazdák azt hitték, hogy azért van jókedvük a lovacskáknak, mert hazafelé mennek.

Az első megdöbbentő misztikumra két dülöngélő tehén adott okot. A jámbor állatok teli tőggyel álltak be a vízbe, szelíden ittak belőle és megvadulva léptek föl a partra. Folytonosan bőgtek, valóságos szarvasbőgést csaptak. A szemük keresztbe állt s mind a négy lábuk csetlett-bottlott. A gyerek rémülten hajtotta haza a két állatot, végig zokogta a főutcát, hogy megbabonázták a teheneket. Az asszonyok összefutottak. Pár perc múlva hasonló szégyenletes állapotban bukdácsolt haza a szomszéd tehene is, aztán a bíró ökrei — ezek a fegyelmezett és törvénytisztelő lények — állítottak be feltűnő csapzottan. A patak partján rucák akarlak sétálni, de ezek is orra buktak. És egész sereg liba hagyta abba rendes napi fürdését, kikeltek a vízből, dalolni akartak, mint a hattyúk és iszonyú gágogás között szálltak föl a légbe, tüneményes siklórepüléssel, hogy aztán mámorosán hulljanak le az árkok partjára.

Egy kis patak nagyon hosszan el tud kanyarogni a faluban, elandalog az udvarok mellett, kertek alatt, urasági ólak tövében, kinyúlik a mezőkre s mindenütt akad egy szomjas borjú. Belelépnek pulykák, isznak belőle egész csűrték, a gúnár belevezeti egész udvartartását s a tinók és bivalyok sokszor órákig elhenyélnek az iszaposabb részletekben. A nagy tartály véges-végig megmérgezte ezt a parányi Tiszát, ahol belekóstoltak, ott mindenütt mámort szürcsöltek fel belőle az állatok. Mire a falu észbekapott, már részegen kurjongattak a kakasok, a tyúkok meg jobbra-balra dűlve tántorogtak, mintha lakodalom lenne Céckén s az összes állatok olyan kvalifikálatlanul viselkedtek, mintha mindannyian a kocsmából jönnének. Már nem is emlékszem tisztán, hogy ki fedezte fel a pálinkás patakot, azt hiszem, a harangozó kiáltott rá először a becsiccsentett kutyájára, hogy lehelj rám te gazember, — tény az, hogy a becsületes Bodrin megérezte a szesz illatát, lerohant a patakhoz s először csak szimatolni kezdte a vizet. Aztán hasra feküdt és vedelni kezdte a pogány italt, miközben a szünetek alatt fel-felordított:
— Igyatok, mert elfolyik!
Szerette volna a két kezével feltartani a patakot, tálakért kiabált, de senki se hallgatott reá, mert már ott hasalt a fél falu a patak partján. A népek szájukkal estek neki a potya pálinkának, a tenyerükkel öntötték magukba s egyesekben volt még annyi öntudat, hogy hamar kiverték a jószágot a mederből. Nem azért, hogy tisztább legyen az ital, hanem hogy több jusson az embereknek. Előszedték a tűzoltásra berendezett edényeket, rocskák, vödrök és kupák csapkodták a vizet, merték kifelé, előkerültek a hordók, kihúzták a községi pumpát s a józanabbak gátat kezdtek hányni a patak elé, hogy elrekesszék a folyást. Mire valaki félreverte a harangokat, a szomszéd falvak is felfigyeltek, de hiába kémlelték az égen a füstfelhőket, semmit se láttak, mire elterjedt a hír, hogy a céckeiek megbolondultak.

A harangok riadójára lettek figyelmesek fent a gyárban is. A főfőző, a csíráztató, a gépész, lakatos és a raktárnok futólépésben rohant le a faluba. Egy lelket se találtak az utcákon, de annál több különös kakassal, libával, totyogó kacsával találkoztak. S mikor leértek a patakhoz, a lábuk gyökeret vert arra a látványra, amelyik elébük tárult. Ott hemperegtek az emberek a partokon s vitték hazafelé a vizet, mint egy, kincset. Egyikkel se lehetett szóba állni,- csak nevetett mindegyik, mikor szóllak hozzájuk és lökdösték őket a patak felé.
— Siessen, mert már apad!
Nem tudom már azt se, hogy miképpen állították el ezt a kánaáni forrást. Hogy a tartályt dugaszolták-e el, vagy; a patakot merték ki az utolsó cseppig. Csak arra emlékszem, hogy majdnem egy hétig tartott, míg az állatok és emberek kijózanodtak. Sok szárnyas mámorosan ment a másvilágra, mert tort ült a falu és iszonyú öldöklés tört ki a baromfi fronton. Soha olyan boldogok még nem voltak az emberek, mint ezen a napon. Égi jelekkel magyarázták később a patak csodáját és sokáig megkímélték az értékesebb jószágot, mint amelyiknek a felfedezésben oroszlánrésze volt. De arra is emlékszem, hogy az élesdi fináncok agyafúrt merényletnek fogták föl az egész hallatlan kalandot s egy hét múlva jogtalan szeszes ital elfogyasztásáért perbe fogták az egész falut. Olyan fogyasztási illetéket sóztak a falu nyakába, hogy küldöttséget kellett meneszteni a vármegyéhez.

Azóta talán már idegenforgalmi 'nevezetesség lett a hősi patakból, mutogatják s talán még reménykednek is, hogy lesz még egyszer Céckén ünnep a világon.

Megjelent a Magyarság 1933. évi karácsonyi számában.

Rég volt, tán igaz se volt. Az azonban biztos, hogy Zathureczky István Céckén volt földbirtokos, egyebekben pedig a Magyar Iparművészeti Társaság rendes tagja. Hogy Céckén volt-e szeszgyár, annak még nem találtam hiteles bizonyítékát, de annak igen, hogy a székelyföldi Zathureczkyek foglalkoztak szeszgyártással. Ekként a történet akár hiteles is lehet.

De van még meglepetés Cécke ügyben. A városháza épületéről találtam egy fotót a Google Föld programon. Már az épület is különös. Egy modern városban is helye lehetne. Ha nem látnám mellette a két román zászló között az európait, nemigen hinném, hogy városházáról volna szó. A hivatalos tábla látszik ugyan, de olvashatatlan. Nem így az a három szó, ami fentebb, a büszke üvegpalotának mintegy a homlokán figyelmeztet: NIHIL SINE DEO. Semmit Isten Nélkül. Ügyesen megkerüli a nyelvtörvény buktatóit, kimondja latinul a lényeget. Úgy érzem, az új esztendőben csak el kellene látogatni Céckére, megtudni, photoshopos vagy valós a kiírás. (Netán társbérletben van a hivatal az Istenházával?)
 
Amúgy a nevezetes patakot, ha megszeszesítésekor nem is, de azóta valóban elrekesztették, egész komoly tavat duzzasztottak belőle, azaz nem is belőle, hanem a közeli Sebes Körösből. A környékbeli dombok, hegyek pedig cementté kezdenek alakulni, talán ezért volt mód a polgármesteri csodapalota felépítésére. Akár eljutok 2020-ban Céckére, akár nem, Boldog Új Évet minden céckeinek, magyarnak, románnak egyaránt.

Utóirat: Mindazok, akik további meglepetésekben akarnak részesülni, látogassanak el, legalább olvasóként a Charta XXI. facebook oldalára, de be is kapcsolódhatnak a versenybe: a december 14-e óta megjelent falukról bármikor megírhatják, hogy mit tudnak róla, illetve mit találtak róla. https://www.facebook.com/ChartaXXI/  A verseny 2020. június 4-ig tart és százezer forint összdíjazású.

Jelszó: Utáljuk együtt a facebookot, de ha már van, használjuk jóra!