Annak az embernek a szobrát, aki állítólag felfedezte Amerikát. Hogy miért, arról azt lehetett olvasni, hogy a tüntetők így akarják kifejezni szolidaritásukat az amerikai őslakosokkal. Kissé elkéstek vele, nem mondom, az amerikai földrész sorsa miatt aligha a nagy hajós hibáztatható egyedül. Nancy Pelosi demokrata párti házelnök is mondott egy megcáfolhatatlan (szerinte) igazságot, miszerint ezek a szobrok a gyűlöletnek adnak tiszteletet, és nem a nemzeti örökség részei. Muszáj elmozdítani őket. Azt nem tudhattuk meg, hogy mi az amerikai nemzeti örökség része, mert erről nem szólt. Az viszont biztos, hogy a tolerancia nem az.

A világ s benne Magyarország álságos politikai életének szomorú és importált velejárója az örökös provokáció. Valószínűleg már régóta oktatják ezt a tudományt a különböző boszorkánykonyhák egyetemein, s hogy folyamatosan vannak tanítványaik, akik mindig képesek a megújulásra, azt naponta tapasztalhatjuk. A provokáció meg a hülyeség vírusa épp olyan gyorsan terjed, mint a koronakóré.

S úgy tűnik, miként az, ez is tartósan itt marad velünk. Ezt a mostani elegyet nyugodtan nevezhetjük fehérellenes vírusnak. Amit ugyan ott, a messze Amerikában a vezényszóra őrjöngők önmaguk szabadítottak önmagukra, s még büszkék is rá. Terjedése – javítva a pár mondattal korábbi kijelentésemet – még tán gyorsabb is, mint a koronavírusé. Hiszen a világ még szinte fel sem ébredt a karantén rabságából, de némelyek rögvest úgy érezték, újabb rabságba kell zárni. S ez a vírus, a provokáció vírusa, mint talán mindegyik, először enyhe tünetekkel járt. Magyarország életében az elmúlt esztendőkben bekiabálással, trágársággal, hazudozásokkal (e három "kedves" jelenség leginkább a parlamentben tapasztalható), de megéltünk már ilyen-olyan csillagokkal való hőzöngést, piros festékkel, tojással dobálózást, verbális megbotránkoztatást (lásd Niedermüller), ötletet valahogy mindig sikerült lopni a művelt Nyugattól.

Úgy tűnik, az ötleteket ma is onnét vesszük. Amerika őrjöng (műőrjöngés ez, bizony, közelednek a választások). Magyar celebek egy csoportja például szükségesnek érezte, hogy az amerikai fehér bőrű rendőrök által elkövetett, valóban gyalázatos erőszak ellen a kissé távolabb fekvő Magyarországon is kifejezzék nemtetszésüket. Szép dolog a szolidaritás. Ám ahogy már sokan és joggal kifogásolták, ez a felháborodás tizennégy évvel ezelőtt, a gyurcsányi "ünnepi" szemkilövetések után valahogy nem késztette őket tüntetésre. Lelkük rajta! Vajon mi lehetett ennek az oka? Talán akkor még nem voltak politikailag ilyen fejlettek, mint manapság? Érdemes lenne megkérdezni őket, mi a magyarázatuk erre. Bár szerintem más magyarázatuk nem lehet, mint hogy a gyurcsányi rendőrterrort helyeselték, s máig is helyeslik. Nem szóltak akkor sem, amikor nagyjából nyolc esztendővel ezelőtt nálunk is elindult a szobordöntögetés, emléktábla-rongálás divatja. Pórul jár Horthy Miklós szobra, Tormay Cécile emléktáblája, Wass Albert szobrai, néhány turulmadaras emlékmű, nem sorolom tovább.

Kétséget kizáróan elszabadultak az indulatok a világban. A lóláb persze mindenütt kilóg. A tét a hatalom megszerzése (Amerikában Trump leváltása, nálunk Orbáné), s továbbra is igaz a mondás, mindig van az a pénz és van az a demagógia, amellyel fel lehet villanyozni a csőcseléket avagy a pénz bűvöletében élő embereket.

Félreértés ne essék: a tüntetés, a tiltakozás jogát nem illik elvenni senkitől. Ám a rombolás, a dúlás, a fosztogatás nem tartozhat a jogos cselekedetek közé. Aligha hinném, hogy önmagában egy vörös csillag, egy horogkereszt, a sarló és a kalapács meg a Kolumbusz-szobor vádolható, ezek nem tehetnek semmiről. Be lehet őket persze tiltani, mert sérthetik egyesek érzékenységét, többnyire joggal. Csakhogy ideje lenne már felfogni, hogy az ezeket a jelképeket mindenféle kártékony, pusztító, aljas gondolatra és tettre felhasználó ember volna az, aki elítélendő, mert valójában ő az, aki sérti a normális emberek érzékenységét. Az, akinek elemi létérdeke a békétlenség szítása, a rombolás. Sajnos ezek az emberek itt vannak közöttünk. És szerte a világon sokan – túl sokan – a döntést hozó hatalom közelében. S immáron napnál világosabb, hogy Európa elrablásával, az álságos tiltakozgatásokkal évek óta folyik az euró­paiak vagy inkább tágabb értelemben a fehér emberek megalázása, önbecsülésük sárba tiprása.

Celebjeink újabb megmozdulására viszont ismét számíthatunk. Közeleg, ha jól tudom, talán már itt is van a meleg méltóság menetének napja, azaz a rendes évi ünnep, a homoszexuálisok felvonulása. Meggyőződésem, hogy ezen nem homoszexuális emberek vonulnak, hanem aberrált, exhibicionista, azaz beteges, magamutogató szerencsétlenek. És ez nagy különbség. Talán már írtam róla, hogy évekkel ezelőtt a televízió hírt adott az egyik ilyen felvonulásról, ahol egy résztvevő hatalmas láncon lógó szép nagy keresztet viselt – a nemi szervén. Világos, hogy így utalt keresztény gyökereire, gyökércsakráján viselve a szent jelképet.

Neki ennyit jelent a keresztény gyökér. Be kell vallanom, én annyira toleráns vagyok, hogy tőlem vonulgathatnak méltóságosan, amennyit csak akarnak, nem idegesítenek, csak nekem ne legyen kötelező ámulatba esni tőlük. Ami viszont tényleg idegesít, ha nézik őket. Ha a bámész emberek többen vannak, mint a felvonulók. Nem tiltakozni kell, hanem tudomást sem venni róluk. Micsoda bánat lenne számukra, ha a kutya se nézné vonulásukat, hanem ennél méltóbb szórakozást találna magának!

Ha teljes közöny fogadná őket. Ez jelenthetné a mi méltóságunkat. Továbbá az, ha végre észrevennénk, hogy ez az aberrált menet is önbecsülésünk sárba tiprásának egyik kísérlete. (A szerző újságíró)