Nem igaz az a széles körben elterjedt vélekedés, miszerint Magyarország 1918–19-ben nem állt ellen a szomszédos országok megszálló hadseregeinek: az első ellenséges katonák beszivárgásától a magyar haderő teljes összeomlásáig, Budapest román megszállásáig kilenc hónapig folyt a honvédő háború. Cikkünk előző részében arról esett szó, nálunk miért nem alakulhatott ki a törökországihoz hasonló ellenállás már csak földrajzi tényezők miatt sem, illetve a keleti front eseményeit mutattuk be a keleti-Kárpátok hágóitól a Dunántúlig.

Most a felvidéki harcokról, a déli határ reménytelenségéről és az Ausztriával szemben elért sikerről lesz szó, ezúttal is Dr. Révész Tamás történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet és a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport munkatársa van segítségünkre Trianon 100. évfordulóján.

Elrendelték a Felvidék kiürítését A Magyarországra vonatkozó fegyverszüneti megállapodás, az 1918. november 13-án aláírt belgrádi egyezmény nem tett említést Magyarország északi határáról, csak dél és kelet vonatkozásában jelölte ki a kiürítendő területeket. Ettől függetlenül november első napjaiban, még a fegyverletétel előtt megkezdődött Morvaország felől a Habsburg haderő cseh alakulatainak beszivárgása a Felvidékre.

Ezek még nem voltak komoly támadások, pár napos »operettháborúk« inkább, amikor a pár százfős cseh betöréseket a helyi és részben Budapestről, részben az ország nyugati feléből odaérkező, alacsony létszámú honvédcsapatok könnyedén visszaverték
– fogalmaz a 24.hu-nak Révész Tamás.
A "hivatalos" cseh offenzíva 1918 decemberének elején indult meg azt követően, hogy az úgynevezett első Vix-jegyzékkel az antant elrendelte Magyarország számára a Felvidék kiürítését. December 6-án Milan Hodža szlovák politikus és Bartha Albert magyar hadügyminiszter között létrejött megállapodás nagyjából az etnikai határ mentén, a Dévény-Érsekújvár-Losonc-Szomolnok-Homonna sávban húzta meg a demarkációs vonalat.

Mindez azonban nem felelt meg a prágai politikai vezetésnek, így december 23-án Fernand Vix alezredes egy újabb jegyzéket adott át a magyar kormánynak, amelyben immár nagyjából a trianoni határig szólította visszavonulásra a magyar csapatokat.

Be akarták kebelezni az Északi-középhegységet A magyar politikai elit Károlyi Mihállyal az élen ekkor még kitartott pacifista külpolitikája mellett, vagyis minden megszállást ideiglenesnek vett, a helyzetet a leendő békekonferencián kívánta rendezni. Az antant utasításait végrehajtotta, ezzel is jelezve együttműködési szándékát annak érdekében, hogy makulátlanul ülhessen tárgyalóasztalhoz. A csehekkel szembeni fellépés kérdése ugyanakkor vitákat szült Budapesten, a kormányon belül egyesekben már felmerült az ellenállás szükségessége.

Végül itt is a visszavonulás mellett döntöttek, a terület átvétele ellenállás nélkül, zökkenőmentesen, de lassan haladt. Ahogy érkeztek haza a cseh legionáriusok – az első világháború alatt az antant fogságába esett cseh hadifoglyokból alakult egységek –, úgy szállták meg január elején Pozsonyt, majd Kassát, és csak január 14-én a legkeletibb céljukat, Ungvárt.

A csehszlovák haderő gyengeségét jelzi még ekkor, hogy összesen hat hétbe telt, mire elfoglalták a számukra kijelölt, kiürített országrészt – jegyzi meg a történész.

Ellenállásra csak szórványosan került sor. Balassagyarmaton azonban a lakosság a helyi katonaság a városi munkások segítségével január 29-én kiűzte a megszállókat. Később a "csehkiverés" emlékére az országgyűlés a Civitas Fortissima (a Legbátrabb város) címet adományozta a településnek. A prágai vezetés azonban nem akart itt megállni. Hosszabb távon a céljuk az Aszód-Gyöngyös-Miskolc vonal elérése volt, hátha a kész helyzetre a nagyhatalmak is áldásukat adják, és a csehszlovák állam megtarthatja az ásványkincseket rejtő Északi-középhegységet is.

A románok nyomában jártak A csehszlovákok erejéből nem tellett kenyértörésig vinni a dolgot, a demarkációs vonal mögött várták, hogy a Román Királyság csapatai "elvégezzék a piszkos munkát". Jól számoltak. A Partium átadására felszólító, március 20-án kelt harmadik Vix-jegyzék elutasítása után, április 16-án megkezdődött az általános román támadás, ami május elejére a Tisza jobb partjára szorította a nem sokkal korábban kikiáltott Tanácsköztársaság Vörös Hadseregét.

Április 27-én megindultak a csehszlovák egységek is, bevonultak  Miskolcra, és megszállták a borsodi szénmedencét. A magyar védekezést ekkor már a haderő vezérkari főnöke, Stromfeld Aurél irányította.

Polgári-értelmiségi családba született 1878-ban, a mérnök édesapa korai halála után a család elszegényedett, a fiú állami ösztöndíjjal végezte el a Ludovika akadémiát, tehetségének köszönhetően a Monarchia vezérkarába került. 1918 telére azon kevés magas rangú katonatiszt egyike maradt, akik vállaltan szociáldemokrata nézeteket vallottak. Mivel a magyar baloldal a katonai szakemberek súlyos hiányával küzdött, már 1919 elején Böhm Vilmos mellett elvállalta a Berinkey-kormány hadügyi államtitkárságát.

Felvidéki hadjárat A Tanácsköztársaság hatalomátvételekor a lemondás mellett döntött, ám az áprilisi román támadáskor visszahívták, és Stromfeld immár a magyar Vörös Hadsereg élén elkezdte megszervezni az ellenállást. A politikai vezetéssel együtt helyesen mérte fel a helyzetet, miszerint északon kell támadni, Révész Tamás három nyomós indokot említ.

• Egyrészt a hazánkat fenyegető erők közül a csehek voltak a leggyengébbek,
• másrészt északkeleti irányban Ózd, Miskolc, a Gömör–Szepesi-érchegység gazdasági hátteret, munkásai társadalmi bázist jelentettek a tanácskormánynak,
• harmadszor pedig arra volt a Szovjetunió, a szovjet Vörös Hadsereg fizikai segítsége pedig az egyedüli lehetőségnek tűnt, hogy hosszabb távon felvegyék a harcot az "imperialista" román és csehszlovák erők ellenében.

A magyar Vörös Hadsereg május 20-án támadásba lendült, felszabadította Miskolcot, és elhárította a Salgótarjánt fenyegető veszélyt, tíz nappal később pedig elindult a hadművelet, ami ma felvidéki hadjáratként köszön vissza ránk a történelemkönyvekből.Kezdetben hatalmas siker volt, június 6-án már újra magyar kézen volt Kassa, majd néhány nappal később Bártfa és Eperjes is visszakerült. Sikerült elválasztani a román és a csehszlovák haderőt, 16-án a mai Szlovákia egész délkeleti része magyar uralom alá került.

A hónap közepe táján viszont a támadás elakadt, felmerült a kérdés: tovább nyugatra, vagy rendezkedjünk be védelemre? Június közepén a magyar haderő megpróbálkozott egy nyugati irányú támadással, azonban az erősödő ellenállás miatt végül kudarcot vallott. Átverés volt A magyar előrenyomulás végére az antant tett pontot a visszavonulásra felszólító, úgynevezett Clemenceau-jegyzékkel: ebben megígérték, hogy amennyiben Magyarország feladja a felvidéki sikereit, a román hadsereget visszavonják a Tiszától nagyjából a mai magyar határok mögé. Hosszas mérlegelés után Kun Béla és társai végül belementek az alkuba, az antant viszont nem állta a szavát.

Ezzel szembesülve a magyar haderő ismét kezdeményezően lépett fel, három helyen is áttörte a román frontot, de az offenzíva hamar összeomlott, és a sokszoros túlerő végül elfoglalta Budapestet, sőt a román haderő Veszprémig, Győrig hatolt – a részletek cikkünk előző részében.

Stromfeld Aurél nem értett egyet a felvidéki visszavonulással, ezért lemondott. 1920-ban perbe fogták vörös múltja miatt, és bár tiszttársai kiálltak mellette, három évre ítélték, egy év múlva szabadult, majd a szociáldemokrata pártban tevékenykedett. 1927-es halála után ennek ellenére özvegye Gömbös Gyulától az őt megillető ezredesi kegydíjat kapta.

A délvidéki helyzet reménytelen volt Ami a Délvidéket illeti, a szerb és az őket támogató francia csapatok a fegyverletétel idejére elérték a mai határt – sőt, annál beljebb, Pécset és jelentős Baranya megyei területeket is elfoglaltak –, az itteni osztrák–magyar egységek hamar feloszlottak. Ma úgy mondanánk, esélyünk sem volt: az elfoglalt területen azonnal átvették a hatalmat, ezen a fronton pedig a szerbek mellett az egyik győztes nagyhatalom katonái sorakoztak fel.

Trianon: miért nem lépett a magyar honvédség?
A fegyveres ellenállás Párizsból, Londonból úgy tűnt volna, mintha Magyarország folytatná az első világháborút, de hátrálni sem lehetett a végtelenségig.
Révész Tamás kutatásai azt támasztják alá, hogy az első világháború után a fegyveres ellenállás sikeréhez négy tényező együttállására volt szükség:

• a nagyhatalmak jóindulatára,
• viszonylag gyenge ellenségre,
• esetleg a környező országok közötti érdekellentétre,
• és helyben szerveződő ellenállásra.

Magyarország esetén azonban ezek a feltételek egyidejűleg sajnos sehol nem álltak fenn.
Ahol viszont legalább a gyenge ellenfél és a helyi magyar ellenállás együtt járt, ott sikerült részeredményeket elérni, ilyen például az Ipolyon túli cseh betörés visszaverése, illetve a legnagyobb erkölcsi siker: Burgenland egy részének megtartása.

A Rongyos Gárda Ausztria 1918 novemberében jelentette be, hogy etnikai alapon igényt tart a nyugat-magyarországi határvidék nagyjából négyezer négyzetkilométert kitevő sávjára. A hírt itthon óriási felháborodás fogadta, ám az Ausztriával aláírt saint-germaini békeszerződésben, 1919. szeptember 10-én a nagyhatalmak az osztrákoknak kedvező döntést hoztak, és a magyar kormány számára elrendelték az akkor már Burgenlandként közismert terület kiürítését.

A magyar kormány azonban nem akarta átadni a területet, ezért 1921 nyarától megkezdte a fegyveres csoportok szervezését. A különböző korábbi fehérterrorista különítményesekből és nyugat-magyarországi önkéntesekből szerveződő egységek egy része augusztus végére a térségbe utazott, velük szemben az osztrákok az antant felszólítására csak jóval gyengébb csendőr egységeket vethettek be.

Az önkéntes haderő 1921. augusztus 28-án, Ágfalvánál intézett támadást a bevonuló osztrák csendőralakulatok ellen, ezzel vette kezdetét az úgynevezett nyugat-magyarországi felkelés
– mondja a történész.
Az eseményeket háborúnak semmiképp nem nevezhetjük, inkább összecsapásokról volt szó, amelyek során a Burgenland átvételére érkező erőket a különböző, egymástól gyakran függetlenül működő szabadcsapatok visszaverték, a harcok során a két fél vesztesége néhány tucat főre rúgott. Ami itt igazán érdekes, az a politikai hozzáállás, és maga a siker.

Civitas Fidelissima A magyar külügy már a kezdetektől fogva eszköznek tekintette a felkelőket, akikkel elérhetik, hogy a terület egy részét – de nem egészét – megtarthassa az ország. Bethlen István arra hivatkozott, hogy a magyar kormány mindenben eleget tett az antant felszólításának, de a "helyi lakosság" felkelt az osztrákok ellen, így ők egyszerűen tehetetlenek. Bécs és a győztesek számára egyértelművé vált, hogy Budapest számára engedményeket kell tenni ahhoz, hogy rendezni tudják a helyzetet.

Pontosan ezért a magyar kormány csak akkor lépett közbe erélyesen, amikor a gárda tevékenysége már-már az addigi eredményeket is veszélybe sodorta. Merthogy olasz közvetítéssel a felek tárgyalóasztalhoz ültek, október 13-án Velencében megállapodtak, hogy hazánk átadja Burgenlandot Ausztriának, cserébe Sopron és a környező nyolc falu hovatartozásáról népszavazás dönthet.

Csakhogy a felkelők egy része nem volt hajlandó letenni a fegyvert, Prónay Pál október 3-án kikiáltotta a független Lajtabánságot, amely még két hétig tartotta magát. Prónayt végül Horthy személyes találkozóra hívta Budapestre, ahol sikerült meggyőzni a fegyverletételről. A leszerelést csak november közepére sikerült megvalósítani, amikor az időhúzás miatt már csaknem a népszavazás lehetősége is füstbe ment.

A voksolást végül december 12–14. között megtartották, a megkérdezettek 65,1 százaléka Magyarországot választotta. Összesen 50 ezer lakosról és 255 négyzetkilométerről