A ma Romániához tartozó Szatmár megyei Sződemeteren (Sauca) született kisnemesi családban, amely a honfoglaló Ond vezérig vezette vissza eredetét. Szülei művelt emberek voltak, apja tekintélyes jogtudósnak számított. Kölcsey gyermek- és ifjúkora súlyos csapások sorozata volt: szüleit korán elveszítette, bárányhimlő következtében fél szemére megvakult, haja kihullott, törékeny testét sokféle betegség gyötörte. Ezek a sorscsapások magányossá, zárkózottá tették, egyetlen vigasza, hű társa az olvasás maradt. Szerteágazó műveltségre tett szert, beszélt latinul és franciául, görögül és németül is.

A debreceni kollégium diákjaként antik szerzők, a 17-18. század francia írói, a filozófusok közül Holbach, Kant, Descartes műveit olvasta, a magyarok közül Csokonai volt a példaképe. 1808-tól levelezett a nyelvújító és irodalomszervező Kazinczy Ferenccel, neki küldte el első verseit, és később jó barátságba kerültek. Kölcsey Pesten volt joggyakornok, de ügyvédi vizsgát nem tett, 1812-től az álmosdi, majd a szatmárcsekei családi birtokon gazdálkodott.

Az irodalmi életben is nevet szerzett, 1814-ben Szemere Pállal megírta a nyelvújítást védelmező Felelet a Mondolatra című röpiratot. A Csokonairól és Berzsenyi Dánielről írott kritikáira is felfigyeltek, Berzsenyi meg is sértődött az 1817-ben megjelent, néhol valóban durva bírálaton, egy ideig el is hallgatott, majd 1825-ben tanulmányban válaszolt Kölcseynek. Íróként Kölcsey hamarosan szakított Kazinczy klasszicizmusával, néhány népdala, románca, balladája már a romantika világát idézte.

1823. január 22-én tisztázta le Hymnus című költeményét, amely az Auróra című folyóiratban jelent meg 1829-ben, a cenzúra miatt A magyar nép zivataros századaiból alcímmel. Művét, amelyet 1844-ben Erkel Ferenc zenésített meg, a közmegegyezés nemzeti imádságunkká tette, de hivatalosan csak az 1949-es alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába.

Kölcsey 1826-ban Pestre utazott, és Szemere Pállal megalapította az Élet és Literatura című folyóiratot. Ekkor írta Mohács című emlékbeszédét és Nemzeti hagyományok című értekezését, ez utóbbi a reformkori magyar irodalom legfontosabb elméleti, esztétikai alapvetése. Pesten szeretett volna maradni, de 1827-ben meghalt az öccse, akinek gyerekeiről neki kellett gondoskodnia. Visszavonult hát birtokára, de egyre tevékenyebb szerepet vállalt a közéletben, megyei aljegyző, majd Szatmár megye főjegyzője, 1832-ben országgyűlési követe lett.

Politikusként is a reformok híve volt, támogatta a jobbágyfelszabadítást, a nemzeti egységet, a vallási egyenjogúságot, a magyar nyelv hivatalossá tételét. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagjává választották. 1835-ben lemondott követi megbízásáról, mert a megye utasítása arra kötelezte, hogy az örökváltság ellen szavazzon, a pozsonyi diétán elmondott Búcsú az országos rendektől című beszédében a reformkor programját hirdette meg.

Birtokán főként az irodalomnak élt, 1836 novemberében részt vett a Kisfaludy Társaság megalakításában. Utolsó nagy műve az unokaöccséhez írott Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, amely világnézetének, erkölcsi-szellemi felfogásának összefoglalásaként is olvasható.

Élete utolsó hónapjaiban a hűtlenségi perbe fogott barát, báró Wesselényi Miklós védelmére összpontosított, nagy felkészültséggel érvelt a vádlott ártatlansága mellett. A főtárgyalást azonban nem érhette meg, egy hivatalos útja alkalmával megfázott, és gyenge szervezete nem tudott megküzdeni a tüdőgyulladással. A szatmárcsekei református anyakönyv tanúsága szerint 1838. augusztus 23-án halt meg (más források 24-ét említik halála napjaként). Vörösmarty ezt írta: Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel; Kölcsey sírjától keble örökre sebes. Legfontosabb műve, a Himnusz befejezésének napját 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. Ugyanebben az évben alakult meg a Kölcsey Társaság is, amely életművének, emlékének ápolását tekinti feladatának. A Társaság 1995-ben művészeti díjat alapított, a Kölcsey-emlékplakettet a magyar kultúra napján adják át Szatmárcsekén. Díjazottjai között olyan neves művészek vannak, mint Kányádi Sándor, Makovecz Imre, Kallós Zoltán, Törőcsik Mari, Szörényi Levente, valamint Bereményi Géza, aki az idén kapta meg az elismerést.