Karl Rahner a Szentháromságról írt tanulmányában rámutatott, hogy a kereszténységünk annyira monoteista, hogy szinte észre sem vennénk, ha a Szentháromság tanát kiiktatnánk a hitünkből. Úgy vagyunk vele, hogy "csak" hisszük, hiszen érteni nem tudjuk, így azután az imaéletünkben sincs kiemelt szerepe.

Nem volt ez mindig így, hiszen az ország tele van Szentháromság-szobrokkal. Ezek felállítására eleink a nagy járványok idején tettek fogadalmat. Most, a távolról sem olyan pusztító, de a gyógyítás hiánya miatt mégis a régi járványokkal vetekedő veszedelem idején, nem kellene a korábbinál nagyobb figyelemmel fordulni a Három-Egy Isten felé?

A dogmatikai levezetések nem ragadják magukkal korunk racionalista emberét, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a misztikum ma is sokakat vonz, sőt nem egy esetben a kereszténységtől távol keresik forrásait.

Talán nem felesleges felidézni a budai Szentháromság téren álló Szentháromság-szobor történetét. A teret magát közvetve a törököknek köszönhetjük: korábban a Mátyás-templom egy keskeny utca egyik épülete volt. Csak 1686-ban, Buda visszafoglalása után, amikor sok ház megsérült, alakították ki a templomra rálátást is biztosító teret. Alig takarodott ki a török és kezdett benépesülni a budai Várnegyed, pestisjárvány tört ki. 1691-ben a polgárok fogadalmat tettek, hogy a járvány elmúltával hálából Szentháromság-szobrot állítanak. Négy évvel később lett ebből hivatalos határozat.

Emeljük ki a hála jelleget, ami a keresztény életnek nagyon fontos, de mintha jelenleg szintén elfelejtett eleme lenne.

Azon is elgondolkodhatunk, hogy a közvetlen életveszéllyel járó járványtól való megszabadulás késztetett a hála szoborba formálására, s nem a másfél évszázados török uralom alóli felszabadulás. Az építkezést nem kapkodták el, csak 1700-ban helyezték el az alapkövet. Ceresola Vereio építész és Ferretti Bernát kőfaragó alkotása 1706-ban készült el. Az eredeti szobornak négy mellékalakja volt: Szűz Mária és Szent József, valamint Szent István és Szent Imre. Ezeket 1707 tavaszára készítette el Johann Hölbling építőmester.

Egy szobor szemet-lelket gyönyörködtet, viszont nem csodaszer. Így azután nem védte meg a budaiakat az újabb járványtól, ami 1709-ben ki is tört. Eleink józan értelmességgel reagáltak; nemhogy haszontalannak nyilvánították volna a szobrot – tudták, hogy nem pogány amulett –, hanem a magisztrátus egy nagyobb, még szebb szobrot rendelt, de a régit is megőrizte, oly módon, hogy 1712-ben Újlakra vitték. Ma is ott áll a Zsigmond téren. Helyén 1713-ban állították fel a több mint 14 méter magas új alkotást, Ungleich Fülöp és Hörger Antal alkotását. Buda 1945-ös ostroma során a szobor jelentősen megsérült, csak Ungleich Fülöp alkotása, a csúcson álló Szentháromság-szobor maradt épen.

A Hörger-féle szobrok és domborművek viszont annyira megrongálódtak, hogy megjavításukra gondolni sem lehetett. Búza Barna szobrászművész rekonstruálta azokat, hűen követve az eredetit. Érdekes, hogy az oszlop kiknek állított még emléket: Szűz Mária, Szent Sebestyén, Szent Rókus, Xavéri Szent Ferenc, Szent József, Szent Ágoston, Keresztelő Szent János, Nepomuki Szent János és Szent Kristóf.

Véletlen volna, hogy a kuruc idők múltán a magyar szentek már nem kerültek fel a négy helyett kilenc alakos új oszlopra? A nemzeti érzelem számára némi elégtétel, hogy

az oszlopon eredetileg szereplő három címer közül Magyarországé és Budáé ma is megvan, de a császári címert nem rekonstruálták.

Szerte az országban megannyi Szentháromság-szobor található. Most, a járvány újabb támadása idején nem volna-e időszerű például az egyik vasárnapi mise után körmenetben felkeresni, hogy ott közösen fohászkodjunk az Úristenhez betegeink meggyógyulásáért, a járvány megszűntéért?
Budapesten akár kisebb zarándokút is lehetne az újlaki régitől a Várban álló új Szentháromság-szoborig. Őseink áhítatához kapcsolódva fohászkodhatnánk a jövőért.
Kiemelt képünkön a Szentháromság-szobor, a róla elnevezett téren 2020 márciusában.
Forrás: Both Balázs/pestbuda.hu)