A Magyar Királyság elvesztette területének 2/3-át és lakosságának több mint a felét. De ezen felül sorolni lehetne a mezőgazdasági és ipari vesztességet is, amelyek igen súlyosak volt. Gyakorlatilag, egy kifosztott és megerőszakolt országról lehet beszélni, amelyet az útszélére dobtak, hogy ott pusztuljon meg mint a gazdátlan haldokló kutya.

A nagyhatalmak egyértelmű szándéka Magyarország pusztulása volt; nem is rejtették véka alá. A békediktátum döntéshozatala során, olyan lehetetlen, egyoldalú és félrevezető információk alapján hozták, amelyek nyílvánvaló hazugságok voltak. Az igazságot nem akarták hallani, hanem önön érdeküket alátámasztani, Magyarországot megbüntetni és kivégezni. Trianon nem 1920-ban lett eldöntve de nem is a haború utolsó szakaszában. Trianon olyan mint egy Shakespeare-i tragédia, ahol több szereplő, több szállon mozog, de ugyanarra a tragikus hősre összpontosul és célkeresztbe vesz. Bár a hős némi  ügyességgel egy ideig el tudja kerülni a tragédiát, a végén csak vesztébe szalad, mivel mindenki ellene szövetkezett. A többi szereplő a végén hősünket még talán meg is sajnálják, de ez sokáig nem tart. Hazánakkal is így történt. Többen, több oldálról megtámadta. Bár sokáig a bajt kerülni tudta, a végén csak elesett. Egyesek még talán meg is sajnálták drága hazánkat, de a sajnálkozás nem tartott sokáig. Mi viszont annál keservesebben sirattuk meg anyaföldünk tragikus sorsát.

A külföldiek és idegenek szerepe ebben a drámában ismert, és azt előszeretettel emlegetjük. Talán azért, mert jobban fáj a másik valóság. Mint minden drámában, vagy tragédiában, nem hiányozhat az áruló, és a trianoni drámából sem maradt el. A háború előtt és alatt, de a háború befejeztével és a békediktátum közti időszak alatt is, a magyar politikusok óriási vétségek elkövetésével súlyosbították Magyarország végső sorsát.  A magyar külpolitika jóformán nem létezett. Diplomatáink nemzetközi kapcsolati hálozatot nehezen építettek ki. Ez rendkívül nagy felelőtlenség volt abból a szempontból, hogy a magyar érdekeket nem tudták külföldön érvényesítetni, főleg a haború utáni és a békediktátum előtti időszakban. Ekkortájt talán még lett volna lehetősége Magyarországnak, hogy enyhítse a vesztesség körülményeit. Bármilyen igazi veszélyről viszont a magyar politkai elit nem is nagyon tudott, hiszen a magyar titkosszolgálat is csődöt mondott. Igazi jelentések nem érkeztek a békediktátum tárgyalásairól vagy a háttéralkukról. A tragédiához az is segített, hogy a magyar társadalmi elit alaptalanul bizakodott önmagában és a magyar történelemben; a múlt azt mutatja, hogy erősek vagyunk, és nagy baj nem lehet.  Az öntelt vezetőség nem vette észre, hogy a világ ellenük fordult. Mindehhez, be kell szúrni  az Ősziroszás Forradalmat, amely tükrözi annak az időszaknak a lelkületét.  Sokan nem az ország sorsáról és jövőjéről aggodalmaskodtak. Nem azon törekedtek, hogy mentsék a menthetőt, hanem önön és önző érdekeket képviseltek és érvényesíteni próbáltak. Ez abban is mutatkozott, hogy a megmaradt hadsereget leszerelték és feloszlatták, ahelyett, hogy megerősítették volna, hogy a meglévő határokat megvédjék. Ahogyan Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke ünnepi beszédében mondta: "a konzervatív tehetlenség, a liberális tehetségtelenség és a bolsevík utópia adott randevút egymásnak." Ez az a valóságkép, amely Trianonhoz vezetett.

A békediktátum aláírásával nagy sebet ütött a magyarok lelkére. Trianon mindenkinek fájt, és most is fáj. Az azt követő időszak, elsősorban azzal telt, hogy az orzságot újjá szervezzék és újjá építség, mind gazdaságilag, mind lelkileg. A nép – önmagukat nem kímélve és fáradtságot nem ismerve – egy romokban heverő és halálra ítélt országot újraélesztették. Természetesen, az a remény a nép lelkében élt, hogy a rájuk erőszakolt döntést jóvátegyék és felülírják; a lecsatolt területek újra az anyaroszág részei legyenek! A II. világháború alatt meghozott I. és II. bécsi döntések némi elégtételt adott a nemzetnek, hiszen olyan területeket kapott vissza Magyarország, ahol a magyarok többségben éltek. Azonban, a történelmet ismerjük. A háború után, ezeket  a területeket ismét elvesztettük. De ami az után jött, az senki nem látta előre, és talán a legnagyobb fájdalmat okozott.

1949 augusztus 20-val, egy új korszak köszönt be a magyar életbe, hiszen ettől a ponttól, Magyaroszág megszünt köztársaságnak lenni. Ekkor Magyarország népköztársaság lett és  beköszönt a kommunista diktatúra és a rákosi terror. Ennek egyik következménye a történelem meghamisítása volt, beleértve Trianon tragédiája. Az  akkori magyar vezetőség –  Szovjet útmutatással és segítséggel – Magyarországot és a magyar népet bűnosnek mutatta be, amely a trianoni békediktátummal megkapta méltó büntetését. Nyíltan beszélni e tragédiáról, és a hivatalos tanítástól eltérő gondolatokat mondani tilos volt. Nagy-Magyarországot említeni vagy tárgyalni "nacionalista" dolognak tekíntették, amely a nemzetközi bolsevik forradalomra tekintve veszélyt jelentett. Tagadni kellett a leszakítottt területen élő magyarok létezését. Aki felvidéki magyar volt, szlováknak kellett hívni, erdélyi magyart pedig románnak. Nem csak, hogy fájdalmas volt ez minden jóérzésű magyarnak, hanem mérhetelen kárt okozott az összmagyarság lelkében. A határokon túl rekedt magyarok magukra lettek hagyva. A rendszer mindezt azzal fokozta, hogy a szomszéd Szovjet Uniót felsőbbrendűségét emelte ki. Magyarországot úgy állították be, hogy szüksége van a szovjet nagytestvérre. A szovjet nép jobb a magyar népnél, és örökké hálásnak kell lenni nekik, hogy szovjet megmentette a magyar népet a nyugat imperialista világától. A propaganda arról is szólt, hogy a magyar  rászorul a szovjet segítségre, hiszen a magyar kicsi nép, és örök vesztes. A magyar nép ebben a légkörben és szellemben élt több mint 40 évig. Bár 1989 október 23-án megtörtént a 3. köztársaság kikiálltása, sokminden nem változott. Erre az eseményre inkább a "módszerváltás" kifejezést szokta használni a mindennapi ember, hiszen a szellem nem igen változott; a lelki elnyomás folytatódott. Nemzetpolitikailag a követekző húsz év hozott némi politikai áttöréseket: trianon helyes értelmezését és helyreigazitását beleértve. Ugyanakkor, három fontos esemény ecseteli azt, hogy mennyire nem változott semmi, illetve a nemzetipolitika milyen ellenárral szembe evezett.

Az első mellbevágó esemény az 2002. december 1-jén történt. Ezen a napon, a románok megemlékeznek arról, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Értelemszerűen, ez a nap a magyaroknak – főleg az Erdélyieknek – gyászna. Ez viszont nem állította meg az akkori magyar miniszterelnököt, Medgyessy Pétert attól, hogy az említett dátumon együtt ünnepeljen Adrian Nastase román miniszterelnökkel a budpesti Kempinski szállodában. Természetesn ez nagy vihart kavart a magyar közvéleményben, de ez nem nagyon rendítette meg az akkori magyar kormányt, hiszen Kovács László, az akkori külügyminiszter vállalhatónak minősítette ezt a gesztust.

De nem kellett sokat várni az újabb nemzetellenes megnyílvánulásnra. 2002 június 4-én, azaz Trianon évfordulóján (!) született meg az ominózus "merjünk kicsik lenni" mondat, illetve gondolat a már megemlített Kovács László külügyminisztertől. Bár ez a szöveg nem így hangzott el, mégis a mondat lényege és a kormány szelleme a "merjünk kicsik lenni" állítsban található.

E óriási vétkek után azért a nemzet kezdet ébredezni. A harmadik nagy árulási pont egy nemzeti és nemzetellenes csatában nyílvánult meg. A Magyarok Világszövetsége már a rendszerváltáskor szerette volna jogilag rendezni az anyarországon élő magyarok és a lecsotolt illetve a határon túli magyarok közti viszonyát. Így, 2004 december 5-én sorra került a kettős állapolgárságról szóló népszavazás. Durva, visszautasító és nemzetellenes kampány folyt ez ügyben az akkori Gyurcsány-kormány részéről. Az akkori kormány hazug érvekkel kampányolt a kettős állampolgárság ellen.  Olyanokat állítottak, hogy a határon túliak elözönlik majd a munkapiacot és a hazai munkavállalóktól elveszik a munkát mivel olcsóbban hajlandók majd dolgozni. Továbbá nyugdíjat és egészségügyi ellátást fognak igényelni, így kiveszik a pénzt a magyar adófieztők zsebéből. A végeredmény pedig egy érvénytelen népszavazás volt, és sikerült nekik magyart a magyarral szembefordítani. Ez volt a kor szelleme, és úgy tűnt, hogy, a nemzet nem tudott kilábolni ebből az önpusztító magatartásból, amely Trianon és a kommunizmus öröksége volt.

Ezek után esélytelennek tűnt, hogy helyre tudják hozni azt, amely velünk magyarokkal történt, főleg úgy, amikor mi magunk nem akartuk még a legapróbb lépéseket tenni ennek érdekében. De, ahogyan azt mondani szokták, a remény hal meg utóljára. Gróf Apponyi Albert, a trianoni "tárgyalások" magyar küldöttség vezetője – aki ezidő alatt házi őrizetben volt – csupán a letárgyalt diktátum után kapott szót. A magyar történelem egyik legsötétebb órájában a következőket mondta: "Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját." Még akkor is volt képes derűlátónak maradni, amikor mindent elvesztett, amikor más összeomlott volna. Ez jellemezte a magyarságot és a magyar szellemet. Ez az a magyar, amely megőrizte a magyarságot a XX. század viharjain és tragédián keresztül, és ez az a szellem, amely 2004. december 5-e után megerősödött, bátorságot kapott és megálljt parancsolt az addigi eseményekre.

2010-ben annak a bátorságnak és merészségnek gyümölcse lett. A magyar nép olyan kormányt választott, amely teljesen hátott fordított az addigi önsanyargató és öngyilkos politikának és kultúrának, és mert nagyot álmodni. Az Orbán-kormánnyal egy új korszak beköszönt. De azt is mondahtjuk, hogy ezzel a választással a rendszerváltás beteljesedett, hiszen milyen más üzenete lehetett egy 2/3-os többség megválsztásával?! Ezzel, a magyar nép nemet mondott a Medgyessy-féle hazaárulással, nemet mondott a Kovács-féle kicsinyes külpoltikával, és nemet mondott a hazudozó és becstelen Gyurcsány-féle belpolitikával. Az Orbán-kormánnyal igent mondtak a hazai érdekekre, igent a magyar szeretetre és összetartozásra, igent a mindent a hazáért lekületre, és igent arra, hogy Istenre és a családra építsenek országot és nemzetet. 2010-ben kormányzásának egyik első lépése Orbán Viktor június 4-ét a nemzeti össztartozás  napjává nyílvánította ki. Ezzel a rendelettel a kormány feltárta lelki világát: a haza mindenek előtt; merjünk nagyok lenni! A trianoni békediktátum évfordulójára már nem csupán egy gyásznap, hanem egy alkalmom arra, hogy azokat a negatív erőket és érzéseket valalmi pozitívra használjuk.

Az idén megemlékeztünk a Trianon 100. évfrodulójáról. De ez a nap nem csupán egy megemlékezés a sok közül, hanem egyben ünnep is. Az idén végre méltóképpen tudtunk megemlékezni Trianonról. Meggyászoltuk mindazt, amit Trainon magábafoglalt és az összmagyarságra hozott. Ugyanakkor, az idén már nem csak visszafelé tekintettünk, és önmagunkat sajnáltuk, hanem volt miért büszkén és reménnyel teli szemekkel előre nézni. Az elmút tíz évnek a politkája és kemény munkája megengedi ezt, hiszen Magyarorzság és a magyarok ismét a világ porondján szerephez jutott. A magyar gazdaság erős és növekedik. A magyar kultúra és nyelv egy reneszánsz-korszakot él. A magyar külpolitika határozott, ismert és fontos szerepet játszik a világ szinterén, amelyre sokan megbecsülnek és felnéznek. Magyarország Közép-Európa elkerülhetelen hatalma, amely képes volt kialakítani a V-4-ek erős szövetségét. Mi jobb bizonyítéka ennek, mint amikor a szlovák miniszterelnök, Igor Matovič a felvidéken elő 100 legprominensebb magyar közéleti személyt hívott meg június 4-e alkalmából a pozsonyi várba, mint egy békegesztus, majd a következőket írta közösségi oldalára: "Kedves barátaim, akiknek őszintén számít a békés szlovák-magyar együttélés Szlovákiában – őszintén bocsánatot akarok kérni minden igazságtalanságért, amit azért kellett megélnetek, mert nem voltatok hajlandóak megválni az anyanyelvetektől. A múltat nem mi írtuk, a jövő a kezünkben van. Lépjünk ki ezért az elkövetkező időkbe közösen, egymás oldalán, mindenki a saját anyanyelvével." 20 évvel ez előtt, ki gondolta volna, hogy ezt is megéljük?! Micsoda változások, hiszen 20 évvel ez előtt  sokan az erdélyi magyart románnak hívták, a felvidéki magyart  pedig szlováknak. Mára ez is megváltozott, hiszen ma nem teszünk különbséget magyar és magyar között.

Trianon 100. évfordulójával beigazolódni látszik az előbb leírt Gróf Apponyi idézete. Az összmagyarság, a magyar öntudat és kultúra erős és egészséges. Merjük mondani, hogy ma a magyarság életképesebb mint 100 évvel ez előtt volt. Ugyanakkor, azok a hatalmak, akik akkor Magyarország sírját ássák. A nyugati világ (Nyugat-Európa és Észak-Amerika) harcban áll önmagával, és öngyikos politkát folytat. Láthatjuk, ahogyan az USA-ban (és Kanadában, bár szerényebben), marxista lázadók lángokba borítják az országot, történelmi emlékműveket döntenek le, vallási intézményeket gyújtogatnak, történelmüket meghamisítják és félelembe tartják mindazokat, akik nem értenek velük egyet. Nyugat-Európában pedig hátat fordítanak múltjuknak, történelmüknek, nemet mondanank a családra és a pozitív családpolitkára. Viszont igent mondanank a szabados életvitelre, igent az öngyilkos életformájukra, igent az importált migránsokra, akik végképp rombadöntenek mindazt, amit évszázadokon keresztül a nyugati keresztény kultúra felépített.

100 évvel ez előtt egy valódi tragédia történt velünk magyarokkal. Nem csupán területet és erőforrásokat vesztettünk el, hanem öntudatunkat, szabadságunkat és méltóságunkat. Azonban, hitünket és reményünket soha nem tudták eltiporni. Ma annak a hitnek és reménynek köszönhetjük azt, hogy Trianon már nem annyira fájó sebb, mint az összefogásnak és összetartozásnak a forrása. Megtanultunk testi fogyatékainkon (csonkított területein) túlszárnyalni, és lelkileg összekötni minden magyart, bárhol is éljen a világon. Ma újra nagy nemzet vagyunk. Mi lelkiekben igen gazdagok vagyunk, elhatározottságban és akaraterőben szinte legyőzehtetlenek, politkailag pedig elkerülhetetlenek. De ezzel a hatalommal felelőség is jár. Kötelességünk minden magyaron segíteni, határokon innen és határokon túl. Továbbá, ezt a hitet és reményt exportcikként kell kezelni. A nyugati világot újra meg kell tanítani arra, hogy higgyenek magukba, szeressék magukat és térjenek vissza gyökereikhez. Tegyék meg ezeket a lépéseket, hogy öngyilkos életfelfogásukkal váljanak, mert nem szeretnénk mások sírját betemetni.