Magyar Krónika
Emlékezet és politika
Magyar Krónika 2022. 03. 08. magazin Kovács Erik
ESEMÉNYEK Tovább
GASZTRONÓMIASzoky konyhája
TEKNŐSBÉKAA teknősbéka igen hosszú életű állat, egy teknősbéka élete hosszúságban kitesz annyit, mint tíz ember élete. Persze, ez a teknősbékaélet amilyen hosszú, olyan keskeny szélességben, tehát messze mögötte marad akár egy magyar gróf vagy lánckereskedő életének is.
hirdetés
Klikk ide

„Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.”
(Babits Mihály)

„Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.”
(Albert Einstein)

Sokan és sokszor vádolták már a magyar politikát múltba révedéssel: néha joggal, többnyire azonban – s ezt minimum Rákosiék óta tudjuk – billog gyanánt, a nemzeti önérvényesítés vagy éppen az emlékezés megbélyegzésének céljából. A negatív történelmi párhuzamok felállítása ma már klasszikus lejárató módszernek számít a baloldalon.

Amikor a párizsi békeszerződés előtt a kisgazda vezetésű külügyminisztérium a trianoninál kedvezőbb határ-megállapításokért küzdött, az ellenérdekelt kommunisták a „magyar imperializmus letűnt korszakát”, a „népek ezeréves elnyomását” emlegették (noha akkor épp a jövőnk volt a tét). De nevezték már múltba révedésnek – hogy közelebbi példákat említsünk – a várnegyed most zajló újjáépítését, vagy épp a tavalyi magyarérettségit is, ahol úgymond túl sok klasszikus szerző került a tételsorba.

Ezek a vádak nem jelentik azt, hogy a baloldalon sose révednének a múltba; inkább a közös történelemszemlélet hiányát mutatják. Azok az adottságok ugyanis, amelyek a hazai politika kétosztatúságát létrehozták és fenntartják, a közös emlékezetet is polarizálják, sőt éppen az emlékezetpolitika, konkrétan a 20. század meghatározó eseményei és korszakai (Trianon, Horthy-korszak, vészkorszak, kommunizmus) szolgáltak sokszor ürügyként a belpolitikai konfliktusokra.

1989 végén sokak számára úgy tűnt, hogy végre kezünkben az iránytű, amely nem csak az értékek, hanem az emlékezetpolitika vonatkozásában is általános útmutatást ad nekünk. Mögöttünk volt a nagy erdélyi tüntetés és Nagy Imréék újratemetése, az alapokat illetően pedig – piacgazdaság, jogállamiság, demokrácia, függetlenség, össznemzeti szolidaritás, a nagy nyugati struktúrákhoz való csatlakozás szükségessége – mindenki egyetértett. Azonban legkésőbb a taxisblokád idejére nyilvánvalóvá lett, hogy a rendszerváltó pártokat az alapvető ügyekben is áthidalhatatlan ellentétek választják szét, olyanok, amelyek a hagyományos kormány–ellenzék szembenállással már nem magyarázhatók. Az ellentétek alapja a nemzethez, a nemzeti érdekhez való viszonyulás volt, s mai napig ez adja a két nagy oldal közötti törésvonal lényegét.

Több oka is van annak, hogy a belpolitikai viták többnyire a történelmi kérdések mentén zajlottak. Egyrészt a rendszerváltás folyamata eleve egy közel fél évszázados történelmi korszak lezárását, feldolgozását jelentette a napi munka szintjén. A személyes érintettség szerepe szintén meghatározó volt: a parlamenti padsorokban több ’56-os szereplő is helyet foglalt – például Dénes János, Mécs Imre, Wittner Mária –, nem beszélve a történészek, illetve a történelemre fogékony humán értelmiségiek magas parlamenti és kormányzati arányáról. (Az első ciklusban a miniszterelnök, a házelnök és a külügyminiszter is történész volt.) Harmadik fő okként a szomszédos országokban feléledő magyarellenes nacionalizmust említhetjük, ami pedig a trianoni problémakört aktualizálta. Végül, de nem utolsósorban ne feledkezzünk meg az emlékezetpolitikai konfliktusok eszkalációjának legfőbb okáról sem: a balliberális ellenzék, visszanyúlva a Rákosi–Gerő–Révai hármas kedvenc eszköztárához, a nácikártya kijátszása mellett döntött, nem csak a konzervatív kormányokkal, hanem általában a magyar jobboldallal, mint társadalmi szegmenssel szemben. Ez, mint tudjuk, a náci és fasiszta jelzők napi szintű használatát jelentette, tetszés szerint kiterjesztett jelentéstartalom mellett.

Mivel a magyar jobboldal egyik jellemző, gyakorlatilag identitásképző eleme, hogy egyformán elítéli a kommunista és a náci (hazai viszonylatban: nyilas) totalitarizmust, a jobboldal expressis verbis lenácizása nem volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek elsőre látszik. Ezért a liberálisok kerülő úton, a Horthy-korszak felől közelítve – az 1945 előtti rendszerrel való párhuzamok felfedezése, illetve feltalálása révén – próbálták hitelesíteni a maguk lejárató kommunikációját. Helyzetüket két fontos tényező is megkönnyítette: egyrészt a kommunista propaganda és oktatáspolitika az előző évtizedekben már elvégezte a korszak teljes befeketítésének a munkáját (ld. „Horthy-fasizmus”), másrészt a magyar jobboldali közösség árnyaltan – a sikerek vonatkozásában szimpátiával, számos tekintetben viszont elítélően – tekintett erre a komplex korszakra, azonban ez az árnyalt megközelítés már elegendő volt a hamis párhuzamok megrajzolásához. Nem véletlen tehát, hogy a komolyabb emlékezetpolitikai viták – gondoljunk csak a kenderesi újratemetésre, Hóman Bálint személyére vagy a német megszállási emlékműre – többnyire a Horthy-korszak kapcsán robbantak ki.
Az Orbán-kormány azzal, hogy az Alaptörvényben 1944. március 19-hez, a német megszálláshoz kötötte az állami szuverenitás elvesztésének kezdő dátumát, egzakt kronológiai határt húzott a felelősséget illetően, a Kossuth tér átépítésével és a Szabadság téri emlékművel pedig szimbolikusan is lezárta a vitát. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a kormány számára a két világháború közötti időszak jelentené a zsinórmértéket, sőt a megszállási emlékmű ceremóniamentes felállításával épp a korszaktól való tartózkodását demonstrálta. Történelmi mintaként az Orbán Viktor vezette kormányok inkább az országépítő karaktereket, illetve a nyugodt, prosperáló időket szimbolizáló alakokat helyezték előtérbe, mint például Széchenyi István, a két Tisza, Széll Kálmán vagy Bethlen István.

Ezzel szemben viszont a baloldalon, bármilyen furcsán is hangzik, utoljára Rákosiéknak volt kézzelfogható, világos emlékezetpolitikai koncepciója: antifasiszta és németellenes attitűdjüket – ami a politikai ellenfelek megsemmisítésekor vagy a svábok kitelepítésekor egyaránt hangzatos hivatkozási alapot jelentett – a Habsburg-ellenes, rebellis magyar hagyományok örökségeként próbálták beállítani. Így kerültek a magyar függetlenségi törekvések legismertebb alakjai, Rákóczi és Kossuth a magyar történelem talán leginkább szolgalelkű és nemzetellenes államvezetésének a panteonjába.

Ezzel szemben a mai baloldalt a tanácstalanság jellemzi. Azok a figurák ugyanis, akik személyükben tényleg megjeleníthetnék a baloldal és a nemzet viszonyát – mint Károlyi Mihály vagy például Szabó Ervin –, a nagyközönség számára épp az életművük okán vállalhatatlanok, de az olyan konszenzuális történelmi szereplők iránt sem érezhető a baloldalon különösebb lelkesedés, mint például Nagy Imre, ami nyilván összefügg azzal, hogy 1956-ot a mai napig nem tudták a maguk szellemi rendszerében elhelyezni. E tekintetben szimbólumértékű, hogy ugyanaz a személy, aki a sajtó előtt elvtársiasan laza, ripacskodó beszélgetésbe elegyedett „Imrével”, a forradalom 50. évfordulójára már rendőrpogromot, rituális magyarverést szervezett. Mindent összevetve, a balliberális tömb – mivel nem nevezheti meg nyilvánosan a maga valódi motivációit – nincs abban a helyzetben, hogy őszintén kijelölje a maga emlékezetpolitikai csomópontjait, ehelyett inkább a tagadás, a jobboldallal szembeni folyamatos szellemi oppozíció zsákutcájába navigálta magát.

Végül, de nem utolsósorban ejtsünk szót a nemzeti tábor identitását leginkább meghatározó – s ennélfogva az ellenoldal számára szintén kulcsfontosságú – történelmi eseményről, Trianonról is. A nemzeti szétszakítottság, a nagyság elvesztése, a geopolitikai kiszolgáltatottsággal járó kisállami lét, valamint az elszakított magyarok alávetettségének ténye folyamatos, állandóan jelenlévő traumát jelent a jóérzésű magyaroknak. A Medián 2018-as felmérésében a legtöbben Trianont nevezték a legnagyobb nemzeti tragédiájának, míg 2020-ban a Publicus Intézet által megkérdezetteknek a 83 százaléka(!) nyilatkozta ugyanezt, ami tíz százalékpontos emelkedést jelent a két évvel korábbihoz képest. Vagyis az idő múlásával együtt folyamatosan nő az országban a szétszakítottságra kiemelt problémaként tekintők aránya.

A Fidesz és a balliberális oldal egyaránt a trianoni trauma meghaladására törekszik, az indítékaik azonban szemmel láthatóan különbözőek. A balliberálisok jól tudják, hogy Trianon következményei csak erősítik a nemzeti öntudatot és szolidaritást, ezért a legszívesebben – kádári mintára – az egész témát a feledés homályába, vagy legalább az érzelmileg érdektelen ügyek közé száműznék. Ezzel szemben a Fidesz nem hajítaná a szemétkosárba az össznemzeti szolidaritást – hiszen az állampolgárság kiterjesztésével, a támogatások növelésével és a külhoni osztálykirándulások rendszeresítésével maga is erősítette azt –, hanem inkább a gyászt, a dühöt és a jóvátételre vonatkozó vágyakat konvertálná át egy pozitív attitűdbe, aminek legnyilvánvalóbb jele, hogy egy nem hivatalos nemzeti gyásznapból (június 4.) egy hivatalos ünnepnapot kreáltak (Nemzeti Összetartozás Napja). Mindennek a lélektani szempontokon túl nyilván pragmatikus okai is vannak, hiszen a visegrádi együttműködés megerősítése és tágabb geopolitikai célok szolgálatába állítása eleve megkívánja a szomszédokkal folytatott történelmi viták jegelését. Abban, hogy a kormány – Kárpátalját leszámítva – nem csak az emlékezetpolitikában, hanem diplomáciai téren is kerüli az elszakított magyarok ügyének konfrontatív kezelését, vélhetően a kudarckerülés szándéka is közrejátszik, hiszen jelenleg sem Washington, sem Brüsszel, sem pedig Berlin nem támogatja a kisebbségjogi törekvéseket.

Ugyanakkor, miközben a szomszédos országokban évtizedek óta pirosbetűs napként, katonai parádékkal ünneplik a területszerzést, június 4. nálunk negyvenöt évnyi kommunista tabusítás, továbbá a szabadon választott kormányok három évtizedes távolságtartása után – vagyis a probléma nyilvános kibeszélése nélkül – vált hirtelen az összetartozás emlékünnepévé. Ezért a jobboldalon még ma is két június 4. létezik: egy hivatalos és ünnepélyes, amely főleg a jelenben élőkről szól, s egy rejtettebb, informálisabb, amely inkább a két világháború közötti szemléletet őrzi.

Ami az emlékezetpolitikai viták jövőjét illeti, a történelmi témájú kultúrharcos konfliktusok gyakorisága és intenzitása egy ideje érezhetően csökken. Ebben sok minden közrejátszik: például a súlyosabb történelmi tapasztalatokkal bíró korcsoportok kiöregedése, a humán értelmiséget képviselő politikusok számának visszaszorulása, a szavazatmaximálásra alkalmasabb témák előtérbe kerülése, új politikai konfliktustartalmak (migráció, LMBTQ, stb.) megjelenése, valamint a kormány és a zsidóság képviselőinek kiváló kapcsolata, ami eleve hiteltelenné teszi a jobboldalt érő rágalmakat. Mindeközben a náci, fasiszta, stb. jelzők állandó és indokolatlan használata miatt a liberális nyelvpolitika fő hívószavai is elértéktelenedtek, s ma már sem a mozgósításhoz, sem a démonizáláshoz nem elégségesek.

Mindezek ellenére a klasszikus emlékezetpolitikai viták aligha tűnnek el teljesen az életünkből. Már csak azért sem, mert az azok belobbanását elősegítő gondolati klisék, családtörténetek, tapasztalatok és legendák mélyen belénk ivódtak mind a két oldalon – akárcsak a nemzethez fűződő viszonyunk, ami Magyarországon továbbra is a közélet egyik legfőbb alakítója marad.
MAGYAR FŐKONZULÁTUS
Főkonzul Pritz Helga Katalin
Konzul Kovács-Szabó Timea
Cím: 1155 Metcalfe St., Suite 1504
(Sun Life Building)
Montreal, QC H3B 2V6
Telefon: 438-380-3107
E-mail: 
consulate.mtr@mfa.gov.hu
Ügyfélfogadás 
Kedd: 9.00-12.00
Csütörtök: 13.00-16.00
Honlap cím: montreal.mfa.gov.hu

HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514) 626-0869
Email: itt
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212