Amikor a keresztény emberkép vállalja ezt az „antropológiai pesszimizmust”, akkor ezt nem illúziórombolásból teszi, hanem azért, mert ismeri az emberi elveszettség ellenszerét, aki nem más, mint Isten, az emberré lett Isten.

Az ünnep előtt tanácstalan, félénk, erőtlen tanítványok keresik az értelmét mindannak, amit Jézussal átéltek. Negyven nappal a feltámadás után, tíz nappal pünkösd előtt, a mennybemenetel napján búcsúzik a feltámadott Krisztus tőlük. Jézusnak el kell mennie, halála és feltámadása után új módon, feltámadott testében sem maradhat a tanítványai között, a kézzelfogható világban.

János evangéliuma így örökíti meg ezt a különös búcsúpillanatot:
De most elmegyek ahhoz, aki elküldött engem, és közületek senki sem kérdezi tőlem: Hova mégy? Mivel azonban ezeket mondom nektek, szomorúság tölti el a szíveteket. Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.(János evangéliuma 16,5-7)

Könnyek, megpróbáltatás, szenvedés következik. Magány és nyugtalanító félelem, miközben Jézus azt mondja: jobb így nektek. Miért jó ez? Miért jobb, hogy elmegy? Hiszen a búcsú azt jelenti, hogy egy darab letörik, elhal belőled. Aki elmegy, az nem pusztán eltűnik a szemünk elől, hanem magával viszi azt a letört darabkát a lelkünkből, a létünkből, amely a miénk volt. 

A búcsúzás teher, amelyhez minden energiánkat mozgósítani kell. Jézus azt mondja, hogy szükség van a búcsúzásra, s meg kell tapasztalni ennek szomorúságát. Megtapasztalni azt a hiányt, amely a búcsú után tör ránk. A másik ember fizikai jelenléte alkalmas az önbecsapásra, hiszen, ha a másik ott van mellettem, beszél, lélegzik, él, akkor minden rendben van, egyfajta önfeledt végtelenségben vagyunk együtt. 

Jézus is így volt együtt a tanítványaival. Hitték is, meg nem is, hogy ez az állandóság egyszer megszakad. Közben az összetartozásuk tele volt félreértéssel, meg nem értéssel és idegenséggel, szinte az utolsó pillanatig.

A testi jelenléthez ragaszkodás még Krisztus esetében is alkalmas az önbecsapásra, mert miközben ott vagyunk egymás mellett fizikailag, lehet, hogy közben nagyon távol vagyunk egymástól. Összetartozásunkat idegenség, értetlenség járja át, nem fogjuk fel, hogy mit jelent, mire kötelez, mire szabadít fel Krisztus jelenléte.

Ha nincs ott a másik, ha nincs már ott Jézus, akkor hirtelen feltárul a hiány, az üresség, a félelmetes és bénító magány. 

Közben pedig megnyílik a lehetőség, hogy létrejöjjön egy tér ebben a kitöltetlen űrben valamire, valakire. A menny­bemeneteltől a pünkösd csodájáig vezető út alkalom és lehetőség a hiány megtapasztalására.

Ünnepeink és az azt megelőző napok is gyakran beleszürkülnek a hétköznapok rutinjába. Így van ez sokszor a húsvét utáni negyvenedik nappal, azzal a bizonyos csütörtökkel, az úgynevezett „áldozócsütörtökkel” is, mely Jézus mennybemenetelének ünnepe. Pedig akkor kezdődik az a tíz nap, a hiány megtapasztalása, mert Ő elment.

Valójában akkor döbbenünk rá a másik értékére, akit szeretünk, ha eltűnik az életünkből, tíz napra, egy hétre, kettőre vagy éppen teljesen. Abban a magányban kezdjük el tudni és érezni, hogy ki is volt valójában az a másik ember a számunkra. De pünkösd ünnepén ennél is többről van szó. Annak a hamis bizonyosságnak a felülírásáról, amely a keresztyén hit lényegéhez tartozik: ne kapaszkodj bele valamibe, ami kézzelfogható. 

Ne Ha így lenne, akkor a világban nem lenne olyan idegenség, olyan üresség, amelyet az ember ne tudna betölteni vagy megmagyarázni. Ettől az önbecsapástól kell távol tartanunk magunkat.

Ezért kell az embernek a saját életében átélni a hiányt, a magányt vagy az egyedüllétet. Pilinszky János így ír erről a meghatározó és szükségszerű élményről: 
Kétértelmű dolog az egyedüllét. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj. Félelmetes állapot a magány, a magányban senki sem maradhat meg tartósan bűntelenül és büntetlenül.

Különös, hogy ez a magány, amelyet a távozó Jézus, a feltámadott Krisztus tanítványaira hagy: ítélet és tovább vezető út is egyben. Krízis és fölszabadítás. Mintha egybeesne ez a két dolog a tanítványok életében, sőt a mi életünkben is. Szoros, drámai kapcsolatot tart egymással a magány krízise és az, ami majd betölti ezt a magányt.

Nem szabad elvesztenünk a befelé fordulás képességét, a tudatos és gyógyító magányét. 
Hiszen aki elveszti ezt a képességet, képtelen lesz valójában megnyílni. Aki nem tudja bezárni az életét, a lelkét, az megnyitni sem tudja igazán, az elveszti a nyitás képességét a világ felé, a másik ember felé, Isten felé.

Csodálatos módon tölti meg a hiányt, az ürességet a Szentlélek pünkösdkor, hogy aztán szabadon fújdogáljon rajtunk keresztül a világban. A pünkösd megadja a magánynak, az egyedüllétnek az értelmét. Pünkösdkor az életet hozó Lélek be akar bennünket tölteni úgy, hogy megmutatja, mit jelent befelé fordulni és rádöbbenni arra az ürességre, amelyet Jézus testi, földi hiánya jelent az életünkben. 

A pünkösd lehetőség arra, hogy magányunkat, egyedüllétünket a Szentlélek szolgálatába állítsuk. Minél mélyebb és szélesebb teret tudjunk engedni magunkban Istennek, hogy ebből annál nagyobb nyitottság legyen a másik ember felé, a világ felé.

Ismét Pilinszky: „Az ember magánya fenntartott hely, melyet egyedül Isten képes betölteni.”
A Biblia nagy történései arra tanítanak bennünket, hogy el tudjuk engedni mindazt, amit a kezünkben szorongatunk vagy ami a szívünket feszíti, az életünket betölti, és tudjunk várni. Meg kell tanulnunk teret hagyni, teret engedni az életünkben arra, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie. Nem mindegy, hogyan van az ember a saját életében akkor, amikor az Isten a kezébe veszi azt és elkezdi formálni.

A Lélek számára ugyan nem lehet akadály az ember erőtlensége, figyelmetlensége, felületessége, félelmei. Isten számára a pünkösdi csoda állandóságában nincs alkalmas és alkalmatlan helyzet, mert a Lélek fú, ahová akar, mégis fel kell készülnünk a fogadására, el kell rendezni előtte dolgainkat. 

Az ünnep mindig egy ajtó, amelyik, ha kinyílik, akkor meglátjuk azt, ami lényegileg hiányzik az életünkből. Az ünnep­ elementárisan megtöri a hétköznapok sorát és erejét, megakasztja a rutint, hogy megtörténjen velünk az, aminek velünk meg kell történnie. Ez nem más, mint az Istenre és egymásra találás boldogsága. Ez a pünkösd csodája, és ez nem csak pünkösdkor történhet meg. A szerző református püspök, a zsinat lelkészi elnöke