Sőt fennáll annak a veszélye, hogy a szélsőjobboldal teljesen kisajátítja magának Horthy személyét és emlékét. Ezzel pedig végképp ellehetetlenülne a kormányzó tevékenységének elfogulatlan bírálata.

Intő és egyben sürgető jel e tekintetben, hogy néhány napja a Mi Hazánk Mozgalom alelnöke, Dúró Dóra párttársai kíséretében egy Horthy Miklós-mellszobrot vitt a parlamenti dolgozószobájába. Ott a szoboravatásra is sor került, amelyet az Országgyűlés Hivatala nem tudott megakadályozni, mivel az Dúró Dóra alelnöki irodájában történt.

A rendszerváltoztatás egyik adóssága az egykori kormányzó rendkívül bonyolult, a hazai és a nemzetközi színtéren betöltött történelmi szerepének és államférfiúi tevékenységének tárgyilagos megítélése. Még csak kísérletet sem tettünk az úgynevezett Horthy-korszak és Horthy Miklós személyének elfogulatlan és tárgyilagos megítélésére. A véleménynyilvánítás részünkről üresen hagyott terét elfoglalják a jelenlegi ügyeletes hazaáruló, Soros-kollaboráns és félművelt balliberális hordószónokok, akik árnyalt elemzésre képtelenek. Jellemzően inkább érzelmi, semmint történettudományi alapokon nyugvó, egymást túllicitáló, sarkított, „náci szövetséges” típusú értékítéletekkel mérgezik a hazai és a nemzetközi közvéleményt. Ami azért sem érthető, mert köztudott, hogy Nürnbergben a katonai törvényszék kizárólag tanúként hallgatta ki Horthyt, a győztes nagyhatalmak csak és kizárólag tanúként tartottak rá igényt. Egyedül Tito követelte, hogy a kormányzót háborús bűnösként vonják felelősségre, de Sztálin elhajtotta az erőszakoskodó elvtársat.

Horthy mai gyalázói szeretik agyonhallgatni szilárd jellemét, katonai és politikai felkészültségét, politikusi nagyságát. „Horthy Miklós nem volt diktátor, nem volt nemzetvezető, hanem a szó pontos értelmében államfő volt” – mondta róla John Lukacs történész Állam, nemzet, nép című előadásában a Mindentudás Egyetemén 2005. október 24-én. Kevesek előtt ismert, hogy a Medián és Hankiss Elemér 2007-es felmérése során a hetedik legalkalmasabb államférfinak találtatott a magyar történelem alakjai közül. Vitán felüli és történelmi tény, hogy Horthy Miklós akkor vállalta a hatalom átvételét, amikor Magyarország történelmének legmélyebb pontjára jutott. A hatalom azonban nem cél, hanem eszköz volt számára.

Eszköz ahhoz, hogy a háborús vérveszteségektől legyöngült, majd az igazságtalan békediktátummal megcsonkított, a románok, a szerbek és a cseh-szlovákok, valamint a hazai bolsevikok által lepusztított és kirabolt országot talpra állítsa. Sokan nem is tudnak róla, még arra is volt figyelme és energiája, hogy az 1919–1921-es lengyel–bolsevik háborúban a nyugati szövetségesektől magára hagyott Lengyelországot jelentős lőszer- és fegyversegély-szállítmányokkal támogassa. Ennek is köszönhetően lengyel testvéreink diadalmaskodtak az ország újonnan megszerzett függetlenségét felszámolni akaró Szovjet-Oroszország felett. A Magyar Királyság segítségét a Varsóban 2011 márciusában felavatott emléktábla örökíti meg.

Felszámolta a vörösterror miatt bosszút álló tiszti különítményesek önbíráskodását, az úgynevezett fehérterrort, amelyet tévesen még ma is a nevéhez kötnek. Néhány év alatt nemzetközi viszonylatban is példaértékű közbiztonságot teremtett az ország egész területén. Horthy vezetésével hazánk az 1920-as évek második felétől megkezdte a felzárkózást a nyugati államokhoz, fellendült a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem. A Trianon utáni stabilizációs program részeként 1926-ban a koronát a pengő váltotta föl, amely hamarosan Európa egyik legerősebb valutája lett.

Az oktatást és az orvosi ellátást is mintaszerűen megszervezte az akkori magyar állam. Elvitathatatlan érdeme Horthynak tehát, hogy konszolidálta az ország helyzetét. Hazánkban többpártrendszer volt, az ellenzék ott ült a parlamentben, pártjai napilapokat jelentethettek meg, és megfelelő infrastruktúrát tarthattak fenn. Nyilván az fáj a mai balliberálisoknak, hogy Horthy a törvény szigorával lépett fel a felforgató, eszelős szélsőbalos irányzatokkal szemben, azonban ugyanezt tette a szélsőjobboldal vonatkozásában is. Viszont nem volt bosszúálló. Sőt! Például az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt Rákosi Mátyást és Vas Zoltánt Horthy engedte ki 1940-ben a Szovjetunióba. Ezt de rosszul tette!

Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a felsorolt eredmények a trianoni békediktátum utáni katasztrofális körülmények és a világgazdasági válság ellenére születtek meg! Mint ahogyan az elmúlt tizenkét évben is a világ-, illetve uniós válság ellenszelében, a balliberális kormányok által itt hagyott posztkommunista anarchiát legyűrve, valamint a hazai és a nemzetközi balliberális politika ellenakcióitól hátráltatva jöttek a polgári–nemzeti kormány ma már elvitathatatlan sikerei. A magyarság akkor is és ma is bebizonyította, hogy a legnagyobb tragédiákból is képes kiverekedni magát, ha a csüggedést a hit és a tenni akarás váltja fel az emberekben.

Horthynak a második világháborúval és az azt közvetlenül megelőző évekkel kapcsolatos kormányzói tevékenységének elemzése nem az én tisztem. Viszont véleményem azért lehet róla: hazánk sorsának tragikus alakulása miatt nem kiáltható ki bűnbaknak. Azt tette, ami az adott esetben és lehetőségei birtokában még megtehető volt, mert bizonyítható, hogy e nélkül rosszabb helyzetbe kerültünk volna. Mi sem bizonyítja jobban, a kimondott szónál is ékesebben tetteinek torzulásmentes megítélését, mint az, hogy John Flournoy Montgomery, az Egyesült Államok 1933 és 1941 közötti budapesti nagykövete 1949-ben alapítványt hozott létre a portugáliai emigrációban élő Horthy és családja anyagi támogatására. Az alapítvány támogatói között pedig nem véletlenül számos zsidó származású személyt is találunk. Horthy az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása miatt testileg és lelkileg összeomlott, és 1957. február 9-én örökre lehunyta szemét.

Tartozunk emlékének azzal, hogy nem hallgatjuk agyon és nem tagadjuk le érdemeit, hogy a kellő tisztelet hangján emlékezünk rá. Most már nem szabad tovább halogatnunk történelmi szerepének és negyedszázados államférfiúi tevékenységének tárgyilagos megítélését. A szerző jogász