A színpompás lovas felvonulásokat, csatabemutatókat nézve azon is elgondolkodhatunk, hogy míg Nyugatról, különösen most, hogy – régi jó szokásunk szerint – nem akarjuk magunkat alávetni külső hatalmak ostoba igényeinek, folyamatosan támadnak, vannak a világ keleti felén olyan népek, ahol megbecsülésben részesülünk. 

Aki járt már Törökországtól Japánig bármely országban, érezhette, hogy rokon népként tartanak számon és szimpátiával kezelnek bennünket. Mindegy, hogy a hunok leszármazottai vagyunk-e, ahogy a kínaiak tartják, vagy sem, a magyarokban a távoli nyugati rokonokat látják. A kurultajon összejött, elsősorban közép-ázsiai népek sok mindenben különbözhetnek egymástól, de egyek a maguk lovas-nomád eredettudatukban és velünk, legalábbis a honfoglaló magyarokkal, genetikai rokonságban is lehetnek, hiszen valamikor ugyanazon a területen vagy egymás közelében éltek, ugyanolyan vagy nagyon hasonló szokásaik, kultúrájuk volt. 

Nyelvészek, történészek, genetikusok, antropológusok vitatkozhatnak ugyan e népek eredetén és rokonságán, de ez mit sem változtat azon, hogy a kurultajra összejött népek tudatában az rögzült, hogy mi valamennyien egy sztyeppei lovas-nomád nép leszármazottjai vagyunk, amit a kurultaj műsorai, kiállításai, különösen Attila sátra hatásosan tár elénk.

A kurultaj, azaz törzsi gyűlés Bíró András antropológus és humánbiológus kezdeményezésére jött létre, aki 2006-ban egy antropológiai és genetikai expedíciót vezetett Kazahsztánba. 

Egy ottani, magát madjarnak nevező törzs szállásterületét térképezték fel, amelynek során kiderült, hogy a törzs neve nem véletlenül hasonlít a magyarok önelnevezéséhez, hanem apai ágon kapcsolat mutatható ki a két nép között. A madjar törzs 2007-ben kurultajt tartott, ahová a magyarokat is meghívták, és Bíró András Zsoltot a törzsi tanács tiszteletbeli tagjává választották. 

Akkor dőlt el, hogy szükség van egy olyan közös ünnepre, ahol a rokon tudatú népek együtt ünnepelve, büszkén emlékeznek meg nagy elődeikről és baráti, testvéri kezet nyújtanak egymásnak. Ez először 2008-ban valósult meg Magyarországon Bösztörpusztán, azután már a rokon népek politikusai által is erősen támogatva 2010-ben Bugacon, ahol elhatározták, hogy a lovas-nomád hagyományú népek közös ünnepét minden két évben megtartják, és a fővédnökséget Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke vállalta.

Az azóta kétévente rendszeresen megtartott kurultaj igen nagy népszerűségnek örvend, számos országból érkeznek résztvevők és az országaikat képviselő politikusok, a háromnapos rendezvény látogatottsága eléri a kétszázezret. Az idén például több mint tíz országból sok nemzet képviselői voltak jelen, többek között Törökországból, Kazahsztánból, Kirgizisztánból, Azerbajdzsánból, Üzbegisztánból, Mongóliából, Bulgáriából, sőt az orosz föderáció területéről is többen.

A kurultajnak azonban nemcsak hagyományőrző, kulturális, hanem geopolitikai jelentősége is van. A nálunk vendégeskedő országok területe ugyanis nem más, mint amit Halford John Mackinder angol geográfus, a geopolitikai tudomány megalapozója egy 1904-ben tartott A történelem földrajzi tengelye (The Geographical Pivot of History) című előadásában „szívföldnek” (Heartland) nevezett. 

Mackinder szerint Európa, Ázsia és Afrika egymáshoz kapcsolódó kontinensei egy „világszigetet” alkotnak, amelyhez Észak-Amerika és Dél-Amerika mint külső szigetek kapcsolódnak, és vannak még olyan tengeri szigetek, mint a Brit-szigetek és Japán. 

A szívföld a világsziget közepén fekszik a Volgától a Jangcéig és a Himalájától az Északi-sarkvidékig. Bármely hatalom, amely a világszigetet uralja – mondja Mackinder –, a világ erőforrásainak jóval több mint ötven százaléka felett rendelkezik. 

A szívföld mérete és központi helyzete miatt a világsziget ellenőrzésének kulcsa. Később, 1919-ben Mackinder így foglalta össze elméletét: aki Kelet-Európát uralja, az parancsol a szívföldnek; aki a szívföldet uralja, az parancsol a világszigetnek; aki a világszigetet uralja, az uralja az egész világot.

Mackinder elmélete azután beégett a későbbi geopolitikai elemzők elméjébe, ezek közül a mai események, különösen az orosz–ukrán háború szempontjából két geopolitikai elemzőt, a lengyel–amerikai Zbigniew Brzezinskit és az orosz Alexander Dugint érdemes kiemelni. Brzezinski A nagy sakktábla című 1997-ben írt könyvében (megerősítve a 2016-ban kiegészítésként hozzátett Epilógusban) lényegében azt javasolja amerikai geopolitikai célként, hogy mind nyugatról, Európa felől, mind keletről, a Kínával való megfelelő kapcsolatok kialakításával Amerika szerezzen befolyást a szívföldön. 

Ez a befolyásszerzés már Brzezinski könyvének írásakor megindult. Katonai téren ez volt a NATO-békepartnerség, gazdasági téren a térségbe irányuló beruházások beindulása, kulturális téren pedig a különböző együttműködési programok kialakítása. Brzezinski geopolitikai fejtegetésében különösen nagy szerepe van Ukrajnának, mely országot szerinte mindenképpen a nyugati érdekszférába kell bevonni, és ezzel Oroszországot egy helyi érdekű hatalommá lefokozni.

Természetesen Alexander Duginnak erről homlokegyenest ellenkező véleménye van, hiszen a szívföld nem más, mint a volt Szovjetunió területe, és az ő felfogásában az oroszoknak, akik nem nemzetállami, hanem birodalmi jelleggel bírnak, pont az a történelmi rendeltetésük, hogy az eurázsiai térséget (a saját vezetésük mellett) integrálják, és ily módon biztosítsanak kapcsolatot a Nyugat és a Kelet között. Az ukrajnai háború pontosan e két geopolitikai koncepció ütközéséről szól.

A természeti erőforrásokban (például, mezőgazdasági területek, kőolaj, földgáz, urán, különböző fémek) rendkívül gazdag szívterülettel való kapcsolat tehát nagyon fontos, nem véletlen, hogy Kína is igyekszik helyreállítani a valamikor e területet átszelő selyemutat. Brzezinski még csak javasolta, azóta már kiépült egy déli földgázvezeték, amely a Kaszpi-tenger térségéből szállít gázt Európába, az unió épp az elmúlt hónapban írt alá 2027-ig tartó szerződést Azerbajdzsánnal. 

A térség gazdag nyersanyagforrásokra alapozott gyorsan növekvő exportja egyben azt is jelenti, hogy az itteni országok egyre nagyobb mértékben fognak importálni, tehát jó piaci lehetőségeket biztosítanak a térség igényeit kielégíteni képes országok számára.

Jelenleg a magyar export mindössze két százaléka irányul ebbe a térségbe, és az arány hosszú idő óta változatlan. Talán a kurultaj által nyújtott kulturális és politikai kapcsolatok segíthetnének abban, hogy gazdasági aktivitásunkat jelentősen megnöveljük a közép-ázsiai országok felé, amelyek – jelenleg úgy tűnik – Oroszországot fogják helyettesíteni, legalábbis az energiaellátás és az ipar számára fontos fémek területén. A szívföld a jövőben mind geopolitikai, mind gazdaságpolitikai értelemben fel fog értékelődni. 

Az Európai Unió saját maga okozta borús kilátásait tekintve nem ártana, ha lenne egy masszív kapcsolatunk Eurázsia dinamikusan fejlődő régióival, ahol nem utolsósorban olyan államok és emberek találhatók, akik nem kioktatgatnak, hanem becsülnek bennünket.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója