Akármennyire is hihetetlennek tűnik talán elsőre, az emberek nagy része rengeteg időt tölt versekkel. A legtöbben tanulunk mondókát, dalocskát gyermekkorunktól, és több-kevesebb sikerrel magoljuk az irodalomórára előírt kötelező verseket. Valahol itt, az iskolában, már nem gyerekként kell hogy megfogja az embert az a valami, amiért kötődni kezd a versekhez. És most nem a (szerencsés vagy szerencsétlen) lánglelkűekről beszélek, akik szerelmesek lesznek az irodalomba, a versekbe, hanem akik talán nem is tudják, mennyire kötődnek ezekhez művekhez.

A kulcs rendszerint – mint oly sok esetben – ezúttal is a család. A család az, amely őrzi és továbbadja a lángot, a dalt, a verset. Minden családnak van valamilyen verse, versei vagy legalább dalok, amelyeket az ősök énekelnek és megtanulják az utódok.

Nem is feltétlenül a tudatos kultúraátadás ennek a funkciója; talán nincs is funkciója, egyszerűen csak önkéntelenül továbbadódik a dal, ami az ősök lelkében lakozik, úgy mint a gesztusok, receptek vagy bármilyen más tudás.
Az én első komoly versem, amit megtanultam, Petőfi Sándortól a Falu végén kurta kocsma volt, a nagyszüleim tanították nekem. Hogy miért pont azt, nem tudom, de nagyon büszke voltam rá, hogy óvodás létemre kívülről szavaltam, és éreztem, hogy rám is büszkék, amiért megtanultam ezt a verset. Akkor még nem tudtam, de hamarosan tapasztaltam, hogy Petőfi Sándor a legnépszerűbb magyar költő talán mind a mai napig. Mint ahogy az irodalmi olvasókönyvekben elsősorban Móra Ferenc kisregényeivel találkoztunk, a gyermekkönyvekben, iskolában, tévében, rádióban, gyermekelőadásokon (ki ne látta volna gyermekként a János vitézt?), más különórákon Petőfi verseit hallhattuk a legtöbbet, tőle idéztek a leggyakrabban.

Éppen ezért ütött szíven, amikor egy a verselés iránt amúgy igencsak érdeklődő középiskolai osztálytársam így szólt a megrökönyödött irodalomtanárhoz:  gyűlölöm Petőfit!

Akkor még nem tudtam egész pontosan, miért zavart ez a mondat olyannyira. Hiszen sejtettem, hogy az osztálytárs Petőfit „túl egyszerűnek” tartja, és közelebb áll hozzá Ady és József Attila hangja. Pedig akinek akadt már keze ügyébe egész kötet, nemcsak néhány ismert, helyenként félreértelmezett vers tőle, az tudja, korántsem olyan egysíkú költő Petőfi, mint néhányan szeretnék hinni.

De hiába volt otthon a nagyszülők polcán verseskötet Ady Endrétől és József Attilától is, Petőfit és Arany Jánost sokkal többet idézték a mindennapi életben.

A régi embereknek jobban sajátjuk volt a vers. A mai nagyszülők és az ő szüleik még szórakozásból olvastak szép verseket, nem azért, hogy társaságokban minél műveltebbnek tűnjenek. A nagyszüleim nyolcvan felett még komplett, hosszú verseket mondtak fel kívülről, s vannak régi családi felvételek, még szalagos magnóra rögzítve, ahol rég elhunyt ősök szavalnak olyan verseket, amelyeket már senki sem ismer.
Így adták át nekem is a család balladáját, melyhez minden generáció ír még néhány versszakot.

A család balladája azért is gyönyörű, mert sok költő sok verséből áll össze. Berzsenyi, Arany, Petőfi, Babits Mihály, Váci Mihály, Faludy György, Pilinszky János és még oly sokan, akiknek a kötetét olvashattam. Micsoda ideológiai, tér- és időbeli kavalkád és micsoda szimfónia, ha egy könyvespolcon vannak egymás mellett!
A könyvek és a versek sorsa meg van írva. Valamelyik szép állapotban megmarad, valamelyik elkopik vagy eltűnik. Aztán jönnek újak is, néhol beékelődve a többi közé, néhol új helyet csinálva maguknak, akár a régiek rovására is.

Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.

Ez volt e kezdő strófa. 

Ez volt a legelső versem, és ma is ugyanúgy érzem a mű kezdőképében rejlő nyugalmat, az enyhe félelmet a sötéttől, ami elöntött, ha beleképzeltem magamat a versbe, s a visszofojtottságot, mert aki csak idáig jut, s nem is ismeri a folytatást, az is tudja, hogy valami történni fog ebben a nagy mozdulatlanságban.Egy emberi történet, emberi végkifejlettel, tiszta és egyszerű szavakkal leírva, a vers hangulatához oly nagyon illő ritmussal.

Ha megkérnének, hogy hirtelen szavaljak el egy verset, biztosan ezt választanám, ezt tudnám elmondani a legjobban, ez ivódott belém a legerősebben. Ez az én versem, az én dalom, az én balladám, amit az őseimtől kaptam. Enélkül létezni sem tudnék.
A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának rovatvezető-helyettese