Amikor a Patyomkin csatahajón 1905 júniusának végén kitört a felkelés, a fekete-tengeri orosz flotta legénységének hangulata az orosz–japán háborúban elszenvedett katasztrofális vereségnek, valamint az Oroszországon végigsöprő forradalom hatásának köszönhetően már régóta mélyponton volt. A tisztekkel szembeni elégedetlenség egyre nőtt, miközben a forradalmi hangulat matrózok széles tömegeit kerítette hatalmába.

A Patyomkin legénysége Afanaszij Matyusenko vezetésével már június elején egy felkelés szervezésébe kezdett. A merész tervek szerint a matrózok összehangolt támadást indítottak volna a tisztek ellen, majd – miután az összes fekete-tengeri hajó felett megszerezték az irányítást – a parasztok bevonásával döntötték volna meg II. Miklós hatalmát. A felkelés kezdetét augusztus elejére időzítették, ám végül már jóval korábban elkezdődött.

Június 27-én, néhány nappal azután, hogy a Patyomkin kihajózott Szevasztopol kikötőjéből, hogy egy hadgyakorlaton vegyen részt, a legénység tagjai észrevették, hogy az ebédjükhöz felszolgálandó borscshoz előkészített marhahús tele van kukacokkal. A matrózok ezt szóvá tették, a hajóorvos azonban ehetőnek minősítette az ételt. A 763 fős legénység forrt a dühtől, és Matyusenko, valamint Grigorij Vakulincsuk vezetésével úgy döntöttek, nem fogják megenni a számukra kiszabott ételadagot.Jevgenyij Golikov kapitány ezután felsorakoztatta a matrózokat a főfedélzeten.

A kapitány, valamint Ippolit Giliarovszkij parancsnokhelyettes úgy gondolta, hogy a lázadás a hajón található titkos forradalmi sejtek összeesküvésének eredménye volt, és kilátásba helyezték a lázító hangadók megbüntetését. Miután már halálbüntetéssel is fenyegetőzött, Golikov felszólított mindekit, aki az események hatására mégis szeretne enni a borscsból, hogy lépjen előre.

Bár ezt sokan megtették, a keményvonalasok nem mozdultak. Golikov emiatt hívatta az őrséget – ami annak a jele volt, hogy akár a kivégzőosztagot is kész bevetni  –, mire néhányan egy közeli lövegtorony mögé húzódtakElég volt abból, hogy Golikov szívja a vérünket! Fogjatok puskát és lőszert, és vegyük át a hajó irányítását! – üvöltötte társainak Matyusenko.

Mielőtt a tisztek bármit tehettek volna, a felkelők a raktárszobákból fegyvereket szereztek, majd amikor vissza akartak térni a fedélzetre, tűzharcba keveredtek velük. Giliarovszkij halálosan megsebesítette Vakulincsukot, ám a tisztet – a felkelők számos más ellenségével együtt – szinte azonnal lelőtték, és a tengerbe dobták. Csak nagyon kevés matróz sietett a tisztek védelmére. Fél órával a „csata” kezdetét követően a Patyomkin mellett már az Izmail nevű kísérőhajó is a zendülők kezén volt. Az életben maradt tiszteket elfogták, és őrizet alá helyezték. Golikov kapitányt egy raktárszobában találták meg, és helyben agyonlőtték.

Matyusenko ezzel azonban nem tekintette befejezettnek a küldetést. „Egész Oroszország arra vár, hogy felemelkedjen, és lerázza rabláncait. A nagy nap közeleg” – mondta elvtársainak. A legénység egy demokratikus úton lezajlott szavazással egy 25 tagú bizottságot bízott meg a hajó irányításával. Az új vezetőség úgy döntött, először Odesszába hajóznak, ahol egyrészt feltöltik a készleteiket, másrészt támogatókat gyűjthetnek forradalmi terveikhez.

A Patyomkin éjjel érkezett a kikötővárosba. A matrózok a város kapujának számító – az azóta Patyomkinra átnevezett – Richelieu-lépcsőtől nem messze közszemlére tették elesett társuk, Vakulincsuk holttestét. A tetem mellkasán egy felirat volt olvasható: Odessza polgárai! Vakulincsuk, a Patyomkin tengerésze fekszik előttetek, akit az első tiszt mészárolt le kegyetlenül, mivel nem volt hajlandó elfogyasztani az ehetetlen borscsot. A különös látvány megtette a hatását, és a felkeléshez rövid időn belül ezrek csatlakoztak. A zendülésről szóló hírek hamarosan II. Miklósig is eljutottak. A cár megparancsolta a hadseregnek, hogy bármi áron, de verjék le a lázadást.

Az odesszai part megtelt tüntető munkásokkal, akik hamarosan gyújtogatni kezdtek. Ezt követően a városban állomásozó katonai helyőrség a tengerhez szorította a felkelőket, és válogatás nélkül elkezdett tüzelni rájuk. A legbrutálisabb jelenetek a Richelieu-lépcsőnél zajlottak le, ahol a kozák őrség tagjai a szablyáikkal kezdtek mészárlásba. A vérengzést követően mintegy ezer halott hevert Odessza utcáin.

Július elsején a partok közelében megjelent a cár által küldött hajóraj, hogy megtörje a felkelők ellenállását. A Patyomkin kihajózott, hogy egy öngyilkos küldetés keretében felvegye velük a harcot. A Szent György csatahajó legénysége azonban átállt a lázadók oldalára, és a Patyomkinnal együtt diadalmasan hajózott be Odessza kikötőjébe. A győzelem ízét csak rövid ideig élvezhették a felkelők, mivel a Szent György cárhoz hű tisztjei nem sokkal később átvették az irányítást a hajó fölött, amelyet átadtak az odesszai helyőrségnek. 

A Szent György „árulásával” a lázadók számára nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelést nem tudják az egész flottára kiterjeszteni. A Patyomkin megfelelő mennyiségű szén- és víztartalék nélkül volt kénytelen elhagyni a kikötőt. A Fekete-tengeren hajózó csatahajó a következő napokat utánpótlás és támogatók keresésével töltötte, sikertelenül. Miután a Krím félszigeten található Feodoszijánál mintegy két tucat matrózt mészároltak le a cár emberei, a legénység úgy döntött, feladja a küzdelmet. A hajó július 8-án kötött ki a romániai Constan?a kikötőjében, ahol a matrózok egy utolsó forradalmi tettel még a tenger fenekére küldték a Patyomkint.

Ezután a legénység tagjai közül sokan a száműzetést választották, voltak azonban, akik visszatértek Oroszországba, annak ellenére, hogy tudták, mi vár rájuk. Matyusenko a munkásmozgalom hőse lett, és Svájcban még Leninnel is volt alkalma találkozni. Nem sokkal később visszatért Oroszországba, hogy a cár ellen harcoljon, de elfogták, és 1907 októberében kivégezték. A hajó legénységének felkelését Szergej Eizenstein 1925-ben filmen is feldolgozta. A Patyomkin páncélos című alkotást – propagandisztikus céljai ellenére – a filmtörténet egyik legnagyobb műveként tartják számon. MTI