Mindjárt az elején szögezzük le: kell a budapesti olimpia, mi több, már régen időszerű lett volna. Hogy miért? Szerencsére erre több válasz is adható – méghozzá anélkül, hogy belefutnánk a „jó üzlet-e a rendezés?” című zsákutcás vitába. Először is:

a magyar olimpiai nemzet.

Összesen 540 érmünkkel a 11. helyen állunk a világban, az egy főre jutó érmek tekintetében pedig San Marino és Finnország után mi következünk. Habár a nemzetközi sportvilág nagyot változott az 1952-es helsinki játékok óta, amikor 16 arannyal és összesen 42 éremmel tértünk haza – harmadik helyen végezve a két akkori nagyhatalom mögött –, idén a 27 EU-tagállam közül az ötödikek, népességarányosan pedig az elsők lettünk, s a visszajelzések alapján az értő közönségnek és a nemzetközi szaksajtónak még mindig ki tudjuk vívni az elismerését.

1896 óta a 28 nyári olimpiának eddig 22 város adott otthont – Athén, London és Tokió kétszer, Párizs háromszor –, összesen 18 országból. Európában a három nagy centrumország – az Egyesült Királyság, Németország és Franciaország – összesen nyolcszor, a mediterrán régió háromszor, a skandináv régió kétszer, a Benelux-közösség egyszer, a szovjet térség pedig szintén egyszer biztosította a nyári játékok helyszínét. Közép-Európa egyszer sem. Magyarország azonban nem csak térségi minőségében, hanem önmagában, saját jogon is rég rászolgált a rendezés jogára. Mint ismert, 1920-ban Budapest adta volna a helyszínt, a világháború veszteseként azonban – desszertként Trianon mellé – még ezt a lehetőséget is elvették tőlünk, ráadásul részt sem vehettünk a végül Antwerpenben megrendezett versenyen. A világ persze nem tartja számon ezt a tartozást. Az viszont a történelmi pofonoktól függetlenül is ténykérdés, hogy az olimpiát eddig nem rendezett országok közül nekünk van a legtöbb érmünk. Egyszerűbb megfogalmazásban:

mi vagyunk a legnagyobb olyan sportnemzet, amely még soha nem adhatott otthont a világ legnagyobb sporteseményének.

Ehhez a tényhez referenciaként tegyük még hozzá az olyan nagyszabású, hazánkban lebonyolított nemzetközi versenyeket is, mint a 2017-es FINA Világbajnokság („vizes VB”), a 2022-es úszó-világbajnokság, vagy a 2023-as atlétikai világbajnokság, hogy csak az utóbbi évek legnagyobbjait említsük. Ráadásul ezek az események mentesek voltak a kortárs sportrendezvényeket bántóan zavaró ballasztoktól: a primitív átpolitizáltságtól, a megalomán, „eurovíziós” típusú giccstől, vagy éppen a Párizsból is ismert szervezési igénytelenségektől. Magyarország immár egyszerre birtokolja a nagy sportnemzetek és a nagy rendezvénygazdák elit klubtagsági igazolványát;

alkalmasságunk legalább annyira ténykérdés, mint a kiérdemeltségünk.

A probléma csupán az, hogy a hazai lakosságot valószínűleg sokkal nehezebb lesz meggyőzni a budapesti olimpia létjogosultságáról, mint a velünk oly sokszor ellenséges külvilágot. A pénzhiányra, a költségekre való hivatkozás, a „nem térül meg” bornírtsága járványként terjedt el itthon már évekkel ezelőtt, s tartósan bent is ragadt minden olyan honfitársunk fejében, aki érzelmi vagy értelmi okokból képtelen az olyan egyszerű absztrakciók megélésére, mint például a nemzeti büszkeség. A pénzközpontúság, a sóherségnek álcázott irigység mára tömegjelenség lett, az ötödik hadoszlop nagy örömére, s az ambiciózus honi kezdeményezések még nagyobb kárára.

Igen, a budapesti olimpia nem a nyereségről vagy a spórolásról szól, hanem a nemzeti büszkeségről.

Elsősorban is, másodsorban is. Megmutatni magunkat a nagyvilágnak, együtt ünnepelni a többiekkel: erről szólt (volna) a lefújt 1996-os Világkiállítás, miként erről (is) szólt az 1938-as és 2021-es Eucharisztikus Világkongresszus, a Vadászati Világkiállítás, vagy éppen a fentebb említett vb-k sora. A külvilág elkápráztatásának igénye valószínűleg etnikai és nyelvi magányunkból, illetve az igazságtalanul, természetellenesen ránk kényszerített kisállami létből fakad. Honi liberálisaink ezt a büszkeségigényt rendszerint olyan gusztustalan szavakkal becsmérlik, mint melldöngetés, magyarkodás, stb. Mondjanak bármit, az olimpiarendezéshez való viszonyulást nyugodtan tekinthetjük az egészséges nemzeti identitás mércéjének. Nem csak úgy általában, hanem a jobboldalon is, ahol a háttérben szintén sokszor tapasztalni ezügyben a fanyalgás bátortalan, de összetéveszthetetlen jeleit.

A helyzetet az ellenzők táborának kétosztatúsága teszi bonyolulttá. A frontszemélyzetet jól ismerjük: a kilencvenes és kétezres években SZDSZ-nek, manapság Momentumnak, DK-nak hívják őket. Csakhogy kétszázezer liberálissal nem lehet népszavazást nyerni, egy jó kezdeményezés megfúrásához a tömegember közreműködésére is szükség van, kiadós mennyiségben. A tömegember viszont csak úgy magától nem ellenzi az olimpiát, miként nem ellenezte volna a Vadászati Világkiállítást sem, ha nem mondják meg neki, hogy lesz majd egy ilyen, és utálni kell. Akik a Momentum lármázása idején – megkapva a számukra szükséges információt – oly szívesen borzadtak el a kocsmapult mellett vagy a bolti sorban a jólétünket veszélyeztető, pénznyelő olimpián, soha az életben nem láttak rendezvénybüdzsét, az állami költségvetés sarokszámait hírből sem ismerik, százmillió forint felett pedig fogalmuk sincs, mi számít soknak vagy kevésnek.

Ezzel szemben a DK-t, a Momentumot, illetve a nevükkel kitakart szubkultúrát teljesen hidegen hagyja az olimpiák pénzügyi háttere, hiszen a Magyarországot potenciálisan naggyá és elismertté tevő kezdeményezések megtorpedózása számukra – Michael Corleonét idézve – nem üzleti, hanem személyes ügy. Mivel azonban ez az averziójuk kifelé vállalhatatlan és eladhatatlan, az ellenérveket át kell kódolni a tömegember nyelvére. Az átkódolás sikerült, a kérdés már csak az, hogy miért, hiszen mint tudjuk, a tömegember nem ért a számokhoz (se).

A válasz az, hogy a mammoncentrikus gondolkodás nem egy önálló attitűd, hanem helyettesítő, hiányfedő sajátosság. A tömegemberek is átkódolják a saját eredeti érzéseiket, csak ők nem a másik embert, hanem magukat csapják be. Alapanyagként adott a frusztrált, teljesítményhiányos – ráadásul a tudatipar jóvoltából meg nem érdemelt és soha el nem érhető sikerekre kondicionált – ember állandó dühe, amely folyamatosan a saját tárgyát keresi. Ennek alig fékezett tobzódását naponta láthatjuk a budapesti utcákon, buszokon, üzletekben. Az ötkarikás játékok pedig lényegüknél fogva alkalmasak a tömegember dühének célirányosítására. Mert mit is képvisel az olimpia? A középszerű helyett a nagyszerűt, a mennyiség helyett a minőséget, a rút és jellegtelen helyett a szépséget, a céltalanság és a megúszós szemlélet helyett a „citius, altius, fortius” virtusát. Mindazt, amit a tömegemberek ösztönből, bujtogatóik pedig szívből gyűlölnek.

Reménytelen-e a helyzet? Múltunk során már számos alkalommal bebizonyosodott, hogy a lelkesen és hitelesen képviselt jó ügyek képesek áttörni a közöny, a kishitűség, a cinizmus és a gőg betonfalát, legyen szó főurakról vagy kisemberekről. Történelmünk két óriását, a kibékíthetetlen ellenfeleket, Széchenyit és Kossuthot többek között az a képességük tette hasonlatossá, hogy képesek voltak a kritikus pillanatokban korszakos ügyek mellé állítani a kétkedőket. Széchenyi 1825-ös pozsonyi felszólalásának az egyik legfontosabb közintézményt, Kossuth negyedszázaddal későbbi ceglédi beszédének pedig az ütőképes ’48-as hadsereget köszönheti a nemzet.
A történtek tanulsága akkor is érvényes, ha már nem emelvényekről, hanem Facebook-posztokon keresztül zajlik a meggyőzés.

Mert senki se gondolja, hogy a Momentum 2017-es népszavazási kezdeményezése csupán egyszeri akció volt.

Ha megpályázzuk az olimpiát, az örök SZDSZ/DK/Momentum a tömegemberek élén újra támadni fog. A nemzeti oldalnak csak akkor érdemes belevágnia ebbe a nagyszerű és nagyívű projektbe, ha ezúttal érez magában elég erőt az ügyért folytatott küzdelemre.

A profi kampányairól és totális mozgósítási képességeiről ismert Fidesz, amely többször bebizonyította már, hogy képes a legreménytelenebb helyzetekben is fordítani a közhangulaton, a Momentum aláírásgyűjtésekor még ringbe lépés előtt bedobta a törülközőt. A jobbközép tábor, vagy legalábbis annak egy része, akkor ezt megértette. A budapesti olimpia azonban sokkal szentebb ügy annál, mintsem hogy végül a napi politikai földharc egyik megszokott tereptárgyává váljon.