"Lovamat kötöttem..."
Dancs Rózsa
március 15.
1958...
Azon a márciusi napon az õrkõ felõl
sötét hófellegeket gomolygatott a szél.
Szomorú, nyomasztó idõ volt. Még
minket is megült a bánat, pedig csak tizenkét
évesek voltunk. Kicsit zajos, kíváncsi,
mindig éhes kamaszodó kölykök, akiknek
az önérzetét bosszantotta, hogy a nagyhírû,
de már osztályharcosan átkeresztelt Székely
Mikós Kollégiumban csupán pacalistáknak
számítottunk. Ó, a nagyok! Õk
már igen! A fiúk a XI. osztályokban!
Azok valakik voltak a szemünkben, szinte áhítattal
sorakoztunk mellettük a kopott udvaron a szünetek
végén. Egyik szebb volt, mint a másik,
és okosak is biztosan, ha már a maturandus szalagot
viselték a zakójukon. Az M azt jelentette, hogy
a következõ érettségi vizsgán
õk bizonyítanak. Minden második nagyfiúba
szerelmesek voltunk titokban, amirõl nyilvánvalóan
nekik sejtelmük sem volt. Azt sem tudták, hogy
a világon vagyunk mi, kis verebek.
Azon a napon azonban mintha minden véget ért
volna..., mintha a rendet megtestesítõ iskola
falai beleremegtek volna a végtelen titokzatosságba
és riadalomba. A nagyfiúk sora megritkult, nem
is volt az már sor, csak téblábolás,
és a nevelõ-pedellus, Dénes Csaba sem
kiáltott rájuk, pedig máskor szokása
volt. Annyit még mi, kisebb osztályosok is tudtunk
már, hogy az éjszaka a szekuritáté
letartóztatott egy csoport fiút, mert megkoszorúzták
a parkban az oroszlános szobrot. Mivel március
15. volt. Ez nagyon furcsán hangzott, mert addig akár
minden nap elmentünk a szobor mellett, a legénykék
még fel is másztak rá, de ki gondolta
volna, hogy olyan nagy veszélyt jelent, ha márciusban
a közelébe kerül valaki. És mi van
azzal, hogy március 15-én virágot tettek
rá? Az én okoskodásom szerint az a nap
Petõfit jelentette, akit már nagyon ismertem.
Beteges gyerek lévén, az édesanyám
Petõfi-kötetét annyiszor átolvastam,
hogy akármikor felismertem volna a verseit. Amit nem
értettem, azt édesanyától megkérdeztem,
így aztán mindent tudó hírem lett
tíz esztendõs koromra. Tudtam, hogy borzasztóan
gyûlölte a királyokat, még akasztófára
is elkísérte volna õket szívesen,
csakhogy a nép szabad legyen. Ámbár nem
éppen adtam neki igazat mindenben. A királyokat
én ugyanis - a népmesékre alapozva -
szívesen megtartottam volna a világnak. Akkor,
amikor iskoláskorúvá cseperedtem, már
csak a hõs munkásosztály vezetõinek
képei díszítették a falakat mindenütt,
de hogy szabadság is lett volna körülöttük?
Legalábbis otthon azt hallottam majdnem minden nap,
hogy nem szabad beszélni errõl sem, arról
sem, éppenséggel semmirõl sem, énekelni
sem szabad már mindent, imádkozni is tilos...
Az igaz, hogy soha nem kezdtünk az evéshez anélkül,
hogy ne mondtuk volna el az asztali áldást,
és lefekvéskor is mindig el kellett mondanunk,
hogy "Én Istenem, jó, Istenem..."
De csak suttogva... Amikor vasárnap templomba akart
vinni édesanyám, akkor édesapa figyelmeztette:
"Vigyázz, Irénke, mert az iskolában
meggyûlhet a baja a gyermeknek..." Azt sem volt
szabad. "Mi maradt hát nekünk? A nyomorúságon
kívül?", fakadt ki gyakran szegény
anyám, aki pedig szerette volna gyermekeit imádságosan
nevelni. Akkor kulákosították éppen
a falun élõ rokonaimat. Na, hiszen, szabadság!
Még a kertjükbõl is kizavarták õket.
Nagytatám azt mondta, hogy attól fél
a legjobban Magyaróson, aki azelõtt a napszámosa
volt. Az most nagyobb úr lett, mint a királyok...
De azért Petõfit nagyon szerettem. Egyszer hallottam
is Varga Piroskát, aki fölöttünk járt,
és gyönyörû hangja volt, egy Petõfi-verset
énekelni. Akkor szinte láttam a rózsabokrot
a domboldalon, amely alatt egy fiú és egy leány
egymáshoz simul..., szép volt nagyon. Nem fért
sehogy a fejembe azon a sírósra hajló
napon, hogy mi történhetett, milyen borzasztó
dolog az elõttevaló éjszakán,
amiért azt a sok büszke fiút lefogták.
Nagyon er ölködtünk mi, leánykák,
hogy kitaláljuk, kik is hiányoztak akkor nap
és a következõkön is, kevés
sikerrel. Jancsó Csaba, Bordás, Julcsák...
"Istenkém, hiszen az édesanyja belehal,
ha a fiát bezárják!", súgtam
Barcza Manyikának, akivel egyforma szoknyát
viseltünk délután, mint az ikrek. Napközben
egyenruha volt a kötelezõ, de a rakott szoknyát
mindkettõnknek Julcsák néni varrta. "Jaj,
te, csakugyan!", sopánkodott nagyosan Manyika
is. Viszont egy kicsit élveztük is a helyzetet,
hogy már tudunk valamit, mert ismerünk egy-két
fiút az eltûntekbõl. Aztán kiderült,
hogy még másokat is lefogtak. A szomszédunkat
például, a Szabó-fiút, akit mi
csak Farkincának csúfoltunk, mert a Farkas név
nem illett reá. És Kelemen Szabolcsot... A tanárok
sápadtan, nagy igyekezettel jöttek-mentek a folyósón,
megtartották az órákat, de sem õk,
sem a tanulók nem vártak jobban semmit, mint
az ötvenedik perceket megváltó csengõt.
A harmadik órától kezdve minden mozdulatnak,
minden szónak jelentése lett. Egymást
oldalba bökve majdnem pillanatonként összedugtuk
a fejünket:- Nézd csak, Müller Eta néni
ma nem rúzsozta ki magát -, kuncogott Berti,
de el is harapta a nyelvét, mert Ancika lepisszegte.
- B. Karcsi a testvérének a fia. Nagyon szereti,
mert a keresztanyja.
Nincs kedve ahhoz, hogy rúzsozza magát.
Tudtuk, hogy ez az információ igaz, mert Anci
édesanyja az Eta néni barátnõje
volt. Irigyeltük is, hogy mindig odaszaladt hozzá,
ha véletlenül találkoztak a folyósón.
Aztán jött Becze Dia néni, nagyon csendesen.
Pedig máskor mindig olyan feldobott volt, mindenkinek
"beczenevet" adott. Ekkor azonban nem becézett.
Ez is jelentett valamit...
- Láttad Harkó tanár bácsit? Kétszer
törte el a krétát, amikor a vázlatot
írta a táblára.
- Igen, mert olyan ideges, hogy nem tudja, mit csinál
- okoskodott Bara Dani.
- Miért lenne ideges, neki nincsen nagyfia? - kottyant
bele a beszélgetésbe Szabó Magdi.
- Te nem lennél ideges, ha tudnád, hogy az ismerõsöd
gyerekét bedutyizzák?
Elvégre tanította õket -, gorombáskodott
Bozsó, de ezúttal neki adtunk igazat.
- Bocsánat! - húzta fel az orrát kényeskedve
Magdi, és sértõdötten hátat
fordított nekünk.
- Pulyka! - már kezdte is volna Bozsó, de elharapta
a szót. A bátyja szintén végzõs
nagyfiú volt, ki tudja, mit beszélnek otthon,
jobb talán, ha befogja a száját.
Anélkül is tanácsos volt elhallgatnunk,
mert a félelmetes aligazgatónõ, Marcsa
asszony, most úgy rikácsolta végig a
folyósókat, hogy még a vér is
megfagyott bennünk. Rettegtünk tõle, mert
pillanatok alatt olyan pofont adott bárkinek, hogy
csillagokat látott fájdalmában a jámbor.
És ezt csak olyankor, amikor nem volt rosszkedvû.
A havat ígérõsötét hangulatban
mit várhattunk volna a részérõl?
Hogy jót nem, az biztos. Legnagyobb döbbenetünkre,
éppen a mi osztályunkat szemelte ki. Kivágta
az ajtót, és hatalmasan megállt az elsõ
padnál.
Vigyázzba vágtuk magunkat, s bámultuk
lélegzetünket is visszatartva. Magyar óránk
következett. Erõss tanár bácsit
nagyon szerettük, mert igényes volt ugyan, de
kedves és jó tanár erõsen. Hét
percet késett már, amikor az aligazgatónõ
benyitott, és tudtuk, hogy kérdezni fogja, ki
kellett volna hogy itt legyen. Szegény tanár
bácsi, vajon mit fog tenni, amikor ordítozni
fognak vele a késés miatt? De az asszony nem
a magyar óráról kérdezett, hanem
csak annyit, hogy ki a hetes?
- Én -, rebegte megszeppenve Kiss Irma. Szaladt is
gyorsan vissza a táblához, hogy felírhassa
a rendetlenkedõk nevét, ha úgy adódik.
- Hogy hívnak? -, nézte szúrósan
a hatalom. Szegény Irma, már szinte reszketett,
amikor a nevét megmondta.
- Nem hallom! Nem tudsz hangosabban beszélni?
- Kiss Irma.
- Ki volt rossz eddig? Nem látok nevet a táblán,
pedig zaj volt az osztályban, mielõtt beléptem.
Hogy teljesíted a feladatodat, milyen hetes vagy te,
Kiss Irma?
Diadalmasan, semmi jót nem ígérve végignézett
az osztályon, aztán Idához:
- Mindenkit felírni, aki egyet is pisszent, megértetted?
Ha nem, akkor te kerülsz bajba. Világos, Kiss
Irma?
- Ühüm... Igen, megértettem...
- Úgy... Ma a magyar óra elmarad. Nincsen tanár,
de senki nem mehet haza.
Vegyétek elõ a füzeteket, és írjátok
a házi feladatot! Amíg ki nem csengetnek, halálos
csendben dolgoztok. Megértettük?
A pillantása semmit kétséget nem hagyott
afelõl, hogy a következõ percben akármelyikünknek
letépné a fülét, ha nem tartjuk
be az utasításait. Amikor kimasírozott
végre, leültünk, s miközben a füzeteinket
kotortuk el a táskából, tanakodtunk suttogva:
mi történhetett Erõss János tanár
bácsival?
Nem szokott beteg lenni, s most csak egyszerre...Akkor nap
az utolsó óra zene volt. Ezt azért szerettük,
mert végre fel is állhattunk a padból,
még egy kicsit lökdösõdni is lehetett,
a tanárt nem érdekelte. Olyan kis sovány,
magas, sápadt fiatalember volt, aki ha beállt
volna a sorba az udvaron, a végzõsök osztálytársának
hihette volna akárki.
Ha hangosabban zsibongtunk, akkor megállt a mondókájával,
mosolyogva várt, amíg lecsillapodtunk. Mintha
restellte volna azt, hogy megszólítson vagy
rendre utasítson valakit.
Szépen énekelt, különösen szerettük
a Lovamat kötöttem piros almafához kezdetût.
Még sok más régi népdalt is tanított
nekünk. A mûdalokat nem szerette. Tulajdonképpen
akkor kezdtük szétválasztani a zavaros
Nyárádot az akácos úttól,
és akkor eszmélkedtünk rá a virágénekek
szépségére. Olyan fiatalon is már
életreszóló dolgokat képes megtanulni
az emberfia. Emlékszem, mindig kértük,
hogy óra végén még egyszer énekelje
el nekünk egyik-másik kedvenc virágdalát,
amit szívesen megtett.Kint havazni kezdett. Az ablakon
át láthattuk a park fáit, amint belepte
õket a hó. A levegõ is lehûlhetett,
futott át az agyamon, még szerencse, hogy nem
tettem le a téli kabátot. "Csalóka
még az idõ", figyelmeztetett édesanyám,
amikor szvetterben akartam elindulni. Igaza volt, hogy visszaparancsolta
rám a meleg holmit.A zene óra laza zûrzavarban
folyt. Ki vette volna észre, hogy a fiatal énektanár
halkabb, sápadtabb és remegõbb volt,
mint máskor? Ha pedig ráeszméltünk
volna, hogy megviseltebb a szokottnál, akkor sem figyeltünk
volna nagyon rá. Örültünk, hogy zsibonghattunk,
lassan fellazult a feszültség bennünk, amelyet
az általános baljóslatú hangulat
okozott..., és különben is tudtuk, hogy nemsokára
kicsengetnek, fél óra múlva már
otthon meleg levest kanalazunk. Utána nálunk
lekváros palacsinta lesz...
Közben Joli hozzámhajolt:
- Láttad, hogy reszket a keze Pacsirta bácsinak?
-õ is éhes, biztosan azért -, kezdtem
volna a viccelõdést, de csakugyan rossz bõrben
volt a szegény ember. Hirtelen be is fejezte a leckét,
valamilyen házi feladatfélét adott, és
berakta a papírjait a kopott aktatáskájába.
Szabály szerint sorakoznunk kellett a padok elõtt,
mielõtt elhagytuk a termet. Furcsa módon bár
éhesek voltunk, valahogy senki sem sietett, inkább
húztuk az idõt: akartunk vele beszélgetni.
Hátha megmondja, mi igaz tulajdonképpen abból
a szörny hírbõl...
- Tanár bácsi, tessék nekünk énekelni
valamit.
Hogy ki kérte ezt, most már nem tudom, de arra
világosan emlékszem, hogy Zajzon volt az, aki
azt mondta:
- Tessék elénekelni a magyar himnuszt.
Pillanatnyi döbbenet után kezdtünk kórusban
kunyerálni:
- Tessék elénekelni. Azt tessék elénekelni!
Kicsit ugráltunk is, úgy próbáltuk
megnyerni a csatát. - Tessék elénekelni
a magyar himnuszt!
Nézett ránk sápadtan, tétovázva.
Aztán elkezdte: "Isten, áldd meg a magyart..."
Fújtuk mi a román himnuszt évek óta
anélkül, hogy egy szavát is értettük
volna, és tudtuk a szovjet himnusz dallamát
és szövegét, még az Internacionálét
is..., de addig a percig én nem hallottam élõben
a magyar himnuszt. Olyan szépen fújta a mi kis
fiatal tanárunk, hogy mindjárt elhatároztam,
otthon édesapával is elénekeltetem. Meg
is tanulom, mert neki kell tudnia, hiszen mindig énekel
munka közben... Ennél a gondolatomnál elakadtam.
"Megbûnhödte már e nép a múltat
s jövendõt", zokogott fel hangosan az éneklõ
tanár. Vigyázzban állhatott... Egy pillanatig
teljesen átadta magát a sírásnak...
Alig is bírta felmarkolni a kopott táskát,
aztán kirohant az osztályból.
Soha nem láttuk többé... Mintha az a márciusi
hó elnyelte volna még a lába nyomát
i